(Bibó István nemzet koncepciója)
Mint fia elmondja róla, Bibó István apja, idős Bibó István szenvedélyes függetlenség párti volt – ami protestánsságából úgyszólván „organikusan” következett. Nem csoda, ha – mint Bibó egy kéziratos vázlatából kitetszik – , Szekfű Gyula Három nemzedék című könyvének „labancos” történelemszemléletével szemben „ellenérzéssel viseltetett”. Így aztán számára evidencia volt, hogy a trianoni országcsonkítás a két forradalom következménye. Bibó is elmondja magáról, hogy Reitzer Bélával való találkozásáig ő is ugyanígy gondolkodott, s milyen „meghökkenve” vette tudomásul Reitzer Béla ama véleményét, hogy Károlyi Mihályt még egyszer rehabilitálni fogják, s valósággal lebénult a szegedi utcasarkon, mikor Erdei közölte vele, hogy a Nagyatádi-féle párt nem volt igazi parasztpárt. Hasonlóképpen elmondja magáról: gyerekként „rettentő erősen átéltem a történelmi Magyarország összeomlásának és szétszabdaltatásának élményét”.
Az ifjú Bibó – miként az idős Bibó emlékszik – nagyjából ugyanezen a világnézeti alapon állt: „egy nagyon humánus, liberális, szabadságjogokért kiálló, a magyar szabadsághagyományokat ápoló, a németekkel szemben a franciákkal szimpatizáló politikai véleményem volt, amiben nem volt semmi forradalmiság”. Ezt a retrospektív önjellemzést meg is tudjuk erősíteni két dolgozattal, melyet kb.17, illetve 18 éves korában írt. Az egyik címe: A királyi szék betöltésése hazánkban Szent Istvántól a Pragamtica Sanctioig, a másiknak pedig: A török hódoltság korának művelődési viszonyai címmel írta, s mindkettőt középiskolai önképzőköri pályázatként nyújtott be a bírálóknak. Az elsőnek „Jogban az erő”, a másiknak „Ne bántsd a magyart!” volt a jeligéje. Lehetetlen egyes passzusait az előbbi önjellemzés megerősítésének nem tekinteni. Az elsőben a következőket írja: „Ha a magyar királyi szék betöltése módjának történelmét vizsgáljuk, hogy a magyar nemzet erre nézve Európában egyedülálló elveket és gyakorlatot állított fel. Ezek az elvek törvényben nincsenek határozottan kifejezve és megformulázva, de rájuk való utalással sűrűn találkozunk. Ha ezeket a százados gyakorlattal összevetjük, elég hűen rekonstruálhatjuk a magyar királyi szék betöltésének módját, a reá vonatkozó elveket és azok történeti fejlődését”. Ezután kifejti, hogy mivel nálunk a királyság fontosabb szerepet vitt, mint Nyugaton, a nemzet „mindig vezetésre képes felnőtt férfit akart látni a trónon, és ezért a király kiskorú fiával szemben felnőtt öccsének előnyt adott”. Láthatjuk itt a magyar kiválóság megfogalmazását.
Talán még érdekesebb a másik dolgozat. Először is a történeti kontextus: Trianon és Mohács összefüggése. Emígyen fogalmaz a gimnazista Bibó: „A magyar nemzet történetét lapozva a jelen szomorúságában megfáradt magyart nemzete múltjának nem hatalomról, hódításról, dicsőségről szóló lapjai állítják meg, hanem azokhoz a korszakokhoz tér vissza, amelyekben a magyarságot nagy nemzeti csapások érték s utánuk szintén újonnan kellett összeszednie területétnek, alkotmányának szétszórt köveit, hogy azokból építse ujjá a magyar egység, a magyar alkotmányosság, a magyar művelődés földig lerombolt épületét”. Ez a visszatérés nem merengés a múlton – folytatja – , hanem bátorságot ébresztő erősödés. Mert: „ha majd végigszemléljük a magyar művelődés lankadatlan munkásait: a reformátorokat, a szerzetesrendeket, Pázmányt és Apáczait, úgy büszkén fogjuk érezni, hogy a magyar nemzet a török hódoltság korában olyat vitt véghez, amire hasonló körülmények között egy nép sem lett volna képes s Zrínyivel együtt joggal mondhatjuk: egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak”.
