Máté-Tóth András: „Gyökeres” egyházreform

A végrendeleteket végre kell hajtani és nem vitatkozni róla. Morel Gyula jezsuita professzor, az innsbrucki egyetem szociológia tanszékének alapítója és emeritálásáig vezetője „Radikale Kirchenreform. Für eine mutige Erneuerung” címmel jelentette meg utolsó művét, amit halála előtt még néhány nappal kezébe is vehetett[i] (Morel, Julius 2003). Évekig dolgozott rajta, szinte mindent, néha még a számára egyébként olyan nagyon sokat jelentő személyes baráti találkozásokat is félretéve, minden mást ennek alárendelve. A könyvet e körülmények miatt joggal nevezhetjük a szerző szellemi végrendeletének, amelyben kettős hivatását – a szociológusit és a prófétait – egyháza iránti egzisztenciális elkötelezettséggel mesterien művelte. A könyv tartalma alapján pedig őt magát egy letűnő, csalódott katolikus generáció elkötelezett nagy alakjának. Az őt követő generáció egyik tagjaként, akinek írásait a szerző a magyar szerzők közül a legtöbbször méltatott hivatkozásra, másképpen nem is tiszteleghetünk még frissen fájó emléke előtt, mint számadással a mi generációnk és saját magunk egyházreformmal kapcsolatos álláspontjairól.

Mielőtt azt megtennénk, néhány mondattal összefoglaljuk a szerző által nem véletlenül „kézikönyvnek” nevezett 500 oldalas mű üzenetét. Ne tűnjék tiszteletlenségnek e tömörségre való kísérlettétel. A szerző maga is állítja, hogy a mű voltaképpen nem más, mint gazdagon egyben szubjektíve adatolt summázata egy folyamatnak, amelyet ő a mai katolikus egyház krízisének nevez, s amellyel szemben bátor fellépésre buzdít. A krízis lényege az, hogy az egyház a struktúrája és a nyelvezete területén olyan irányban alakult az elmúlt 50 év alatt, hogy emiatt egyre inkább elveszítette annak az esélyét, hogy az evangéliumot sikerrel hirdesse a mai kor emberének. Ezt a tézist igazolandó a könyv első fejezete a kérlelhetetlen statisztikai adatokkal sokkolja az olvasót. Az egyház életmegnyilvánulásainak minden mérhető dimenziójában az elmúlt fél évszázadban hatalmas veszteségeket halmozott fel. A második fejezet az adatok értelmezésével foglalkozik, bemutatván azt a társadalmi és kulturális közeget, amivel való párbeszéd elvesztése az egyház legnagyobb hibája. A könyv legnagyobb fejezetében a szerző a II. vatikáni zsinatot állítja középpontba, annak előzményeivel és következményeivel foglalkozik listázva azokat az irányzatokat, melyek a zsinat nyitása következtében az egyház gondolkodásában és cselekvésében megjelentek. A negyedik és ötödik fejezet mindezek után azzal józanít ki, hogy az előzőben bemutatott megújulási tendenciák sok tekintetben megfojtásra ítéltettek vagy kifulladtak, és helyettük ma az anakronisztikus tradicionalizmus maradékai és újjáéledései uralják az egyház tereit. Az utolsó három fejezetben, a humort sem nélkülözve, Morel a legfontosabb teendőkre, a struktúrák és az egyházi nyelvezet gyökeres megváltoztatására tesz javaslatot, amit egy szép epilógussal zár le.

