Orbán Viktor tusnádfürdői beszédével kapcsolatban sok minden elhangzott, de elég lényeges dolgok nem. Ez az írás azért született, hogy pár – szerintem alapvető – dolgot megpróbáljak újszerű megvilágításba helyezni.
Orbán Viktor több mint húsz alkalommal mondott eddig beszédet Tusnádfürdőn, s ezek a beszédek – különösen amióta az EU tagjai vagyunk – egyre erőteljesebben külpolitikai természetűek, és egyre nagyobb viharokat kavarnak. Orbán itt a világról, Európáról és benne Magyarország szerepéről szokott beszélni. Ez persze szokatlan olyan helyzetben, amikor a magyar politikusok túlnyomó része kerül minden véleménynyilvánítást forró nemzetközi témákról.
De még szokatlanabb a beszédek mondanivalója. Ezek ugyanis egy Magyarországon korábban létező, de 1990 után elfeledett fogalmat „rehabilitálnak”: a geopolitikát. A mai magyar jobboldal egyik markáns karakterjegye „geopolitikai” jellege. A másik generációs küldetéstudata.
Tusnádfürdő íve 2007-től 2014-ig
A Fidesz vezetője a 90-es évek második felétől kezdi kritikusan szemlélni a Nyugaton zajló folyamatokat. 1997-ben világossá teszi: Magyarországnak nem egy statikus, hanem egy változásban lévő Európai Unióhoz kell majd csatlakoznia, s nem elég (mint a balliberális vetélytársak mondják) „követni” Európát, „befolyásolni” is kell. A Fidesz ebben az értelemben „kettétöri” a politikai mezőnyt. Azokra, akik „formálni” akarják a külső körülményeket (ezek lennének ők), és azokra, akik csupán „alkalmazkodni” kívánnak (ezek az ellenfeleik).
Ez a dichotómia nem ismeretlen előttünk, hiszen a „formálni” vagy „követni” ősi vitája a magyar politikatörténetnek. Nem értek egyet azokkal, akik úgy vélik, 2014-ben valami merőben új és korábban nem hallott állítással rukkolt volna elő Orbán Tusnádfürdőn. Ez a beszéde külpolitikai megállapításaiban mérsékeltebb, mint a korábbiak, hiszen míg az elmúlt hét évben Orbán többször beszél a Nyugat válságáról, sőt arról, hogy a Nyugat fennmaradása is kétséges a mostani formájában, addig 2014-ben ilyen kiélezett állítást nem tett.
2007-ben Orbán ezt mondja: „Európában új politikai és szellemi mozgalom kezdődött”, amelynek lényege az elmúlt évtizedben kialakult politikai és gazdasági keretek újragondolása. A válságba került korszakot az 1968-as „kulturális ellenforradalomtól” datálja, amely egyoldalúan felértékelte az egyéni szabadságot más szabadságok (mondjuk a közösségi szabadságok) rovására. Orbán egy több évtizedes korszellem végéről is beszél, amelynek eredményeképp mindent újra kell gondolni.
Noha homályban hagyja az „új szellemi mozgalom” bizonyítékait, világossá teszi: az új helyzetben „új típusú pártokra van szükség”, s „egyetlen politikai párt sem maradhat többé olyan Európában, mint amilyen eddig volt”. A jobboldal – véli – e tekintetben elöl jár; a baloldal – legalábbis Magyarországon – „provinciális, kisszerű és dogmatikus”. 2008-ban a válság apokaliptikus olvasatát adja: „még nem értjük pontosan, hogy csak a Nyugat, a modern Nyugat korszakának végéhez érkeztünk-e… vagy az egész emberiség kerül egy új dimenzióba, egy új térfogatba”, de később nem hagy kétséget afelől, hogy a Nyugat válságáról van szó.
2009-ben meg is mondja, hogy megbukott a Nyugaton kitalált gazdasági és politikai „mitológia” (az általa korlátozatlannak vélt piac), teljesen más gazdasági értékrendszer és működésmód alapjait kell megteremteni. A baloldal mindenütt „céltalanná és üressé vált”, a neoliberálissá lett baloldal éppen azokat az értékeket veszélyezteti, amelyeket a XX. században maga harcolt ki: „véget kell vetnünk a neoliberális pénzügyi körök által finanszírozott agresszív ideo lógiai kísérletnek”, mi több: „az egész európai civilizációt kell megújítanunk”.
