A szerző így vall az előszóban a kötet keletkezésének körülményeiről: „Játékos kísérletképpen egy éven át blogbejegyzéseket írtam a világhálón teológiai, filozófiai, művészeti és közéleti kérdésekről. (…) Vonzott a műfaj, a nyilvános megjelenésnek és az olvasókkal való beszélgetésnek ez az új, páratlan lehetősége. (…) Az egyházi év elteltével töröltem a honlapot (…) A Kairosz Kiadóval egyetértésben jónak láttam összeállítani egy gyűjteményt a netes naplóban közölt esszéimből. A nyomtatott könyvet ugyanis nem helyettesítheti a virtuális felület.”
Nem helyettesítheti – noha sokszor helyettesíti: vannak ugyanis olyan információk, melyekhez nem, vagy nehezen férhetnénk hozzá másként. Ugyanakkor az internetnek van egy olyan előnye is, amit sehogy sem tud utolérni a nyomtatvány: az interaktivitás lehetősége. Tudjuk, hogy különböző embereknek különböző mennyiségű visszajelzésre, megerősítésre van szükségük, azonban a legelvonultabb szobatudósban is van vágy a közönségre/közösségre: ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy Heidl György nem azért törölte a könyv címével azonos című internetes naplót, mert csalódott a formában, hanem mert úgy gondolta, ez annyira jó, hogy saját neve alatt is érdemes folytatnia. (Ld. http://heidlgyorgy.wordpress.com/)
Nekünk, a kötet olvasóinak is érdemes felkeresnünk a honlapot: ugyanis ha belenézünk az archívumba, azt látjuk, hogy az első bejegyzés dátuma 2012. március 3. – vagyis az eredeti blog nem tűnt el, csak átalakult. Ezt erősíti meg a Magyar Kurír is, amely a szerzővel 2012. április 28-án készített interjút, s itt azt olvashatjuk, hogy a blog indulásának ez a dátuma. Érdekességként említem, hogy az interjúban szóba kerül egy könyvterv is, amely „csak szűkebb, szakmai közönséghez juthat el, a blogban viszont főbb tézisei rövidebb, közérthetőbb megfogalmazásban a laikus olvasó épülésére is szolgálhatnak.” Ez a könyv azonban nem a mostani, hisz annak témája – a házasság misztériuma – a mostani 38 esszéből mindössze három-négyben jelenik meg; a blogon azonban tényleg jóval sűrűbben kerül elő: a kereső a szószerkezetre 11, a házasság kulcsszóra pedig 35 kapcsolódó szöveget ad ki.
Tehát ha végignézzük a kurrens blogot, ott nagyjából dátum szerint megtaláljuk a kötet minden szövegét – ráadásul az interneten nemcsak a kapcsolódó, igen tanulságos kommentekhez, hanem a kötetből kimaradt, a szerző szerint kevésbé időtálló írásokhoz, sőt, azoknak a forrásoknak a jó részéhez is hozzáférhetünk, amelyek szóba kerülnek az esszékben.
Ha beleolvasunk a könyv megjelenését hírül adó posztra érkezett kommentekbe, kiderül, nem osztatlan az olvasók lelkesedése: többen szóvá teszik, ha már könyv, miért nem e-book. Heidl György szerint antropológiai sajátságunk, hogy az elmélyült tanulmányozáshoz nyomtatott szövegre van szükségünk. Én ezzel nem teljesen értek egyet, de úgy gondolom, ezt a kérdést a jövő fogja megválaszolni: a kultúra dematerializálódásának folyamatában az időtállóság formai illetve tartalmi kérdései alapvetően nem a hordozó anyag tartósságán múlnak. (Ld. pl. Bradbury Fahrenheit 451 című művét.)