A nagymama fotelja

Morel az általa taglalt fél évszázadot nyugaton töltötte, jóllehet szíve végig kényszerűen elhagyott hazájáért dobogott, amiért igen sokat tett is.[ii] Elemzései elsősorban a német nyelvterületre koncentrálnak, talán azért is, mert a problémák Európában ezen a területen dokumentáltak leginkább. Erre a kontextusra azonban nem hivatkozhatnak, akik a szándékoltan provokatív üzenettel nem akarnak szembesülni, éppen ellenkezőleg a saját kontextus kritikus elemzésének kötelezettsége terheli őket – minket magunkat is. A könyv olvasása közben egyre inkább felerősödött az a kérdés, hogy miért hiányoznak olyan nagyon Morel német területén és a mi magunk magyar területén[iii] az egyház-reformerek. Hova tűntek, s miért nem születnek? Amikor a számára szellemi és hitbeli táplálékot jelentők hosszú sorát végignézzük (230-247), akkor rádöbbenhetünk, hogy nekünk is nagyjából ugyanebből a generációból származnak forrásaink. Számára a felsoroltak kortársak voltak, hol vannak a mi kortársaink? Miért kell azzal konfrontálódnunk, hogy az általa felsorolt megújulási törekvések frontemberei együtt öregedtek meg vele, s a következő generációnak híre sincsen. Nagyon egyet kell értenünk Morellel, hogy ma nincsen reformbarát hangulat az egyházban, de talán nem azért, mert a krízis vakító tényei elé hamisságaink fényszűrőit helyezzük. Talán éppen fordítva van: azért nem szembesülünk a krízissel, mert mai kultúránk nem akar reformot. Legalább az egyházban nem, ha már a társadalom minden egyéb területén az úntalan reformok teszik zilálttá hétköznapjainkat. Akik az egyház mai maradék bennfentesei, azok nem mernek reformot csinálni, akik pedig mernének, mert nincsenek kiszolgáltatott viszonyban, azok nem akarnak. Az ő egyházképük ugyanis nem az egyházzal való találkozás tapasztalatából fakad, hanem egyfajta idillikus egyház hite adja az érték és a hagyomány töretlenségének olyan fontos tudatát ebben a turbulens világban. Ennek a nagy többségnek, akiket a vallási önbesorolás maga módján vallásosoknak nevez, az egyház olyan valami, mint a nagymamától örökölt öreg fotel. Bár nem illik mai bútoraink közé, nem is igazán kényelmes már, mégsem válunk meg tőle, mert olyan jó néha beleülni – emlékezni és lenyugodni.

 

Reformfokozatok

Morel nem definiálja pontosan, hogy mit ért „reform”-on, sőt „radikális reform”-on. Az egész könyvből sugárzik azonban, hogy olyan változtatás-sorozatra, -rendszerre gondol, amely az egyház gondolkodásának, magatartásának és intézményeinek az alapjait érintik. Radikális, azt jelenti, gyökeres. Morel a gyökerekig akar lehatolni – pontosabban saját illetékességét világosan körülhatárolva, olyan adatokat szolgáltatni, amelyek ilyen gyökerekig lenyúló változtatásokra motiválják az illetékeseket. A könyv tehát a legvégsőkig szeretne eljuttatni, amit Langertől kölcsönzött szarkasztikus példája is igazol. A moralista nem elégedhet meg azzal, hogy egy 10 feleséggel polygámiában élő azt ígéri neki, hogy fokozatosan egyre kevesebb felesége lesz, míg végül egyszer majd egy marad. A moralista csak azzal elégedhet meg, ha az illető a sokat azonnal egyre cseréli. (13) Az egyház krízisére nem válasz a fokozatos változtatás, csak az egyszerre és átfogó változtatás – a radikális reform.