Az egy évvel korábban feltett kérdésre (a Nyugat vagy az egész emberiség van-e válságban) 2010-ben már egyértelmű a válasz: „a nyugati típusú kapitalizmus” van válságban. Ez a tíz éve tartó válság „nem átmeneti pénzügyi zavar”, hanem azé a rendszeré, amelyben Európa az elmúlt száz-százötven évét élte. Európa süllyedéséből „átgondolt lépésekkel” kiutat lehet találni, például a keresztény erkölcsű, de Európához csak lazán tartozó területekkel való kiegyezés révén.
Azt is leszögezi: bármiképp megy végbe a nagy átalakulás, a nyugati világ visszakerülhet oda, ahol 150 évvel korábban tartott. A 2011-es tusnádfürdői beszédben már „a régi világ helyén épülő új világról” esik szó. Nem a kapitalizmus egyszerű megújulásáról van szó: „nem új fejlődési szakaszba lépünk, nem áttörünk valahonnan valahova, hanem összeomlás következik be, és onnan indul meg egy újrakezdés”. Mivel pedig az „összeomlás” elkerülhetetlen, a Nyugattal kapcsolatos hagyományos mintakövetés is értelmét veszíti: „akiket követhetnénk, azoknak a fáklyája kialudt”.
Az új gazdasági korszak súlypontja nem Nyugat-, hanem Kelet-Közép-Európában lesz. 2012-es beszédében Orbán mindehhez hozzáteszi: a mai nyugati válság oka, hogy Európa ma is a második világháború árnyékában él, s fél azoktól az erőktől (nemzetektől), amelyek a második világháborút okozták. Az a probléma, hogy a Nyugat szerint a XX. század felelősei a kelet-közép-európai kis országok, amelyeket a Nyugat azóta is lenéz. A mai európai „felelőtlenség” fő letéteményeseként Orbán a „személytelen” brüsszeli bürokráciát nevezi meg.
De hozzáteszi: Nyugat-Európát nem szabad megtagadni, mert Magyarország a Nyugat sikerében érdekelt. Ugyanakkor „semmi értelme a Nyugatot másolni, hanem a szabadság szellemének jegyében a saját gazdasági rendszerünket kell fölépíteni”. Mint látható: 2014-ben a hangnem egyáltalán nem fokozódik, van azonban egy hangsúlyváltás. Ellentétben a korábbi beszédek külpolitika-centrikus és Nyugat-kritikus hangütésével, itt a beszéd fókusza belpolitikai.
Orbán egy második kétharmados győzelemmel a háta mögött levonja a tanulságot: ha a nemzetközi tér válsága „beigazolódott”, akkor ebből az következik, hogy az itthoni intézményes politikai életben is alapvető változásoknak kell következniük. Az „illiberális demokrácia” kinyilatkoztatása lehet fájó, de semmivel sem keményebb, mint az, hogy a Nyugat talán túl sem éli válságát.
Történelemalakítás és nemzedéki küldetéstudat
Nincs a magyar politikának még egy olyan csoportja, amelyet kezdettől olyan erős nemzedéki hevület fűt, mint a Fideszt. A „mi mások vagyunk, mint elődeink” jellemezte a párt első évtizedét (antikommunizmus), amelyet aztán a 90-es évek végén a „mi mások vagyunk, mint bárki más” alapvetése vált fel. A Fidesz és Orbán politikai működése egyre fokozottabb áhítozás a történelem formálására. Az ilyesmi nagyon ritkán adatik meg a fejlett Európában is.
Nemzedéki értelemben utoljára talán a második világháború után; gondoljunk csak Konrad Adenauer személyiségére és az általa fémjelzett Németországra. Hogy honnan ez a hegyeket mozgató politikai hevület? Bármilyen furcsa: a Kádárrendszerből. Az volt az a korszak, amelynek első szakasza (hallgassunk csak Cseh Tamást!) életre hívta az „ifjúsági problémát”; második periódusa pedig (olvassunk csak abból az időből, sőt a rendszerváltás utáni korai évekből Kéri Lászlót vagy Stumpf Istvánt!) a „feltorlódott generációk” jelenségét.