A másik, inkább elfogadható érv, hogy a könyvek időtállóságukban mintegy szimbolizálják, megtestesítik a bennük foglalt időtálló tartalmat – noha valami nem attól lesz időtálló, hogy papírra van nyomtatva vagy akár még kőbe is van vésve: gondoljunk a napilapok bekötött évfolyamaira vagy akár a rendszerváltozást követő hatalmas könyvselejtezésekre a könyvtárakban. Ugyanakkor egy minimális szemiotikai képzettséggel (vagy akár anélkül is) tudhatjuk, hogy a papíron nem a jel, hanem csak a „jelölő” van: jellé csak akkor válik, ha valaki egy bizonyos kód(rendszer) mentén egy jelöltet rendel hozzá. Vagyis a tartalom nem a papíron, hanem a nyelvben, a szövegben létezik. A tartalom nem csak az ugyanarról a „nyomófelületről” készült példányokban lehet azonos, hanem bármilyen nyelvi kódban.
S ha már itt tartunk, érdemes elgondolkodni a kötet két, szeptember 16-i és 18-i bejegyzésén (Virtuális és valódi – Ipad és Misekönyv; Hasznosság és szimbólum), hozzáolvasva a blogon a kapcsolódó kommenteket, sőt, magát az első posztot inspiráló blogbejegyzést és annak megjegyzéseit is. Elek László fiatal jezsuita 2012. szeptember 2-án tett ki egy posztot Digitális kütyük a szentmisén címen a saját blogjára, amire Heidl György szeptember 16-án reagált, a kötetbe is felvett szöveggel. A kiinduló kérdés nem pusztán általában az elektronikus vagy a hagyományos szöveg előnyei és hátrányai, hanem a liturgikus szövegek megjelenítése. Heidl György a bejegyzésére reagálóknak a szeptember 18-i posztban azt írja, hogy a liturgiában mindennek szimbolikus jelentése van, vagyis az én értelmezésemben: nem választható szét tartalom és forma, a tartalom pont ebben, itt és így tud megmutatkozni, másban máshogy mutatkozna. Részletesen nem akarom most ismertetni a vita lefolyását, csak a magam véleményét teszem hozzá: ha bizonyos határesetekben az egyház megengedi, hogy pl. bor helyett a szőlő kipréselt levét vagy ostya helyett sima bolti kenyérdarabokat használjon a pap, aranyozott kehely helyett pedig műanyag poharat, akkor ezen precedens alapján ha nincs más lehetőség, igenis szabad okostelefon segítségével zsolozsmázni vagy a mise szövegét felolvasni. (Mk 2,27-28: „A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért.”) Ugyanakkor normál esetben igenis a szent tárgyakat kell használni, amelyeket pont ez a „szent” használat tesz szentté.
Szemben Heidl Györggyel, aki szerint az elektronikus forma célszerű használatra, a nyomtatvány pedig tanulmányozásra való, Antonio Spadaro jezsuita szerzetes, a Kultúra Pápai Tanácsa és a Tömegkommunikáció Pápai Tanácsa konzultora szerint a digitális eszközökre feltett szent szövegek kiválóan alkalmasak tanulmányozásra, azonban a liturgikus használatuk azért tiltott, mert ezeket az eszközöket profán célokra is használják a tulajdonosaik. (http://magyarkurir.hu/hirek/ciberteologus-miert-nem-lehet-misekonyv-helyett-ipadet-hasznalni)
Számomra ez a vita nem annyira a tekercs-könyv-Ipad oldaláról lenne érdekes, hanem inkább a tartalom oldaláról. (Ez a szempont is felmerül Spadaro írásában: a digitális szövegek viszonylag könnyen módosíthatók, így az egységesség veszélybe kerülhet – Elek László pedig pont ezt hozza föl előnynek: ha változtatni kell, bele lehet nyúlni az eredetibe, nem kell óriási technikai apparátust mozgatni pl. a misekönyvek, Bibliák, zsolozsmáskönyvek lecserélésére néhány szó miatt.) Tehát érdemes tudatosítanunk, hogy az Igét nem a pergamen-papír-számítógép hordozza (még csak nem is a kimondott hangok), hanem maga a nyelv. Ugyanakkor nem csak a technikai eszközök, de maga a nyelv is változik, és így egy idő után előfordul, hogy már nem értjük a szavakat, s ezért nem tudunk „hozzáférni” az Igéhez. (Ezért nem elég bizonyos szövegeket csak olvasni, hanem tanulmányozni kell őket: magát a nyelvet, és nem a papírt-nyomdafestéket.) Sokkal fontosabb kérdés tehát az, hogy maguk a szavak, a verbális képek (metaforák, példabeszédek) el tudják-e vezetni a mindenkori hitre vágyót Krisztushoz, ki tudnak-e alakítani köztük közösséget, személyes kapcsolatot. A tanulmányozás önmagában még nem biztosítja a szeretetkapcsolat létrejöttét, de elég nehéz úgy szeretni valakit, ha nem tudjuk értelmezni az önkifejezését. (Ld. ehhez Csányi Vilmos gondolatát: a társadalom többségének van valamilyen transzcendentális élménye, ami mindenkinek más, de amikor ezekről beszélünk, akkor egy közös érzés jelenik meg. Az, hogy az ember képes az istenhitre, annak az a forrása, hogy a közösséget egy olyan fölötte álló létezőként tudja elképzelni, ami mindig volt, mindig lesz, és amihez/akihez segítségért lehet fordulni. https://www.egyhazestarsadalom.hu/olvastuk/csanyi-vilmos-a-tokeletesseg-illata/)
És akkor itt a szeptember 18-i bejegyzéssel mindjárt át is léphetünk a kötet egy másik izgalmas kérdésére: mit is jelenthet a címadó „katolikus szem” – ugyanis ebben a szövegben jelenik meg az a mondat, ami az olvasó számára érthetővé teszi a könyv/blog címét. Miben, mitől más a katolikusok szeme? Mást látnak – vagy egyszerűen csak ugyanazt másként? A szerző szerint a „katolikus szem” szimbolikusan lát: a keresztségben újjászületve az ember új, szellemi érzékszervet kap, amely képes a testi érzékszervek által felfogottak mélyebb, lelki-szimbolikus jelentését megragadni. A szimbolikus látásmódra azonban tkp. minden nyelvhasználó, jelrendszer-használó lény képes: pl. a kognitív metaforaelmélet jól bemutatja, hogy nincs lényegi különbség a nyelv szó szerinti és metaforikus használata között. Bár vannak egyetemes szimbólumok, archetípusok, a szimbólumok ennek ellenére kultúrához kötöttek: a létük szükségszerű (nem férhetünk hozzá a szimbolizálthoz a szimbólumok nélkül), de az már konvencionális (azaz kulturális/történelmi), hogy mi mit szimbolizál. Visszatérve az előző blogbejegyzés témájára: ahogy a fehér nyúl Alízt a valós világból a fiktívbe, Neót pedig a virtuálisból a valósba vezeti, miért ne vezethetne út a virtuálisból a transzcendensbe?
Következő megjegyzésem a kötet szerkezetére vonatkozik. Ha megnézzük a kurrens blogot, ott a felépítés teljesen világos, a bejegyzések négy (+négy) téma köré szerveződnek, kereshetőek mind a bejegyzés időrendje, mind tematika szerint; sőt, ha egy adott szövegről nehéz eldönteni, hogy a filozófia vagy a művészet vagy a teológia vagy épp a közélet kategóriába tartozik, nemes egyszerűséggel elolvashatjuk akár mind a négy címszó alatt. A hagyományos könyv azonban minden lehetséges trükkje ellenére továbbra is lineárisan szerveződik. Természetesen az is érdekes lehet, hogy egy szerző a saját életében milyen sorrendben és miért foglalkozik bizonyos témákkal, azonban az „időtálló” szövegek esetében talán mégis fontosabb a téma, mint a szöveg keletkezésének az ideje – még akkor is, ha ez szorosan kapcsolódik egy „időtálló” időhöz, azaz az egyházi évkörhöz, és javarészt sok száz évvel ezelőtt keletkezett, fordított-idézett szövegekről van szó. (Az elektronikus-nyomtatott szövegviszonyok egy újabb variációja: a blogbejegyzések között találunk olyan (szintén fordított) szövegeket is, amelyek eredetileg nyomtatásban (folyóiratban) láttak napvilágot, később fölkerültek elektronikus felületre – majd újra nyomtatásba (most már szerzői kötetbe). (Pl. 2012. december 25: Szent Jeromos karácsonyi homíliája: Katekhón 6 (2005) vagy 2013. január 17: Remete Szent Antal levele: Katekhón 9 (2006).)