Kifejti még e magyarságára büszke fiatalember, hogy a török hódoltság politikai és gazdasági értelemben katasztrofális volt, ennek köszönhető a Habsburgokkal és a nemzetiségiekkel a viszony kiéleződése, viszont művelődési szempontból nem szakadtunk el Európától, s a nyugati szellemi áramlatok bizonyos idő múltán elérték Magyarországot ugyanúgy, mint korábban. Az ország három részre szakadásával kapcsolatban pedig olyan húrt penget meg, mint annak idején Kossuth a vármegyével kapcsolatosan, amikor is utóbbi azt mondta, hogy az az Ázsiából magunkkal hozott ősi magyar szabadságvágynak legtökéletesebb kifolyása. „A magyarság politikai kettéválása pedig a legzseniálisabb, legöntudatosabb politikai koncepció, amelynek létrehozását és kifejlesztését nem lehet egyes nagy egyéniségeknek tulajdonítani, de az alapot ehhez a magyarság páratlan politikai érzéke és ítélőképessége adta, amely hazánk történetének legviszontagságosabb korszakaiban mindig megnyilvánult főúrban, jobbágyban egyaránt”.
Hadd tegyünk itt egy „pszeudo”-nemzetkarakteriológiai kitérőt az ifjú Bibó eme bájosan öntudatos, „patriotikus etűdjének” ürügyén. –Masszív sajátossága a magyar szellemi életnek, a magyar történelemről alkotott – posztmodern terminussal élve – metanarrativáknak, történetfilozófiai, „metafizikai” értelemtulajdonítású politikai és szociológiai modelleknek az alkotása. Számos ilyen modell létezik, mindenféle alvariációkkal, de megengedhetetlen egyszerűsítéssel azt mondhatnánk, hogy a modelleknek két wagneri Leitmotive-ja mindenképpen kiütközik. Az egyik az önostorozó, önbűnbakképző, „valahol utat vesztettünk” metanarratívája, melynek első akkordjai valószínűleg a reformáció hitvitázó irodalmában csendültek fel. Emlékszünk: vajon a török elnyomás Isten büntetéseként a katolikusság „elfajzása”, vagy az „igaz hittől” való reformációs eltérés következménye -, ami – mondjuk – a Himnusz „hajh, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben” feljajdulásán keresztül, – hogy csak néhány példát említsünk – Széchenyi nemzeti hibákat ostorozó passzusaiban, Kemény Zsigmond Forradalom utáni elemzéseiben, Vajda János Önbírálatában, Szekfű Gyula Három nemzedékében, Németh László Kisebbségbenjében, Lukács Györgynek a magyar kultúrával kapcsolatos írásaiban megfogalmazódott, egyszóval: akár nemzetkarakteriológiai hangnemben(Szekfű szerkesztésében: „Mi a magyar?), akár szellemtudományos történeti paradigmában(Prohászka Lajos:A vándor és a bujdosó), akár a történelmi materializmus osztályharcos optikájában(Révai és Lukács): a magyar társadalomtörénetet mint egy valamikori bűnbeesés történetét tárgyalják. Széchenyinél a magyarnak mint Kelet népének organikus jellemhibái, Keménynél – és bizonyos fokig Vajdánál – Kossuth „álmodozó demagógiája”, Németh Lászlónál a nemzeti jellem és kultúra felhígulása(Kazinczyval), Szekfűnél a liberalizmus államellenes libertáriánizmusa, a Kiegyezés mint az uralkodó osztályok rossz kompromisszuma(Lukács), vagy megoldásokat színlelő, de velejéig hamis alaphelyzete(Bibó), nos, mindez vezetett a többszólamú, kontrapunktos „szerkesztésű” kórusmű ítélete szerint a – respektive – 1849-es, 1919-es, 1944-es katasztrófához.(1956 tragédiája annyira nem a magyarokon múlt, hogy tudomásunk szerint nem született komoly- de talán semmilyen – elemzés sem, mely a bukásért a hibát az akkor vezetők politikai hibáiban kereste volna).
Ez volna tehát az önostorozó, a „bűnös magyar modell.