A Fidesz nemzedéke ebbe a második szakaszba hasít bele, a saját bőrén érezve a nemzedékváltás hiányát, s politikai felemelkedése szorosan összefügg a generációs helyfoglalással. Minél öregebbek, annál inkább a történelmet átszabó politikusok példája lebeg a szemük előtt. Abból indulnak ki, hogy a 2000-es évek elejére egyértelművé vált pangás a rossz politikusok által rossz eszközökkel megvalósított átmenet következménye, s a „kizökkent idő” helyrezökkentésére ők hivatottak.
A korábban még csak nemzedékileg lázadó Fideszből ekkor lesz „történelmileg” lázadó párt, amelynek vezetője nagy tettekre hivatott. Ekkor jön a „merjünk kicsik lenni” attitűdjét felváltó „merjünk nagy, akár Európával is dacoló politikusok lenni” politikája. S valóban: Orbán tekintélyét hazai és külföldi hívei előtt épp az adja, hogy ellentétben azzal a nemzetközi trenddel, mely nivellálja és bürokratákká teszi az európai politikusokat, ő „korszerűtlen” módon „nagy” politikus akar lenni.
Ha a Kádár-rendszer nem egy generációsan feltorlódott politikai szférát hagy ránk, ha a politika a Kádár-korszakban tanulható és tanult műfaj, akkor valószínűleg egészen másfajta előfeltételekkel érkezünk meg a tényleges demokráciába. Akkor a pártok nem generációs alapokon épülnek fel. Márpedig így történt: az MSZMP-ből létrejövő MSZP tömörítette magába a legidősebb közönséget, az SZDSZ és az MDF szívta fel a középgenerációkat, s végül jött a Fidesz mint a legifjabb generáció.
S nem küzd-e ma is az MSZP az elöregedéssel? S nem az okozta-e az SZDSZ vagy az MDF bukását, hogy a rendszerváltáskor életük delén lévő politikusok kiöregedtek? S nem a Fidesz volt-e az a párt, amely, ha törzsnemzedéke öregedett is, nem öregedett ki, viszont képes volt feltöltődni fiatalabb generációkkal? Ez a generációs elrendeződés egy magyar történelmi mintát is követ: a reformkorét. A Fidesz mintha 1848 „elvetélt” forradalmi nemzedéke utódának tekintené magát.
Nem tudjuk, mi lett volna, ha 26 évesen Petőfi nem hal meg, hogyan integrálódott volna ő és nemzedéke az 1860-as években meginduló kibontakozásba. Azt viszont tudjuk, hogy az 1988 után még periferikus Fidesz hogyan változott. Nem csupán integrálódott a rendszerbe, de mára alapjaiban meg is változtatta.
A geopolitika súlya a jobboldalon
Az orbánizmus gyökerét csak az tudja megragadni, aki komolyan vesz egy jelenséget: a „történelem visszatérését”. A „történelem” vége” (a la Francis Fukuyama) és a „történelem visszatér” paradigma érvényesülése között mindössze egy bő évtized telik el, s ebben az évtizedben formálódik ki a mai Fidesz. A „történelem vége” arról szólt, hogy a szovjet birodalom bukása után Európa demokráciára (mégpedig a nyugati típusú liberális demokráciára) van „ítélve”.
Ennek, ha akarnánk, se lenne alternatívája, de nem is akart ilyesmit senki. Ám Fareed Zakaria írása, a The Rise of Illiberal Democracy megindít egy a 2000-es évek elején már masszívan jelentkező hullámot, amely előrevetíti a történelem visszatérését. Ebben a hullámban már regisztrálják, hogy Kelet-Közép-Európa országainak egy része sajnos nem tekinthető nyugati értelemben véve liberális demokráciának. Ki is találnak mindenféle fogalmakat: hibrid demokráciák, autoriter demokráciák, kompetitív autoritarianizmusok stb.
E címkék mögött reális trendek rajzolódnak ki: az új demokráciák megoldatlan történelmi örökségei hirtelen előrenyomulnak. 1990 körül ez a történelmi örökség nem játszik döntő politikai szerepet, hiszen sikeres átmenetet valószínűleg csak úgy lehetett csinálni, ha „felfüggesztik” a történelmet. A válság növekedésével ezek az örökségek előbújnak, mi több, mélyrehatóan végig is szántják a politikai terepet. A hazai ellenzék ebből nem ért semmit, a jobboldal erejét pedig épp az adja, hogy „jól olvassa” ezt az örökséget.