A napló műfaj szoros kapcsolatban áll a naptárral, és amennyiben egy működő blog követőiként egyfajta napi elmélkedési anyagként olvassuk, abba a tradícióba kapcsolódunk bele, amelynek része pl. a „leghivatalosabb”, a zsolozsmáskönyvnek a kötetben kétszer is hivatkozott olvasmányos imaórája vagy a szélesebb tömegeknek szóló Koch–Senger-féle Útitárs. Mivel azonban a legtöbb blog nem naponta frissül, illetve előfordul, hogy egy napon több bejegyzés is fölkerül, az ilyen jellegű használata nehézkes. Ugyanakkor a kötet nem kizárólag csak az egyházi ünnepnapokhoz kapcsolódó szövegeket tartalmaz, s ez utóbbiaknál nem szükségszerű a dátumhoz rendelés azon túl, hogy ez volt a feltöltés ideje – bár az egyházi naptárban is vannak jócskán „üres” napok… Ráadásul a kötet szerkesztője elkövetett egy meglehetősen bosszantó hibát: a kötet tartalomjegyzékében szereplő számok köszönő viszonyban sincsenek a szövegek valódi oldalszámaival. Mivel a tematikus keresésnek ez lenne az egyetlen segédeszköze, ez eléggé zavaró – persze, az is lehet, hogy ez egy játékos „szimbólum”: utalás a könyvtekercsre, amit végig kell tekerni ahhoz, hogy egy szöveghelyet megtaláljunk benne… Ennek ellenére úgy gondolom, mivel a címek sem mindig igazítanak el a témát illetően, egy következő kiadásban az olvasóknak segítséget jelentene egy név- és tárgymutató – bár azt is tudom, hogy esszékötet esetében ez nem szokás.
Visszatérve a már hivatkozott-idézett Magyar Kurír interjúhoz, ott a látogatottság kérdésének kapcsán a szerző megjegyzi, hogy egy-egy időszerű közéleti vonatkozású bejegyzés magasra lendíti az olvasottságot, ha megosztják közösségi oldalakon. 2013. május 29. óta létezik a blognak facebook oldala, de nem is ez a lényeg: sokkal inkább az, amit hozzáfűz a szerző, hogy reményei szerint néhányan, akik így találnak rá, elolvassák a fontosabb szövegeket is, és rendszeres látogatójává válnak.
Ha meg kéne fogalmaznom, személy szerint én miért szeretem ezt a kötetet, azt mondanám, azért, mert ezeknek a szövegeknek a többségét olvasva kicsit az örökkévalóságban, „az idők teljességében” érezhetem magam. Mire gondolok? Ha megnézzük pl. a kötet két, látszólag aktuális, azaz „gyorsan avuló” témáját (Benedek pápa lemondása és Ferenc pápa megválasztása), akkor azt látjuk, hogy ezek a szövegek az apropót „bekötik” a hagyományba, az Egyház életébe, mintegy példabeszédnek használják az egyházatyák szövegeit. (Az első Nazianzoszi Gergely lemondó beszédéből idéz; a második pedig a Sixtus-kápolna egyik freskórészletét értelmezve idézi Szent Ágostont.)