A másik, a tehetséges, a„zseni magyar” Leitmotive-ja, amelynek első felcsendülése talán a „kereszténység védbástyája” tétellel kezdődött, az „egyedül küzdünk a szabadságért” Petőfi-intonálta tétellel folytatódott, hogy aztán „az egyedül vagyunk”, de mégis „túlélünk” két világháború között divatozó szordinós moll hangnemén át eljusson a kicsit cinikus, kicsit betyáros, magyaros „gulyáskommunizmus” meg „legvidámabb barakk” zárótételig.
Mármost, Bibó a maga kis törökkori etűdjével láthatólag az utóbbi vezérmotívumba kapcsolódik be. Mindenesetre az ifjú (sőt inkább: kamasz) Bibó politikai éleslátását dicséri, hogy az a tétele, miszerint a magyarság a nehéz időkben alkotott nagyot, bír valami realitásérvénnyel, amit a legújabb történészi „ítélkezés” is megerősít. Kosáry Domokos egy nagy tanulmányban vizsgálta meg a XVI -XVII. századi magyar történelmet olyan dokumentumokat , diplomáciai iratokat felhasználván, melyekről a gimnazista Bibónak fogalma sem lehetett. Kosáry arra a következtetésre jut, hogy bár „a hosszú felőrlődés eredményeként a XVII. század utolsó évtizedeire a magyar politikai gondolkodás is torzulni kezdett, és realitásérzéke átmenetileg, majdnem felmondta a szolgálatot”, mégis „ inkább azt kezdjük feltűnőbbnek tartani, hogy Magyarország a XVI-XVII. század válságos időszakában is viszonylag mily szívósnak bizonyult és mennyi pozitív alkotást tudott felmutatni…Zrínyi… nemcsak a romlást emlegette, hanem biztatásul azt is, hogy egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók. A válság súlyos árat követelt. Egyebek között a magyar etnikumnak talán majdnem egyharmadát. De a nép, az ország átvészelte az időszakot”.
Összefoglalva az eddigieket: már a gyerek és kamasz Bibó életében van két „elmozdulás” a szociokultúrális és társadalomstruktúrális mezőben, amelybe beleszületett. Egyfelől a család a dzsentroid életvitelű keresztény középosztálytól elmozdul egy általunk másutt nemzeti urbánus rétegnek nevezett társadalmi képletbe , másfelől a tradícionálisabb keresztény vallási ethosztól elmozdulás van egy – ma így mondanánk – „szegények melleti opció” felé, ami az apa parasztszolidaritásában s a fiúnak az üldözött zsidókkal való szolidaritásában öltött testet . Maga Bibó, öregkori visszatekintésében precízen leírja ezeket a finom elmozdulásokat, melyek ifjúkori világnézetét jellemzik. „Távolról sem volt meg bennem”/1934 előtt!/ „az a fajta teljes idegenség az úri világgal szemben, ami Erdeiben. Az ellenérzés megvolt, de ez nem egy teljes minőségi különbözőségből fakadt. Erdei számára egy, az összes előítéleteivel terhelt szabályos úriember valami idegen állatfajta volt. Az én számomra egy tökéletesen ismerős közegről való, érthető, nem távoli, bár nem szimpatikus ember volt: olyasvalaki, akinek a papája elfelejtette megmondani, hogy a magyar parasztot kicsúfolni bűn, és a mamája elfelejtette megmondani, hogy minden nőnek, mielőtt férjhez megy, előbb cselédnek kell mennie” . Nos, pontosan ez a finom elmozdulás: a nemzeti urbánus éthoszban, hogy pl. azt tartották az emberek, hogy a parasztot kigúnyolni bűn, hogy zsidó bántani nem szabad,stb. De hogy a parasztgúnyoló és zsidócsúfoló világot forradalmi úton kell felszámolni: ez még itt hiányzik Bibó világnézetéből. Ahhoz előbb még meg kellett térnie.