Az örökség „olvasása” jegyében felfedezik az 1960–70-es évek nemzetközi geopolitikai hagyatékát. Ha Magyarországon jobban ismernénk a nemzetközi folyamatokat, tudnánk: mielőtt a demokratizálódásokról szóló elméletek uralkodóvá válnak Európában, a geopolitikai elméletek divatoznak. Ezek pedig azt mondják: nincsenek egyetemes, minden országra egyformán vonatkoztatható elvek és követelmények, minden országnak a saját történelmi múltjához szabottan kell fejlődnie.
Ezekben a szövegekben bizony nemigen esik szó liberális demokráciákról, sőt ha a két alkotóelem közül választani kell, akkor az elméletalkotók inkább a demokratikus elemet részesítik előnyben a liberálissal szemben. Ha valaki a neten rákeres a 60-as, 70-es években nemzetközi hírű politikatudós, Lucien Pye munkáira, igencsak meglepődik, hogyan képzeli akkor a nyugati világ a nem nyugati típusú országok politikai fejlődését.
Amikor tehát Orbán Viktor 2014-ben azt mondja: „eljöhet a mi időnk”, nem az autokratikus rendszerre való áttérést jelenti be, hanem egy korábbi geopolitikai szemlélet feltámadását. Orbán mintha azt mondaná: ahogy a 90-es évektől máig egy 25 éves egybefüggő liberális-demokratikus etap volt, elkövetkezhet egy másfajta korszak, másfajta orientációs pontokkal, akár olyanokkal, mint a 60-as években.
Ha így nézzük, akkor a beszéd egy „mozgó” geopolitikai közeget állít elénk, szemben azzal, amit szeretünk statikusnak és mozdulatlannak látni. Orbán felmelegít egy évtizedekkel ezelőtt mainstreamnek számító paradigmát, és azt szeretné újból mainstreammé tenni. Ez a paradigma az elmúlt 25 évben szunnyadt, s nem hittünk volna a feltámadásában, ám úgy látszik, a történelemnek ott is van „csele”, ahol a legkevésbé sem számítanánk rá.
Nincs vita? Van Orbán!
A legfogósabb kérdés ez: a liberális demokrácia vagy a liberális állam megszüntetésére tett-e javaslatot Orbán Viktor? Mindkettőt alátámaszthatnánk idézetekkel, de a kulcsmondat szerintem ez: „a liberális társadalomszervezési elvekkel, módszerekkel és egyáltalán a társadalom liberális megértésével szakítanunk kell”. A Fidesz politikája kezdettől fogva és következetesen akörül forog, hogy a körülöttünk lévő világot megértsék, és közérthető értelmezési keretbe rendezzék.
Ezt a törekvést – mindentől függetlenül – helyesnek gondolom, s kénytelen vagyok azt mondani: ha a magyar ellenzéknek szándékában állna értelmezni a külső környezetet, jóval előbbre tartana. Illő lenne végre észrevenni, hogy a jó belpolitikához a nemzetközi környezet értelmezésén keresztül vezet az út. Nem ártana körülnézni: a világon mindenki értelmezni próbál, ugyanis az elmúlt 25 évben orientálónak látszó kategóriák jó részben elerőtlenedtek. Ez nem jelenti azt, hogy vége a liberális demokráciának, de azt igen, hogy vége annak a korszaknak, amikor minden magától értetődött.
Semmi sem magától értetődő, jobb, ha ezt az ellenzék lassan megtanulja. Az a belpolitikai fixáltság, amelyben az ellenzék leledzik, elmegy a nemzetközi életben felvetődő ezernyi kérdés mellett. Nem orientálja a választókat, nem kelt olyan érzést, mintha a „valóság ütőerén” tartaná a kezét. A fasizmusról, diktatúráról és a vég kezdetéről való apokaliptikus háborgás programnak, de még csak figyelemfelkeltésnek is kevés. Az ellenzék továbbra is azt hiszi, hogy a történelem véget ért, holott lassacskán épp ez az anakronisztikus álláspont.