A mai „perc-emberek” világában valószínűleg abszurd hóbortnak tűnik ókori és középkori szövegeket tanulmányozni: nekem azonban Heidl György könyvét olvasva Lois Lowry regénye jutott az eszembe: amikor egy bizonyos helyzetben nem tudjuk a megoldást, meg kell kérdezni „az emlékek őrét”.
(A szerzőről: http://old.btk.pte.hu/tanszekek/esztetika/hgy.html)
Farkas Edit
Heidl György: Katolikus szemmel. Net-lapok. Budapest, Kairosz, 2013.
Köszönöm az Egyház és társadalom fórum figyelmét, Farkas Editnek pedig az alapos ismertetést, és a kötethez fűzött gondolatait! A döntően kommunikáció-elméleti megközelítésben azonban nem ismerek rá a saját álláspontomra a digitális eszközökkel kapcsolatban. Nem emlékszem, hol írtam, hogy az elektronikus forma célszerű használatra, a nyomtatvány pedig tanulmányozásra való volna. Butaság volna ilyesmit állítani. A kötet előszavában ezt írtam: „A nyomtatott könyvet ugyanis nem helyettesítheti a virtuális felület. Egy kézbe vehető könyvet másként olvasunk, mint egy honlapot. Másként mozog a szemünk, másként dolgozik az agyunk. Egészen más letelepedni egy monitor elé, hogy megnézzük, mi történt a nagyvilágban, s közben elolvasni néhány, az aktualitások fölött álló szöveget, mint szabadon útra kelni elmélyedésre vagy éppen csak könnyed kikapcsolódásra szánt könyvekkel a zsebünkben vagy a poggyászunkban.” Erős túlértelmezés ebből vagy bármely egyéb bejegyzésemből a fenti következtetést levonni. Az álláspontom egyébként megegyezi Spadaroéval. A digitiális kütyük liturgikus használatát egészen különleges, határhelyzetekben el tudom fogadni, de a különleges helyzetek azért különlegesek, mert nem normatívak. Az ezzel kapcsolatos vita nem a határhelyzetekről szólt.
Sajnálom, hogy elcsúsztak a tartalommutató oldalszámai, észre sem vettem. Most próbáltam ellenőrizni, de már egyetlen kötetem sem maradt. Sok egyéb hibáért én felelek, ezért nem. Köszönettel: Heidl György
Köszönöm Heidl Györgynek a pontosításra lehetőséget adó visszajelzését: a kifogásolt mondat tényleg elég sarkosra sikeredett, bocsánatot kérek miatta. Nem annyira a bevezető idézett sorai, mint inkább a kötet megjelenését hírül adó (2013. május 1.) poszthoz írt utolsó, szerzői kommentje (május 7.) alapján mertem így fogalmazni, ahol is ezt írta: „szerintem is a digitális könyvkiadás lesz a meghatározó. Ugyanakkor nem tudja teljesen kiváltani a nyomtatott könyveket. Bizonyos típusú – praktikus kérdésekkel foglalkozókat, mint szakácskönyv, kertészeti munkák, stb. – igen, de az elmélyült tanulmányozást igénylőket nem. Ennek antropológia és nem kulturális, technikai okai vannak.”
Azért idéztem ilyen hosszan, mert valójában nem tudom, mit ért „antropológiai ok” alatt: ennek tisztázása valószínűleg segítene megérteni, miért nélkülözhetetlenek a nyomtatott könyvek; én ugyanis továbbra is úgy gondolom, hogy a nyelv a médium, nem a papír.