Nézzük meg röviden, hogy milyen fokozatok léteznek a radikális reform, a paradigmaváltás előtt. Az egyházi szóhasználatban azt tapasztalhatjuk, hogy az egyház megújulásáról, valamely egyházi területtel kapcsolatos változtatásról lehet szó, sőt van is szó. Az ecclesia semper reformanda kifejezés sem idegen az egyházi köröktől, vezetőktől. Van a változtatásnak egy olyan mértéke, amely általánosságban akceptálható. Ezek a változtatások általában éppen azok, amelyek nem érintik a gyökereket. A gyökeres változtatásra való felszólítás elfogadhatatlan, s ennek vannak teológiai és társadalmi gyökerei is. (V. ö. Gánóczy 2002, 171)[iv] a kelet-közép-európai országokban. Így Magyarországon is első látásra kézenfekvőnek tűnik az egyház megújulásával kapcsolatos igényt vagy követelést  „rendszerváltás az egyházban” metaforával kifejezni. A politikai és gazdasági változás mélyreható volta mintha megengedné, hogy az egyház mélyreható változását ehhez hasonlítva képzeljük el. Ha azonban mélyebben elgondolkodunk, alapvető különbségek vetődnek fel, melyek összességében értelmetlenné, de legalább is félrevezetővé teszik ezt a párhuzamot. A legalapvetőbb különbség a két óriásintézmény között az, hogy a társadalmi változások felvetésének és végrehajtásának alanya maga a társadalom, míg az egyház változásait hitünk szerint nem csak az ember végzi, hanem a Szentlélek inspirálja és teszi lehetővé. Azok az alapok, melyekre az egyház épül, alapvetően kinyilatkoztatottak, Isten Igéjével szembeni elkötelezettséget követelnek. A társadalom berendezkedésének alapjai emberi közmegegyezésen és a leszűrődött sokrétű történelmi tapasztalatokon nyugszanak. A társadalmi változások tetszőlegesek, az egyháziak nem. A másik nagy különbség a változás tartalmát érinti. A rendszerváltás egy valóban teljesen más társadalmi szisztémát vezetett be: a puha diktatúra után a kemény demokráciát, a piacgazdasági elemekkel tarkított tervgazdálkodás helyett a szigorú piacgazdaságot. Az egyházban a lényeget nem érintheti a változás, amint Szennay András egyik írásában említi, az egyház folyamatosan az evangélium ítélőszéke előtt áll. Ez feladhatatlan vonatkoztatási rendszer. Mindez ugyanakkor nem jelent felhatalmazást az egyház változhatatlanságának hangsúlyozására és a megújulási törekvések úgymond hitalapú elutasítására. Éppen fordítva: az egyház folyamatos megújulását az evangéliumi elkötelezettség és a Szentlélek felé való nyitottság provokálja. Rahner magyarul is hozzáférhető könyvecskéjének címe ezért „struktúraváltozás”. Az egyház társadalmi modelljének, kommunikációjának gyökeres változását éppen azért igényelte bátran, mert világosan különbséget tudott tenni a változhatatlan és a változandó között. Ezt a különbségtételt végig világosan érzékelhetjük Morel radikális könyvében, s éppen emiatt kiemelten egyházbarát műnek tekinthetjük.

 

A radikális reformmal szembeni tiltakozás teológiai alapja a megváltásra és az egyháznak tett jézusi ígéretre megy vissza. A keresztény gondolkodás számára a megváltás hozta a gyökeres fordulatot. Ekkor fordult nagyon a világ, ekkor kezdődött az üdvtörténet új szakasza, amely visszafordíthatatlanul megnyitotta az Isten és az ember közötti elzáródott csatornákat. Az emberiség és az egész teremtett világ a megváltás révén új világgá vált, az összes addigi ígéret egyszerre beteljesedett. Emögé már nem lehet visszamenni, ez az abszolút turning point. A Megváltó Péternek és az egyháznak azt az ígéretet tette, hogy a „pokol kapui nem vesznek erőt rajta” (Mt 16,18). Lehet, hogy az egyház nagyon messzire kerül mindattól, amit Jézus akart, amit az evangélium hirdetése és modellértékű megvalósítása követel tőle, de a pokol nem nyelheti el az egyházat. A keresztény ember (itt katolikusok és protestánsok egyetérthetnek a hitben) abból veszi életerejét, s egyházára is abból az alapállásból tekint, hogy a gyökerek nem szakadhatnak el. A keresztény Isten- és egyházkép soha nem kezdeményezhet valamiféle új nulla-pontot, mert ezt a fordulópontot maga Isten helyezte el, ill. valósította meg. A „reform” kifejezés túl mélyre megy, a gyökereken túlra, míg a megújulás kifejezés a gyökerekre épít. Ezt tapasztalhatjuk, ha a II. vatikáni zsinat dokumentumaiban a „megújulás” kifejezés jelentésmezőit vizsgáljuk.[v] Morel könyvének alcímében a „bátor megújulás” szókapcsolat szerepel.