Orbán persze a maximumig feszíti a történelem visszatéréséből eredő kihívást. Például ha szakítani akar a liberális „megértéssel”, akkor másfajta megértési elveket kellene találnia. De nemigen talál. A munkaállam például nagyon nem jó elv, már csak a rossz történelmi emlékek miatt sem. De bármennyire elrajzolt is a beszédnek ez a része, s bármennyire védhetetlen üzenet az illiberális demokrácia meghirdetése, a nemzetállam szerepéről vagy a demokrácia alkotó elemeinek (liberalizmusnak és demokráciának) egymáshoz való viszonyáról nagyon is érdemes lenne eltöprengeni és vitatkozni.
Aki olvasta (hogy csak egy példát mondjak) Alain de Benoist The Current Crisis of Democracy című kardinális cikkét (az internetről letölthető franciául vagy angolul), az tudja: a demokrácia felől is lehet roppant igényesen és elméletileg koherensen érvelni a liberális demokráciával szemben. Aki így érvel, nem diktatúrát akar. Ez csak a beteges magyar közéletben tűnik „evidenciának”. Benoist-nál például semmi ilyesmiről nincs szó.
Ő egyszerűen rámutat arra, hogyan nyomták le a 80-as évek közepétől a liberális érvek a demokratikus érveket, s hogyan jött létre a máig megbonthatatlannak tűnő liberális fölény. Fölöttébb érdekes cikk, amelyet persze itthon szinte senki nem ismer. Mint ahogy mást sem. Mondjuk Mark Lilla nemrégiben megjelent kiváló esszéjét: The Truth About Our Libertarian Age. Why the dogma of democracy doesn’t always make the world better (ez is könnyen hozzáférhető pedig). És a sort végeláthatatlanul folytathatnám.
A minden lényeges kérdésben elmaradó vitát nálunk magánakciók, akár miniszterelnöki rétori produkciók helyettesítik. Elég sajátos és szomorú, hogy egy ország miniszterelnöke kezdeményez demokráciavitát. Ellenfelei persze ezerrel támadják, de eszükbe sem jut: ha netán korábban maguk serkentettek volna ilyen, Nyugat-Európában természetes vitákat, Orbán mondanivalója ebben a formájában okafogyottá válik. Ám ilyen vitát soha senki nem kezdeményezett korábban. Ezt szinte nagyobb bajnak érzem, mint azt, hogy miféle diagnózisát adta korunknak a miniszterelnök.
Ha nincs vita, az egyébként is küldetéses kormányfő erre a területre is kiterjeszti küldetését, és ezt is ő fogja dominálni. Szerencsésebb lenne nem utólag ágálni megnyilatkozásai ellen, hanem vérmes nyugatosként késhegyre menő vitákat folytatni a liberális demokrácia megújuló- és teljesítőképességéről. Reggeltől estig. Nem pedig hallgatni, s attól félni, hogy a liberális demokrácia bárminő kritikája egyben annak tagadása is. Mert ez így teljesen kontraproduktív, és túl sok kreativitás nincs benne. Ezt is végig kellene gondolniuk mindazoknak, akik az orbáni diktatúrától rettegnek.
FOGHÚZÁS HELYETT KÉSZÜLŐDJÜNK!
Töprengés Csizmadia Ervin „gyógymódján”
Csizmadia Ervin az orbáni demokráciáról szóló vitában a „méregfog kihúzásában” lelné meg a gyógymódot. Vagyis pontosabban szerinte az ellenzék átengedte a terepet Orbán Viktornak és ezzel elszalasztotta a lehetőséget, hogy megakadályozzák a magyar belpolitikai élet „zuhanórepülését” valamint azt, hogy „kontra produktívvá” váljon a hazai közélet. (Nb.2014.09.06.2. A méregfog kihuzása).
A terjedelmes és igen mélyreható cikk utolsó részét így fejezi be:
„Nincs vita? Van Orbán!”.
A szerző természetesen a tusnádfürdői beszédet követő visszhang elemzése után jut erre a végkövetkeztetésre, amelynek lényege: „szerencsésebb lenne nem utólag ágálni megnyilatkozásai ellen, hanem vérmes nyugatosként késhegyre menő vitákat folytatni a liberális demokrácia megújuló- és teljesitőképességéről”. Vagyis a gyakorlatban Orbán kisajátította a demokráciáról szóló vita terepét, az ellenzék pedig elmulasztotta magát a vitát és ezzel végzetes kárt okozott önmagának és cserbenhagyta a társadalmat.