Köszönöm, így világosabb! A kommentek más kontextusban – esetünkben vitahelyzetben – születnek meg, és rövidségük, műfaji sajátosságaik miatt kevéssé alkalmasak az árnyalt megfogalmazásra. A hangsúly az idézett kommentben a „teljesen kiváltani” kifejezésen van. A praktikus tartalmú könyveket teljesen kiválthatja a digitális könyv, az elmélyült tanulmányozást igénylő szövegek esetében azonban nem ilyen egyszerű a helyzet. Lehet, hogy tévedek, de valóban antropológiai okot sejtek ennek hátterében. Arra gondolok, hogy, másként látom a szöveget a monitoron, a lapolvasón, az iPad-en, stb., és másként a kódexben, a tekercsben és a nyomtatott könyvben. A képernyőn pl. az áttekinthetőség követelményeit figyelembe véve általában jóval kevesebb sor jelenik meg, mint a nyomtatott lapon. Tehát pl. a Wordben dolgozva a nyomtatott oldalnak csupán kb. harmadát/felét látom, a többit még a szemem sarkából sem. Nem így ugyanezen szöveg nyomtatott verziójában. (Ezért megfigyelhető például, hogy a digitálisan szerkesztett szövegekben gyakoribb a szóismétlés, mint a papíron szerkesztettekben. A magyar nyelv erre érzékenyebb, mint mondjuk az angol.)
Azt tapasztalom, hogy nehezebb, retorikailag és gondolatilag kimunkáltabb szövegeket, különösen görög és latin nyelvű antik forrásokat nem tudok olyan elmélyülten tanulmányozni digitális eszközön, mint nyomtatott formában, és erről számolnak be kollégáim is. Szerintem ennek antropológiai okai vannak, és ezeket tudomásom szerint vizsgálják is. Erre céloztam azzal, hogy másként mozog a szemünk, másként dolgozik az agyunk. Ha jól emlékszem, Szentágothai János szerint az információnak hétszer kell végigfutni az agyi idegpályákon ahhoz, hogy igazán emlékezzünk rá. Az idegpályákat, pl. a szemidegek mozgását pedig befolyásolja az információt hordozó közeg milyensége.
Én itt most a nyelvfilozófiai alapvetésektől eltekintenék, és csak Balogh József (mint úttörő) és Walter Ong (mint a legismertebb) kutatásaira hivatkozom, amelyek világossá teszik, hogy szoros összefüggés van a szöveg és a szöveget rögzítő, hordozó médium között. Ez nemcsak szóbeliség-írásbeliség esetében érvényes, hanem az írott szövegek különféle médiumaira is. Köszönöm a türelmét!
A nyomtatott-digitális viszonyában a valódi kihívás nem annak eldöntése, miben más, melyik miféle funkcióban helyettesít, hogyan alakítja egyik és másik a befogadás különféle módjait, miért tér el egymástól a lineáris és a nemlineáris, on demand formátum, hanem az, hogy miben nem más. Mert, ha a különbséget keressük ne csupán a digitálisban fluiddá, befejezetlenné, sűríthetővé, változtathatóvá és anyagtalanná váló szövegről beszéljünk, hanem arról is, hogy az valójában soha nem szöveg, hanem voltaképpen egyesek és nullák kombinációja, ami a felületen éppen úgy lehetne kép vagy hang. Ráadásul a szövegfelület létrehozása és az ehhez megengedett hozzáférés is techno-kulturálisan megszabott. Umberto Eco egyenesen, és provokáló játékossággal azt állította egyik tárcájában (Espresso hetilap, La bustina di Minerva, 1994), hogy az Apple katolikus, az MS DOS pedig protestáns: előbbiben mindenki, utóbbiban csak a program bonyolult hermeneutikáját követni képes, a nehéz személyes döntésekre kész használó éri el az „üdvösséget”: a kinyomtatott oldalt (szöveget)… A különbség szempontjából tehát nemcsak a reprezentáló felület által kijelölt befogadási módjáról kellene szólni, hanem a reprezentálás programozási kódjáról, technológiai irányítottságáról.
Éppen ezért, a hasonlóságot keresve tartom fontosnak, amit Farkas Edit ír: a médium nem a papír, hanem a nyelv – ez a felvetés vihet ugyanis tovább oda, hogy a két formátum (nyomtatott és digitális) szembeötlő különbségei mögött az olvasó ember (és nem agy) azonos igényeit és fogékonyságait keressük.
