Paks Vobiscum? Nem: Pax Nobis!
Immár majdnem 67 éve, hogy elhagytam szülőhazámat. Azóta országom és nemzetem sorsa sokszor ragadta meg, szorította össze a szívemet, de a magyar politikával nem foglalkoztam, arról nem írtam.
Most, kilencvenéves koromban sem illik. De valami mégis erre késztet. Legalább két hosszú téli éjszakán ezen gondolkodtam.
A paksi orosz–magyar megállapodás kísértett.
Magyar újság hozzám nem jár. Magyar folyóiratok is csak ritkán. A Népszabadságot kattintom fel reggelenként egy-két percre. Tudomásom szerint ezt olvassa még most is sok magyar. Ezért küldöm soraimat oda. Hátha elér egy pár száz olvasót.
A mostani miniszterelnök úr évekig megtisztelt figyelmével és barátságával. Most mégis kötelességemnek tartom, hogy e sorokkal őfelé is irányítsam véleményemet. Már régen, immár több mint húsz éve ismerem az ő világnézeti hajlamait. Ő még 1989 előtt is, úgy látom, valahogy idegenkedett az úgynevezett „Nyugattól”, Nyugat-Európától és Angliától.
De most választóvonalhoz érkezett. Nemigen értek egyet azokkal, akik a paksi megállapodás gazdasági következményeiről beszélnek, spekulálnak. Olcsóbb lesz-e az áram vagy drágább tíz év múlva, mire a beruházás (ha egyáltalán) elkészül? Drága magyarjaim, ezt nem tudhatjuk, de ha tudnánk is, ez lényegtelen. A kutya farka alá való. Egy ország lényege, sorsa, jelleme nem gazdasági részlet. Egy ország lényegét az teszi, hogy kik vagyunk, hova tartozunk.
A történelem nemigen ismétlődik. A nemzeteké is csak ritkán, kisebb mértékben. És az ember jelleme változik a legkevésbé. Ez a jövőben a magyarság talán legmélyebb problémája. Nem csupán az elégtelen magyar önbizalom kérdése. (Bár az is!) Hanem az, hogy kik vagyunk, hová tartozunk, hová tartsunk?
Szent István és Gizella királyné veszprémi szobra – téli csomagolásban
Kurucz Árpád
A mi nagy Szent Istvánunk nemcsak egyedülálló szent volt, de nagy országalapító is. Több mint ezer esztendővel ezelőtt, amikor a Kárpátokat majdnem körülölelte az óriási bizánci görögkeleti birodalom. Ha István a hozzájuk való alkalmazkodást választja, az végtelenül sok rövid távú előnyt biztosított volna számára. De ő nem ezt tette: a római kereszténységet választotta, a pápai küldöttet, nyugati feleséget, „Európát” (bár ez a fogalom akkor még nem is létezett). Ez a választás formálta a magyar kereszténység hitét és jellemét ezer éven keresztül. Örök hálánk ezért!
A nyugati országok sokszor semmit vagy keveset tettek értünk. De mégis. Amikor a magyarság vezetői néha a „Keletet” választották, az majdnem mindig katasztrofálisnak bizonyult. A Magyarországot letipró zsarnokság eredője és lényege a közelmúltban sem a kommunizmus volt, hanem az orosz megszállás. A szörnyű második világháború végén a nagy Churchill, aki már tudta, hogy az oroszok foglalják el egész Magyarországot, ismételten elmondta Rooseveltnek (sajnos hiába), hogy Magyarország nem Kelet-, hanem Közép-Európához tartozik. A magyarság tömegei a Keletet vetették el 1956-ban és 1989-ben is.
Mit várhattunk, milyen jutalmat egy nagyorosz birodalomtól? Semmit. Széchenyi, Kossuth előre látták ezt. Az oroszokat el kell ismerni és tisztelni kell őket, mint azt távoli rokonaink, a bölcs finnek teszik. De mi nem az oroszokhoz tartozunk. A hozzájuk való alkalmazkodásunk sosem állhat törekvéseink központjában. Tiszteljük vívmányaikat, nagy művészeiket. De a magyar szellem, a magyar értelem, a magyar művészet és műveltség lélegzete nyugati. Nem orosz, de még csak nem is amerikai. Aki hozzánk szól, az – minden nagyságuk dacára – nem annyira Tolsztoj vagy Dosztojevszkij, hanem egy Dante, egy Shakespeare, egy Pascal, egy Goethe, egy Tocqueville. A Nyugat gyakran volt a keresztünk, de vállalnunk kell, mert az a csillagunk is. Becsüljük nagyorosz szomszédainkat, de nem szabad hozzájuk alkalmazkodnunk, odafelé sündörögni, mert az talán végleges teher lehet hosszú időre és a magyarság kárára válik.