Egy tanulmányban, majd később akadémiai doktori disszertációmban igyekeztem a bizonyítani, hogy Bibó Istvánban, jórészt nyugat-európai tanulmányútjain szerzett élmények hatására, egy radikális személyiségváltás, ahogy Erdei akkor nevezte, egy „megtérés” zajlott le, amit az idős Bibó is visszaigazolt a vele készült interjúkban: „Én a magam pályának útját továbbra [azaz: Nyugatról visszajőve] is úgy képzeltem, hogy először a körülöttem lévő lehetőségek igénybe vételével igyekszem eljutni az egyetemi tanári pozícióig és megszerezni azt az aránylagos függetlenséget, amelyből kiindulva aztán már lehet közéletet és politikát csinálni. Mert végső kitekintésben mindig politikát szerettem volna csinálni, csakúgy, mint Erdei Ferenc. Ezért mentem jogásznak, családom és környezetem nagy csodálkozására, akik várták, sőt elvárták tőlem, hogy bölcsésznek menjek, történettudósnak vagy valami hasonlónak”.
Ha most Bibó 1935-ös megtérését akarjuk röviden szemügyre venni, abból indulok ki, hogy a személyiségnek három síkja van. Az első a világszemlélet síkja, ahol a legáltalánosabb kérdések dőlnek el. Itt dől el pl. hogy az ember a mágikus világnézetet, vagy a naturalista, tudományos oksági szemléletet fogadja el, s itt dől el az is, hogy valaki materialista vagy idealista, vagy hívő vagy hitetlen lesz. E síkon elvileg csak vagy-vagyok vannak. Elvileg, mondjuk, mert itt az empirikus egyénben a legnagyobb ellentmondások lehetők fel. Mindenki ismeri pl. a catullusi odi et amo- t, vagy találkozhatunk emberekkel, akik bár tudományt művelnek, mégis vannak babonás szokásaik, sőt Paul Tillich nyomán azt is tudjuk, hogy hit nincsen kétely nélkül . Ez utóbbira példaként csak olyan XX. századi nagy magyarokat említünk, mint pl. Ady vagy Kosztolányi hitetlen hívősége, vagy Kertész Imre hitetetlen és Pilinszki János hívő hitetlensége . Mint Lukács elnevezte: van ateista vallásosság is. És így volt ezzel Bibó István is. Aki bár meggyőződésünk szerint végig megmaradt protestáns kereszténynek, de azért egyszer azt írta egyszer Révai Andrásnak Londonba, hogy vannak apróbb ötletei (pl. monarchista tézisek egy nem monarchista tollából, vagy:marxista tézisek egy nem marxista tollából), pl. „Keresztény tézisek egy nem hívő tollából”. Mint ő maga az Eltorzult lelki alkatban elmondja erről nagyon világosan, mégpedig nemezetkarekterológiával összefüggésben: „úgy kell tennünk ezekkel, mint a természettudósnak az Istennel: nem azért, mintha a természettudósnak nem lehetne hinnie, sőt ezt a hitét alapozhatja a természettudományok egészének valamiféle szemléletére is; de nem szabad neki istent a maga természettudományi munkahipotézisébe, a maga feltevéseinek rendszerébe, a maga problémalátásának az indokai közé belekevernie; nem takarózhatik Istennel, ha valamit nem tud megmagyarázni, és nem hivatkozhatik Istenre, ha valamit így vagy úgy akar magyarázni” . Ami Bibó vallásosságát illeti, először Kende Péter mondta ki, hogy Bibó „gondolatrendszerében vitathatatlanul a kereszténység a legfontosabb elem” , majd nyomában számosan ezt megerősítették(Litván György, Göncz Árpád, Makkai László,Donáth László) , eltérő hangsúlyokkal, érveléssel, egymás közt is vitatkozva és szellemi párhuzamokat keresve(Paul Tillich, Bonhoefer). Pedig Bibó valószínűleg szoros teológiai értelemben, nem volt hívő, talán a Tillich által leírt „Istene túli Istenben” hitt.
Hivatkozott írásában Kende Péter kimutatja, hogy Bibó „számára a keresztény humanizmus nem volt egyéb, mint Krisztus tanításainak a követése, és hogy az európai civilizáció kifejlődése szerinte a keresztény társadalomszervezési elvek megjelenésével és fokozatos térhódításával magyarázható”; sőt radikális forradalmiságát is Bibó Krisztus tanításaiból vezeti le. Arra is rámutat, hogy Bibóban van egy antiliberális, konzervatív vonulat, amely averzióval viszonyul a pénz- és haszonelvű társadalomhoz, de érdekes módon ez nála „a forradalmi radikalizmusnak adott egészen sajátos – ma úgy mondanánk: posztmodern – színezetet”.