Szerintem, ha az ellenzék vállalta volna vitát, akkor csak egymásközt csatázhattak volna érveikkel és ennek nincs semmi értelme, hacsak ezzel nem növelték volna a „kígyó méregfogának” hatékonyságát.
Az érdemi vitához, vitapartnerek kellenek. Orbán pedig nem vitázik, hanem megcáfolhatatlan kinyilatkozásokkal próbálja félrevezetni híveit és megalázni ellenfeleit. Már az első, még nem kétharmados győzelem előtt is riasztó jel volt, hogy legfelkészültebb munkatársai is elmenekültek a kényszerű kíhívás elől. Pokorni a budapesti XII. kerület polgármesteri székébe, Áder egészen Brüsszelig EU-s képviselőnek s bár eleinte Kósa még próbálkozott, de aztán jobbnak látta, ha visszahúzódik Debrecenbe és átképezni magát közéleti jolly-jokernek.
Orbán korábban még az MTV műsorában is leült vitatkozni egyszer Vitrayval, aki utána azonnal az „elefántcsonttornyot” választotta. Vagy többször Balóval, aki megtanította veszíteni, de feltűnő és beszédes végeredmény, hogy a közelmúltban a szokásos péntek reggeli Kossuth Rádiós szereplésének egyikét nagyjából ezekkel a szavakkal kezdte a műsorvezető beköszönése után: „Szíves meghallgatnám a kérdéseit, de ma reggel inkább ezek nélkül szeretnék beszélgetni a hallgatókkal”. Szóval már a kérdések is zavarják. A kérdező néma jelenléte még nem!
Orbán nem vitatkozik, mióta kétharmaddal felszámolta a magyar demokráciát.
Bár az összehasonlítás kicsit erős, de mint látni fogjuk egyre aktuálisabb.
Kádárral sem lehetett vitatkozni, csak negyedévvel előre kijelölt és írásban beadott kérdésekkel adott interjú. De vita nem volt. Sőt ő mindig türelmesen meghallgatta a kérdéseket, de utána vagy arról beszélt, amiről éppen akart s miközben a két vállát vonogatta vagy csippentett egyik szemével. Ez a kényszerű szokás olykor a nézőknek felidézte híres mondatát, amely szerint: „Én a gyalogosok pártján vagyok”! De valójában nem összekacsintott velük, hanem a vissza-visszatérő „tikk”-jével próbált megküzdeni.
Antal Józsefet sem lehetett vitára ösztönözni, nagyvonalúan a „Tetszettek volna forradalmat csinálni” híres szlogenjét hagyta rágni a vitapartnernek soha nem tartott párthíveinek, és örökségül az utókornak. Ő maga inkább hosszadalmas történelmi monológokba lopta bele tanulságos, de aktuálpolitikailag szinte használhatatlan üzeneteit.
A diktátorok és a diktátor önjelöltek még magukkal sem szoktak vitatkozni. Csizmadiai Ervin cikkének második részében tehát egy olyan elmaradt vitakezdeményezést kér számon a baloldali ellenzéktől, amelytől azt várta volna, hogy ezzel megelőzik Orbánt a pillanatnyilag legfontosabbnak tűnő téma, a demokratizmus, mint „aktuális társadalmi berendezkedés” értelmezéséről szükséges vita ügyében és így talán sikerült volna megakadályozni, hogy az „illiberalizmus” hagymázos lázálmával tematizálja a magyar nyilvánosságot.
Pedig nem az ellenzék, hanem a nyugati bírálok nyomására született meg Orbánnak az a gyáva rodolfói mondata, hogy: „Ne arra figyeljenek, hogy mit mondok, hanem, hogy mit csinálok”. Nos, nem sorolom, hogy több mint 20 tusnádfürdői monológja nyomán, amíg eljutott a szánalmas „illiberális” paraboláig, hányszor erőszakolta meg az általa is oly sokszor meghirdetett magyarországi demokrácia vívmámyait. De kérdéseim azért „foghúzás” helyet még akadnak:
1.Ha lett volna ellenzéki vita, akkor annak egyoldalú résztvevői mire juthattak volna és vajon sikerülhetett volna-e valóságos vitára kényszeríteni Orbánt, aki gyakorlatilag a parlamentben is megszüntette a vitákat azzal, hogy a törvényjavaslatokat egyoldalú egyéni képviselői javaslatok formájában terjesztik be?