1989 óta mi vagyunk a felelősek mindazért, amit mi választunk, amit teszünk, amit gondolunk. A magyar jellem és szellem nem lehet keleti. Pax Vobiscum! Ezek a régi latin mise utolsó szavai: Menjetek békében! De most Pax Nobis! Béke legyen a miénk!
Névjegy
JOHN LUKACS Az Egyesült Államokban élő nemzetközi hírű konzervatív történész a napokban tölti be 90. életévét. 1946-ban hagyta el Magyarországot, 1947-től 1994-ig a pennsylvaniai Chestnut Hill College-ben tanított, vendégprofesszorként megfordult többek között a Columbia, a Princeton és a Johns Hopkins egyetemeken, Budapesten előadásokat tartott az ELTE-n, a Corvinus Egyetemen és a Közép-európai Egyetemen. Fő kutatási területe a történetfilozófia és a XX. század története, több mint harminc könyvet írt, ezekből magyarul eddig tizenhét olvasható. Számos elismerés mellett 2001 óta a Corvin-lánc birtokosa, 2009 óta egykori alma matere, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem díszdoktora.
Infó: A cikk eredeti változata a 2014.01.25-i Népszabadságban olvasható.
Forrás: nol.hu
ORBÁN VIKTOR VÁLASZA JOHN LUKACSNAK
Tisztelt Professzor Úr!
Soraidat olvasom a volt állampárt lapjában, melyeket – mint írod – felém is irányítod. Mindig is életem komoly ajándékának tekintettem, hogy megtiszteltél figyelmeddel és barátságoddal. Talán könyveid tették, vagy előadásaid nagyvonalúsága, esetleg a hamisítatlan katolikus derű, amely körülleng Téged. Magam sem tudom. Akárhogyan is, olyan könnyűnek tűnik egy húron pendülni Veled, ha a magyar történelemről, a keresztény civilizáció állapotáról, a jövő döntőnek mutatkozó kérdéseiről van szó. Ez lehet az oka, hogy eddig nem tűntek fel nekem azok a különbségek, melyek nemzedékeink politikai ösztönrendszerében mutatkoznak.
Te még nyitott kérdésnek tekinted szeretett hazánk Nyugaton történő lehorgonyzását. A mi rendszerváltásban kikovácsolódott antikommunista nemzedékünk számára ez lezárt ügy. Világosan és nagyszerűen lezárt ügy. Méltó válasz az 1945 utáni szovjet megszállásra, és a kommunizmus évtizedeire. A magyar szellemből és a magyar értelemből kisarjadt politikai válasz. Két népszavazás, amely a Nyugat katonai és politikai vérkeringésébe kapcsolta Magyarországot. NATO és Európai Unió. Összenőtt, ami összetartozott. Katonai, politikai és gazdasági rendszerek, amelyeket azért választottunk meggyőző, sőt elsöprő többséggel, mert a mai magyarok tudják, kik vagyunk és hová tartozunk. Mi itthon már abban a jövőben élünk, amelyért Te még aggódsz odaát.
Ennek a jövőnek a legizgalmasabb része a mi Nyugatunk, ahogy Te írod, Európánk versenyképessége a következő évtizedben. A magam válasza talán úgy foglalható össze, hogy Európa jövője a nyugati identitás és a keleti aktivitás. Szilárdan őrizni értékeinket, benne keresztény elkötelezettségünket, és közben gőzerővel építeni a gazdasági kapcsolatokat a Kelettel. Ezt teszi Németország, Franciaország, de még az Egyesült Államok is, s végre ezen az úton járunk mi is.
Kérlek, ne tulajdoníts a kelleténél nagyobb súlyt a még mindig saját kommunista és muszkavezetői múltjával viaskodó baloldalnak. Mai oroszellenességük egyszerűen nevetséges. Azt képviselni, hogy a korábban kommunista Oroszországgal ne építsünk erős gazdasági kapcsolatokat, olyan, mintha valaki a német gazdasági kapcsolataink mélyítése ellen érvelne, mert azok meg nácik voltak. Mindez csak habos hordaléka a kommunizmus már levonult áradatának.
Mint tudod, itt most választási kampány van, ezért a kelleténél több az egyet nem értés. De nagy tétekben lehet fogadni arra, hogy az orosz kapcsolatok ügyében a választás másnapján ismét meglesz a korábbi egyetértés. Aggódó figyelmed, baráti szavaid köszönjük. Sok erőt és jó egészséget kívánunk Neked mindannyian. Érdeklődve várjuk újabb könyvedet.
Barátsággal:
Orbán Viktor
A levél itt megtekinthető.
Be First to Comment