A személyiség második síkja a világnézeté, ami konfesszionális valláselfogadások és politikai világnézetek és pártok melleti állásfoglalások területe. Ez az igazi vagy-vagyok szférája: itt valaki vagy liberális vagy szocialista vagy konzervatív, vagy protestáns vagy katolikus, vagy egyik vagy másik politikai párt híve. E síkon Bibónál a radikális váltást úgy írhatjuk le, mint lehorgonyzást a nem marxista népies szocializmus mellett. Ezzel itt nem foglalkozunk, csak utalunk az ’56-os írásokra, meg életének utolsó vázlatára, A kapitalista liberalizmus és a szocializmus-kommunizmus állítólagos kiegyenlíthetetlen elentéte című írására .
A személyiség harmadik síkja a toleráns világlátásé. Ezen a síkon, bár megmaradnak a világnézeti különbségek, mégis valamilyen módon, akár elméletileg, akár gyakorlatilag képesek vagyunk egymással együttműködni. Ez a világnézeti dialógusok szférája, melyet T.S. Eliot egyik esszéjére, illetve Polányi Mihály tudományelméletére támaszkodva alakítottuk ki. T. S Eliot Goethe, a bölcs című művében vesz három világirodalmi remekművet, a Bhagadvad-gítát, Lucretius Carus De rerum naturáját és Dante Divina commediáját, amelyek három, egymással gyökeresen ellentétes világnézetet testesítenek meg költői formában. Majd úgy teszi fel a kérdést, hogy keresztény lévén, akkor őhozzá Dante költeményének kellene-e közelebb állni, csak őt tudja-e elfogulatlanul élvezni, vagy még élesebben: értékelheti-e, tetszhet-e egy kereszténynek Lucretius materialista alapon álló költeménye? S a válasz az, hogy lehetséges, mert „a legnagyobb költészetben több van, mint olyasfajta ’eszmék’, amiket vagy el kell fogadnunk, vagy el kell vetnünk, olyan formában kifejezve, amely az egészet mesterművé teszi. Akár elfogadható számunkra Dante vagy Shakespeare ’filozófiája’ vagy vallásos hite, akár nem …, ott találjuk a bölcsességet, amit mindnyájan elfogadhatunk…Kinyilatkoztatott vallásokról és filozófiai rendszerekről azt kell hinnünk, hogy az egyik igaz, a másik téves, de a bölcsesség lógosz szünosz, ugyanaz mindenkinek és mindenütt”. Eliot itt megnyit egy szférát a világnézetek, filozófiák, konfesszionális vallásos és politikai meggyőződések „felett”, a bölcsesség szféráját, melyben ama különbségek valahogy többé nem számítanak, másfelől viszont nem igényli azt sem, hogy lemondjunk vallott filozófiánkról, hitünkről. Nem teljesen közömbös azonban az sem, hogy a filozófia, ami a versben testet öltött milyen: „védhetőnek kell lennie; azt a verset, amelyik olyan vallásból eredne, amely egészében visszataszítóan hat ránk, vagy olyan filozófiából, amely merő ostobaság volna szemünkben, egyszerűen képtelenek volnánk versnek elfogadni”. Egy másik esszéjében ezt közelebbről megmagyarázza Shelly költészetét elemezve ebből a szempontból. Kimondja: „ha egy tan, elmélet vagy ’életfelfogás’(view of life), melyet egy versben előadnak, olyan, amelyet az olvasó elméje el tud fogadni koherensnek, érettnek és tapasztalati tényeken alapulónak, az, hogy ő azt elfogadja vagy elveti, megerősíti vagy helyteleníti, nem állít a műélvezettel szemben akadályt. Ha olyan, amelyet az olvasó visszautasít mint gyermeteget és gyengét, az a fejlett szellemű olvasó számára majdnem tökéletes gátló körülményt képez.”.
