Mi eleinte magyarnak tartottuk magunkat, később magyarnak hittük magunkat, miközben környezetünkben egyre többen nem tartottak bennünket annak – mondta Kardos Péter főrabbi az ország német megszállásának 70. évfordulóján Közös a múltunk, közös a jelenünk címmel tartott megemlékezésen szerdán, Budapesten, a Dohány utcai zsinagóga előtti téren. Alábbiakban az eseményen elhangzott beszédet közöljük.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim!
Ha rabbiként kértek volna fel, hogy szóljak – könnyű dolgom lenne. Elmondanám, hogy az elmúlt szombatot Sábbát Záchornak, az Emlékezés Szombatjának nevezzük. Lo tiskách! – Ne felejts! paranccsal zárul a felolvasás. Mire kell emlékezni, és mit nem szabad elfelejteni ilyenkor? Hát hogy mit tett veled Ámálék.
Az amalekiták rátörtek az egyiptomi rabszolgaságból éppen megszabadult zsidókra, és megölték, akiket tudtak… Mondanám ezeket rabbiként, és már át is kötném a beszédet a hetven éve történtekre. De túlélőként és szemtanúként szólni –sokkal nehezebb
Kezdődjék úgy, hogy valaki megszólít valakit, s az messzemenő következtetéseket von le a megszólításból…
HERR HOFRAT! – TANÁCSOS ÚR! Ezekkel a szavakkal fordult a Hitközség akkori elnökéhez Adolf Eichmann, aki néhány órával a megszállás után felkereste a Síp utcai Székházat.
Ha ezek ilyen udvariasak, akkor velünk, magyar zsidókkal nem történhet meg az, ami a lengyel zsidókkal történt. Persze hogy nem történhet meg, azok zsidók voltak, és nem lengyelek… Ők jiddisül beszéltek, nem lengyelül. Nálunk azonban egészen más volt a helyzet.
Mi eleinte magyarnak tartottuk magunkat, később magyarnak hittük magunkat, miközben környezetünkben egyre többen nem tartottak bennünket annak. Máig fülembe csengenek Apám szavai, amit a megszállás másnapján mondott: Meglátjátok, nekünk semmi bajunk nem történik, mert a kormányzó úr megvéd minket. Nyolc hónap múlva tanúk hozták a hírt, hogy a halálmenetben Hidegség-Ilona Majorig jutott, nem bírta tovább. Ott lőtték agyon a nyilasok. De vissza a Székházhoz: mert ha mi nem is, de az akkori elnök már tudta, hogy létezik Auschwitz…
Ezzel a megtévesztő, udvarias megszólítással kezdődött a pokol egy újabb fejezete.
A többit tudjuk…
Ennek a korszaknak egyik túlélője halt meg néhány nappal ezelőtt. Kilencven fölött volt. Meghalt a Klári néni.
Ő volt az, aki két évvel ezelőtt, 2012-ben, amikor a Parlamentből a zsidózás, a vérvádazás, az összeírásra való felhívás hangjai szűrődtek ki, azt kérdezte, igaz-e, hogy visszajöttek a nyilasok. És én azt hazudtam neki, hogy NEM IGAZ!
Azután azt kérdezte, igaz-e, hogy a Parlamentben azt javasolták, írjanak össze bennünket. És én azt hazudtam neki, hogy NEM IGAZ!
Egy hónappal ezelőtt azt kérdezte, igaz-e, hogy Horthynak szobrot állítanak. És én azt hazudtam neki, hogy NEM IGAZ!
Tettem ezt azért, mert két évvel ezelőtt megfogadtam, hogy minden Klári néninek hazudni fogok.
Innen üzenem nekik: Nem igaz, hogy a kormány a német megszállás valamennyi áldozatának, így a gyilkosoknak és a meggyilkoltaknak is közös emlékművet állít! Nem igaz, hogy egy vezető történész idegenrendészeti eljárásnak nevezte az első deportálást!
Teszem ezt azért, mert azt szeretném, ha már egész életük tragédiában telt, legalább az ALKONY… az alkony legyen szép!
Forrás: mazsihisz.hu
Be First to Comment