 

Ez a hitbéli, teológiai alapállás gyakran összekeveredik azzal az egyházképpel, amely számára a hagyomány az I. vatikáni zsinatig megy vissza. Köztudottan ez a zsinat a nagymértékben felfokozódott társadalmi változásokkal – a modern hirtelen térnyerésével – szemben egyfajta stabilitást akart az egyháznak adni. A sziklaszilárd egyház orma áll a történelem pusztító viharában – ez a kép jellemezheti e kor alapállását az egyházvezetés részéről, amelyet még külön is szorongatott a pápa világpolitikai pozíciójának folyamatos gyengülése. A hagyomány folyamat, amelyben benne áll a múlt és a jelen minden kiemelt pillanata. A hagyományt nem szabadna összekeverni ezekkel a kiemelt pillanatokkal. Ezeknek a szerepe az, hogy a hagyomány folyamatának irányait leíró és normatív módon egyaránt kijelöljék és semmiképpen nem az, hogy szembeállíttassanak magával ezzel a hagyomány-folyamattal.

 

„Hiteltelen az olyan egyház, amely átlátszó teológiai kijelentéseket tesz” – írja Morel. (386) A vallásszociológiai tényekkel szemben inkorrekt dolog Jézus „veletek vagyok a világ végezetéig” ígéretére hivatkozni. Itt azonban nem erről van szó, hanem arról a keresztény gondolkodásban mélyen benne rejlő erőről, amely a reformmal szemben eredeti gyökereihez képes visszanyúlni. Ez u.i. nem ellenszere, hanem feltétele a valós gyökeres reformnak. Amíg a „megújulás”  lágy szavát használjuk, addig nincs hitünk alapja a tapasztalt krízistől megérintve. A gyökerekhez való mélységes ragaszkodás a hitben teszi lehetővé, hogy gyökeres reformokat hajtsunk végre az egyház társadalmi valóságában. Amikor Morel felsorolja azokat a területeket, amelyeken azonnal gyökeres reformra lenne szükség, akkor végül is nem gyökeresen mély dolgokról beszél és egyáltalán nem az egyház alapjainak a reformjáról. Hanem olyan reformszükségletekről, melyek egyfajta hagyományértelmezés miatt „lehetetlennek” tűnnek, ám az egyház jelenkori krízisére tekintettel mégis lehetségesnek mondandók. Ilyen pl. a római katolikus papok kötelező cölibátusa, amelynek megváltoztatása nem is a katolicitást, hanem csak a rómaiságot érintené.

 

Bárhogyan is van, a reformfokozatok kérdéskörének gyökerében nem teológiai megállapítások, hanem a hit és a félelem elválaszthatatlan összefüggése áll. Aki nem hisz, az fél, aki fél, az nem képes reformra. A lélektan elmondja, hogy, aki krízishelyzetben van, de nem képes radikális változtatásra, az előbb utóbb fizikai vagy lelki valóját tekintve kimenekül: öngyilkos lesz, infarktust, agyvérzést kap vagy súlyos lelki betegségbe kerül, pl. depresszióssá válik. Azok, akik a mai magyar egyházban érzékelik a krízist, de – bármi okból – nem képesek rajta változtatni, azok kimenekülnek ebből az egyházból, vagy pedig depressziósakká válnak, az egyház változásához fűzött reményüket elveszítik.[vi]

 

Lojalitás mindenek fölött

Évekkel ezelőttig számos egyházi területtel szemben néha éles kritikával viseltettem, aminek az lett a következménye, hogy sokan az egyház ellenségének tartottak, s elsősorban azok, akikkel egy platformon éreztem magam az adott egyházi helyzet áldozatának, elkezdtek azzal vádolni, hogy nem értem a helyzetet, s nem belülről, hanem kívülről beszélek. Ahogy egyre közelebb kerültem ezekhez a katolikus barátaimhoz, s az általuk művelt egyházi területekhez, úgy vált egyre világosabbá számomra, hogy – legalábbis Magyarországon – a kritikát mellőző bátorító beszéd az elfogadható. Nem a hierarchia képviselőire gondolok elsősorban, hanem az egyszerű krisztuskövetőkre a plébániákon, a lelkiségi mozgalmakban, az egyházi civil szervezetekben. Közben a zsinat előtti hagyomány struktúrái jól kiépültek és meg is erősödtek, de az ezekkel szembeni hadviselés egyre inkább értelmetlennek tűnik számomra. A reformokhoz u.i. kell valamiféle belső kontraszt-élményből fakadó erős feszültség, amit szélesebb rétegek már nem képesek elviselni, s a feszültség feloldására a fennáló struktúrák változtatásához nyúlnak. A kommunizmus és posztkommunizmus generációjából hiányzik az erős alap, amelyet kellő mértékben képes lenne irritálni a mai helyzet kritikus volta. Magyarországon ezt a hiányt elsősorban annak tudom be, hogy a hittanoktatástól az egyetemi szintű teológia oktatásáig, de még inkább a teljes katolikus és a katolikus egyházzal szemben lojális civil médiában a létező katolicizmussal szembeni közel feltétlen lojalitás megkövetelése jelenti minden erény és kezdeményezés alapját. Nyugaton már belefáradt a katolikusság abba az egyházreformba, aminek nálunk egyáltalán nincsenek meg a lélektani és teológiai feltételei.