A másik támaszunk Polányi Mihálytól származik, aki a tudományos vitákat elemezve oda jut, hogy a viták az elfogadott tudományos tekintélyek és az új felfedezők között zajlanak. Utóbbiak azonban, ha elfogadják a tudományosság tradícióit és szokásos szervezetét, elfogadhatók a tudományos közösségbe tartozóknak általában is, mivel „a tudományos meggyőződést nem általában támadták meg, hanem pusztán a különös részletekben szálltak vele szembe, és kísérelték meg módosítani tanításait. Valóban, minden gondolatgazdag (thoughtful) önalávetés a tudománynak némileg módosít (qualified) bizonyos ellentétben állása vele szemben… Én magam nem lépek be ezen elkötelezettségbe feltétel nélkül, amit mutat az a tény, hogy elutasítom mind a tradícióját, mind autoritását a tudománynak, amely az objektivista ideált követi a pszichológiában és a szociológiában. Elfogadom a ma uralkodó tudományos véleményt mint kompetens autoritást mivel tárgyát mint ’tudományt’ azonosítja, de nem fogadom el, mint legfőbb autoritást” .
Tehát a világlátások síkján mindenkit elfogadok egyenlőnek mint kompetens világnézetű, ideológiájú vagy vallású személyt. Nem mondok le a magaméról, de hajlandó vagyok vele elméleti vitát folytatni, vagy gyakorlatilag együttműködni. Ez a sík, amit Eliot bölcsességnek nevezett. És ez az a epiteton ornans, amit Bibó megérdemel. Ugyanis a „megtérése” e területen a nemzeti azonosulás területén, nála azt jelentette, hogy feladta a partikuláris magyarság szemléletet, de-partikularizálta, és felemelkedett egy általánosabb, egy közép-európai regionális szemlélethez, mindezt úgy, hogy belágyazta az egész európai fejlődésbe. Ez fejeződik ki abban, ahogy A kelet-európai kisállamok nyomorúságában részrehajlás nélkül, egyenlő távolságtartással magyarázza Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország történelmét. Kimutatja, hogy miként jött létre mindhárom nemzetben a demokráciával való kacérkodás és a nyelvi nacionalizmus dominánssá válása nyomán az antidemokratikus nacionalizmus. Csak a végelemzést idézzük. „Így a demokrácia egybeforrasztó erejébe vetett reményük természetszerűen hiúnak bizonyult, és bekövetkezett Lengyelország teljes felosztása, a magyar szabadságharc 1849. évi bukása és Csehszlovákia 1938-39. évi katasztrófája. Mind a három katasztrófát az tette végzetessé, hogy az európai reakció hatalmaival harcoló ország ugyanakkor szembekerült a saját elégedetlen kissebségeivel is. Mind a három úgy érezte, és joggal, hogy Európa szégyenletesen cserbenhagyta. Mind a három ország szétesési folyamata… brutális erőszaknak és az igazságtalanságnak olyan kirívó körülményei mellet folyt le, hogy egyik sem volt abban a lelkiállapotban, hogy a brutális erőszak mögött meglássa bizonyos részben a történelem logikáját”
De az igazán nagy áttörés, ama „megtérés revelációja” már korábban végbement, nevezetesen a Békecsinálók könyvében, ebben a munkában, ahol voltak bár légyen előzmények (pl. a Mannheim bírálat), végbemegy egy csodálatos európai minőségű politikai gondolkodó színre lépése. Mert ebben a munkában nem csak in nuce, de néha szó szerint a későbbi, az 1945 utáni nagy esszék minden gondolata( A kelet-európai kis államok nyomorúsága, Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem,stb) megtalálható. És itt van már világosan megfogalmazva a nemzet de-partikularizációja is. Mégpedig az újvidéki, a „Hideg napok”vérengzése összefüggésében, ahol a kormány bebizonyította, hogy a saját karhatalmát nem képes kontrollálni, és megbukott a Szent István-i állameszme is, mert kiderült, hogy nem lehet a magyar nemzet államnevelő szerepéről beszélni ott, ahol így bántak el a „nem magyar anyanyelvű, de magyar szívű polgárokkal”. És így hangzik a tanulság, ami akkor is érvényes, ha azóta megtudtuk, hogy a titói partizánok rettenetes és tízszer annyi magyaron álltak bosszút, mint amennyit a magyarok kivégeztek: „Egy ideig még hangzani fognak a Szent István-i eszméről és a magyar nép különleges történeti hívatásáról szóló ismert fordulatok, de a történelem s történtek egyszerű tanulságát már nem oszlatja el semmi: ahol magyarok laknak, ott van Magyarország, sehol nincs másutt, s a magyar nép nem primus inter pares, nincs semmiféle fölényre jogosító tulajdonsága(possess any quality of superiority), hanem egyszerűen egy kelet-európai nép a