Miközben köszönöm a kibontakozó, értékes eszmecserét, amely a blog-bejegyzésekből könyvvé lett ‘net lapok’ digitális kommentjeiben realizálódik („a múlandó s a múlhatatlan hányféle helycseréje”..), egy kérdés nem hagy nyugodni ( és tisztelettel kérem ezt a kérdést konkrétan, de kellő könnyedséggel kezelni): főztek már Önök digitális szakácskönyvből? Mert az én zsíros-hagymás ujjaim tönkretették az érintőképernyőt…
Üdvözlet! Ehhez az utóbbi témához – mi a médium? – csatlakozva: pár ötlet.
Szerintem a ’médium’ kifejezés nem egy merev jelölő (nem fajtát vagy individuumot jelöl), hanem egy tematikus szerep neve, ami itt azt jelenti – nagyon pontatlanul fogalmazva – hogy a predikátumokhoz hasonlóan viselkedik, vagyis egy argumentumhoz kötődik. Tehát nincs olyan, hogy ’médium’, csak mediálisan (médiumként) viselkedő argumentumok.
A médium, mint szerep, egyrészt közvetítőt, másrészt köztes layert jelent legalább két másik layer vagy argumentum vonatkozásában. Kissé formálisabban: ha A:B:C:D:E:F a rétegsorrend, akkor az ABC rétegek vonatkozásában A az iniciális, C a terminális és B a mediális réteg (azaz: a médium). De már BCD vonatkozásában ugyanaz a B réteg iniciálisként, C mediálisként és D terminálisként szerepel. És így tovább. Vagyis egyik argumentum (réteg, unit stb.) sem tekinthető mediálisnak per se, csak valamely hármas argumentumcsoport részeként. Két példa:
1. Táblaképfestészet. Médiumnak nevezzük magát a festészetet is, szemben mondjuk a könyvvel, ami egy másik médium. Ekkor azt lehet mondani, hogy – például – a reprezentált dolog és a reprezentáció szempontjából a médium a festészet. De, hasonlóképp, médiumnak nevezzük a fatáblát is, szemben a vászonnal, ami egy másik médium. Ekkor a festészet és a festmény szempontjából (közöttük) a médium a fatábla. Hasonlóképp, médiumnak (kötőmédiumnak) nevezzük a tojássárgájával kevert bort, ami a pigmentet a fatáblához köti. Ekkor a tojássárgája médium a fatábla és a festék között. Tehát, ugyanaz az argumentum különböző relációkban különböző szerepeket vesz fel (hol médium, hol iniciális relátum.
2. A konkrét kérdés a nyelv és a digitális kód vonatozásában, vagyis, hogy melyik a médium. Lehet egyszer médium a nyelv, mondjuk azt, hogy ekkor az iniciális argumentum (amit mediál) egy tény, helyzet, extenzió vagy propozíció (ezt lehetne részletezni); a terminális argumentum pedig (ami felé mediál) egy gondolat, vagyis, a nyelv mediációja által egy helyzet (leírására, érzékeltetésére stb.) egy gondolat jön létre. Itt nem érdemes belemenni abba a kérdésbe, hogy ez ténylegesen így van-e. De médiumnak tekinthető – egy módosult konstellációban – például a digitális kód is, ez viszont a nyelv és a reprezentáció-példány közötti médium. A nyelv ez utóbbi esetben iniciális argumentum.
Tehát szerintem a vita úgy dönthető el, hogy azt tesszük az analízis tárgyává, hogy a médium szerepében elhelyezkedő argumentumok esetében milyen iniciális és terminális argumentumok között történik a mediáció (és az analízis természetéből adódóan ilyen mediális szerepet szinte bármely argumentum felvehet, tehát igen sokféleképp lehet igaz állításokat tenni az egyes argumentumok mediális természetével kapcsolatban).