 

Amikor már eddig is számosan elutasítják Morel könyvét vagy vele szemben az egyházellenesség vádját hangsúlyozzák, akkor igazából egy naív-gyermeki lojalitás alapján védekeznek egy érett-felnőtt lojalitással szemben. Végső soron Morel egyetlen állításával sem szükséges egyetérteni, szélsőséges esetben akár felvethető, hogy minden állítása téves. De megközelítésének alapját, az egyház mai életének krízisjelenségeit firtató meglátásait az illojalitás alapján nem lehet félresöpörni. Méghozzá nem politikai okból, hanem azért, mert a szerzőt és olvasóit egy másik lojalitás, az evangéliummal és a zsinattal szembeni kötelezi a folyamatos megújulás útjainak és esélyeinek fürkészésére. Morel a német katolikus viszonyokra vonatkozóan olyan megfigyeléseket és tételeket foglalt össze, melyek a német nyelvterület teológiai irodalmában és egyházi közbeszédében majdhogynem közhelyeknek számítanak. Könyve értéke nem az eredetiség, hanem a kézikönyv jelleg, a probléma-leltár mivolt. A magyarországi katolikus egyház vonatkozásában ő maga is másképpen fogalmazott volna, s a nehézségekről való nyílt és egyenes beszédet szorgalmazta volna. S ezzel csupán az egyházi nyilvánosság előtt tett volna beszédtémává olyan nehézségeket, melyekről az egyház számos köreiben Magyarországon egyébként is szó van. Műve kapcsán a magyar katolikus értelmiség arra kap újabb indítást, hogy az evangéliummal és a zsinattal kapcsolatos lojalitását felerősítse, hogy a magyar katolikus egyház tanúságtételének hitelességét és aggiornamentoját megfelelő, akár gyökeres reformokat szorgalmazva szolgálja.

Hivatkozások

András, Emmerich, Morel, Julius (1969): Bilanz des ungarischen Katholizismus. München: Heimatwerk.

András, Imre (2004): A vallásszociológus Morel Gyula S.J. 1927-2003. Távlatok: 106-111

Bulányi, György (2003): Hozzászólás Gánóczy Sándor „Lehetséges-e rendszerváltozás a katolikus egyházban” c. cikkéhez. Mérleg 39: 116-120

Gánóczy, Sándor (2002): Lehetséges-e „rendszerváltozás” a katolikus egyházban vagy inkább „megújulás”? Mérleg 38: 171-183

Gánóczy, Sándor (2003): Válasz Bulányi György hozzászólására. Mérleg 39: 357-358

Máté-Tóth, András (1991): Zeichen der Zeit und die katholische Kirche in Ungarn. [Dissertation] Universität Wien, Wien. 196 pp.

Morel, Gyula (1995): A jövõ biztosabb mint a múlt. Budapest: Egyházfórum.

Morel, Julius (2003): Radikale Kirchenreform. Für eine mutige Erneuerung. Innsbruck – Wien: Tyrolia.

Tomka, Miklós (1999): Religion und Kirche in Ungarn nach dem Ende des Kommunismus. In Religion und Kirchen in Ost(Mittel)Europa: Ungarn, Litauen, Slovenien. Szerk.: Tomka, Miklós és mások, 366. Stuttgart: Schwabenverlag

 

---