sok közül” . De hogy ez a könyörtelen igazságosság nemcsak a saját nemzetével szemben működött, hanem a szomszédokkla szemben is, legyen itt egy idézet a Szalai Pálhoz 1978-ban írott leveléből: „”Én nagyon megértem azt, hogy a két legsúlyosabb akadály, a románok és szlovákok rendkívül túlfűtött nacionalizmusa és magyargyűlölő elfogultsága mögött lényeges tényező a magyarok várható területi követeléseitől és szupremáciai igényeitől való félelem; de arról is meg vagyok győződve, hogy a gyűlölködés jelen állapota mögött ma már ott nem annyira a most már nagyon régi magyar elnyomásnak az eleven emlékei vannak, mint inkább a saját rossz lelkiismeret mindazért, amit a kisebbségi magyarokkal szemben ők az elmúlt 60 év, vagy az elmúlt 30 év folyamán elkövettek. S miközben minden területi változásról való lemondás esetleges kényszerűségét mérlegelem, aggodalommal gondolok arra, hogy eza két nacionalizmus nem fogja-e ezt a lemondást nem annyira a megkönnyebbülés indítékául, mint a teljes szabad kéz megszerzésének jegyében értékelni”
Nem kívánjuk felidézni e rövid keretek között a Kelet-európai kis államok nyomorúságának részleteit arról, hogy miként alakult ki az antidemokratikus nacionalizmus errefelé, és miként torzult el a kelet-európai politikai kultúra. Inkább az angolul megjelent A Nemzetközi államszövetség bénultságából akarjuk röviden megmutatni, hogy Bibó mindig fenntartotta univerzalisztikus világlátását a nemzeti kérdésben. E munkában elemzi leginkább nemzeti kérdést mint a nemzetek önrendelkezésből folyó problémát. Azt, hogy a nemzeti önrendelkezés a központi magja a nemzeti kérdésnek, már Békecsinálók könyvéből látható volt, de ebben a szellemben fogant a Békeszerződés és a magyar demokrácia című 1946-os tanulmánya is. Minden megnyilvánulását az hatja át, hogy az első világháborúban közzétett wilsoni elvek szolgálnak a nemzeti kérdések megoldásának támaszául („A demokráciának területi kérdésekben egyetlen direktívája van, és ezt úgy hívják, hogy önrendelkezési jog” ). A Nemzetközösség bénultság és orovosságaiban is ebből indul ki (mint a könyv alcíme is mutatja(:Önrendelkezés, nagyhatalmi egyetértés, politikai bíráskodás), és felállít két képletet, amelyek ellentmondásban vannak egymással. Az egyik: demokratikus szabadság egyenlő önrendelkezés egyenlő nemzetállam”, míg a másik:”nemzetállam egyenlő nacionalizmus egyenlő fasizmus és háború”. Rámutat, hogy két állítás közül csak az egyik lehet igaz. Ezután tisztázza a nemzet, a haza és a nemzeti tudat fogalmát. Rámutat arra, hogy az összes nagy nemzetközi problémát a nemzeti önrendelkezés alapjára helyezkedve meg lehetett volna oldani:”a rabszolgaságot, kizsákmányolást megszüntetni, a hódításokat, a gyarmatokat felszabadítani, a vitás állam alakulási, nemzetalakulási, területi és elhatárolási kérdéseket elvi alapon, pártatlan, tárgyi módszerekkel eldönteni” . Majd meghatározza a nacionalizmust, ami szerinte agresszív uralmi magatartás és ideológia, pontosabban ideológiák. Elhatárolja ettől a patriotizmust mint „a nemzeti közösségi tudat természetes, kohéziós elemeit magában foglaló hazafiságot”, majd kimutatja, hogy a patriotizmusnak összefonódása a kártékony nacionalista ideológiával eredményezi a nacionalizmust. Egy ironikus mondattal így teszi helyre a kettő viszonyát: Nem nacionalista az, aki „a nemzeti tudatot, nemzeti lojalitást az átlagosnál hevesebben, nagyobb érzelmi töltéssel teszi magáévá, a maga számára elsődleges közösségi köteléknek tekinti: mint ahogy annak, aki nagyon szereti apját-anyját, ettől még nem kell a ’familiarizmus’ ideológiájához csatlakoznia, sem annak, aki a városáért buzog, nem kell az ’urbanizmus’ ideológiáját vállalnia” A nacionalizmus tehát végeredményben agresszív magatartás és ideológia. Nincs szüksége a patriotizmusnak ideológiára, hanem csak elvi alapra kell helyezni, illetve abból levezetni. Ez az elvi alap az általános szabadságeszme és a belőle következő népszuverenitás és önrendelkezési jog. „Ehhez alapjában véve elég az az elvi állásfoglalás, hogy a szabadáshoz és emberi méltósághoz való jog alapján a közösségügye mindenkinek ügye, tehát végsőleg a közösséget alkotó emberek együttese jogosult meghatározni azokat a politikai és társadalmi formákat és azokat a népi területi kereteket, amelyekben a politikai élete élni akarja” .
Összefoglalva az eddigi elmondottakat, rá kell mutatnunk arra a mély és radikális világnézeti váltásra, ami Bibó Istvánban 1935-ben végbement, beleértve a nemzeti kérdést is. Láttuk, hogy miként jutott el egy tisztességes, de nacionalista, függetlenségi, kurucos etnocentrikus, világnézettől a nacionalizmus elvetésén át egy, de-partikularizált, a szabadságeszmét a nemzeti eszmével szervesen összefoglaló demokratikus patriotizmusig. Hogy milyen nagy dolog volt ez az átállás itt, Kelet- Közép-Európában, hadd jellemezzük befejezésül egy idézettel, amit ő maga írt, nem magáról, hanem Bajcsy Zsilinszky Endréről, de mintha saját megtett útját fogalmazta volna meg. Éppen azt fejtegeti – A békeszerződés és a magyar demokrácia című írásában – hogy bár magunk előtt szégyenkezhetünk amiatt, hogy nem voltunk képesek a demokrácia mellé állni saját területi érdekünk ellenében is, de volt nálunk egy-két ember, köztük Bajcsy-Zsilinszky Endre is, akik magukra hagyatva mártír sorsra jutattak. És ebben a kivételességben, teljes joggal saját maga önjellemzését adja:
„[E]zek az egyedülálló, kuruckodó búsmagyarok megnőnek, és minőségben versenyre kelnek a nálunknál szerencsésebb és problémátlanabb országok partizánhadaival. Íme egy ember, akit osztálya, neveltetése és minden előzménye arra predesztinált, hogy a magyar sérelmeken való rágódás terméketlen zsákutcájába szoruljon, ki mert állni Magyarországon a tömegindulatok hátvédjét teljesen nélkülöző demokrácia mellett, a tömegérzelmek minden sallangjával kiöltöztetett irredentizmussal szemben. Ilyen helyzetben nem olyan egyszerű demokratának lenni, mint azoknak, akiknek számára a demokrácia többek között azt is jelenti, hogy nemzetközi segítséget kapnak a legkevésbé demokratikus nemzeti célkitűzések keresztülvitelére is”
De ez a Bibó féle önjellemzés megengedi nekem, hogy visszatérjek Goethéhez, aki már korában hivatkoztam Eliotot idézve. Azt mondja egyszser Goethe Eckermannak: „Egyáltalán fura dolog ez a nemzeti gyűlölködés. Mindig a kultúra legalsó fokán fogja a legerősebbnek és leghevesebbnek találni. Van azonban egy fok, ahol teljesen eltűnik, és ahol az ember bizonyos fokig nemzetek fölött áll, és a szomszéd nép javát és baját úgy átérzi, mintha saját népével találná szembe magát. A kultúrának ez a foka felelet meg a természetemnek, és már régen megvetettem rajta a lábam, mire elértem hatvanadik évemet”
Bibó nagyjából harminc évesen jutott erre az álláspontra. Bár tudom „naiv dolog” ilyet kívánni: bárcsak a mi nemzetünk tömegei eljutnának egyszer ehhez a bölcsességhez.
Be First to Comment