Sőt nem csak itt Magyarországon, de már az Egyesült Államokban is visszakozott, amikor megtudta, hogy a Georgetowni Egyetemre szóló meghívás előadójaként kérdésekre is kellene válaszolnia.
2. Miből állnak Orbán liberalizmus és demokráciaellenes monológjai?
Zavaros „dakota” közmondásokból, amelyekből ugyan kiderül, hogy céljait rohamléptekben éri el, de közben ma már nem csak az őt kézből etető EU-val fordul szembe. Pedig volt idő, amikor igazáért még hajlandó volt Brüsszelben vitázni. Ma már inkább csak asszisztál Cameron brit miniszterelnöknek, csoportfotók elkészítésén vesz részt és mélyen hallgat az ukrajnai helyzet lényegéről. Helyette viszont ma már inkább vita nélkül hajlandó titkos „alkukra” Putyinnal. Lám vele is elcsitultak vitái, pedig a közelmúltban még harcolt érte, hogy bebizonyíthassa: „1989-ben „ő zavarta haza az oroszokat”.
A diktátorok és diktátor önjelöltek rendszerint úgy kezdik új pályájuk megtervezését, hogy elzárkóznak előbb a kérdésektől, majd a vitától, majd a közösségtől. Orbán még nem diktátor, de már készülődik a neki nem való államfői székbe–Áder már bejelentette, hogy 2017-ben szívesen távozik– és úgy tűnik, hogy a budai Vár és környéke előbb alkalmas lesz egy „demokratikus” pénzszórásra, majd arra, hogy minél távolabb lehessen a közélettől, ahova csak akkor jutnak el a kérdések, ha Ő jónak látja, de válaszolni már onnan sem fog. A „vitát”– nem én minősítettem ennek– pedig még monológok formájában is abba fogja hagyni.
Azt hiszem, Csizmadia Ervin ebben téved a legnagyobbat! Ugyanis Orbán semmilyen vitaterepet nem engedett át senkinek. Egyszerűen leszokott a vitáról és híveinek sem volt más választása, ha életben akartak maradni.
Foghúzás helyett tehát annak lehettünk szemtanúi, hogy a kígyó saját farkába harapott.
Nem lehet pontosan tudni, hogy meddig kell még hallgatunk Orbán tusnádfürdői, vitamentes monológjait, de aligha kétséges, hogy ha lenne értelme az ellenzéki vitának, akkor annak egyetlen okos és aktuális témája lehetne: „Milyen lesz az Orbán utáni Magyarország?”
Ha valóban hiszünk neki, hogy Putyin–tehát az orosz minta a követendő– akkor ez az idő nem is lehet olyan messze, már csak azért is, mert úgy tűnik a paksi megállapodás az azóta elfogadott embargók miatt kudarcra van ítélve. Vagyis ideje készülődni egy igazi vitára! Talán erre gondolt Csizmadia Ervin is?
Wisinger István
Megjelent a Népszabadság 2014 09.19. számában
Csízmadia Ervin írásának hangvétele, érvelése, meglátásai toronymagasan túllépik a megszokott megnyilvánulásokat! Habár a szerzőt nem ismerem, kétségtelen, hogy egy nagyon jól informált, széles látókörü, higgadt egyéniség.
Az a megállapítása, amelyben felismeri a magyarországi pártpolitikában a generációk vonulatát tökéletesen megfelel a valóságnak. Nem kevésbé, hogy a történelem visszatér, teljesen evidens, lásd az ukrajnai, a skóciai, az iraki vagy éppen a kurdisztáni fejleményeket.
Elgondolkoztatóan világít rá Orbán Viktor hosszúévek során meglehetős következetességgel kialakított nézeteire. S hogy saját történelmi múltjából kiindulva minden egyes régióknak a sajátosságaira szabottan kell fejlődnie, számomra szintén evidencia. A Magyar Pax Romána Magyarországra visszatérő kongresszusán 1993-ban ez volt előadásom témája, amikor a demokráciák sokféleségét elemeztem.
Nincsenek egyetemes értékek, mondja a szerző. Ezzel nem értek egyet, de lehet hogy nem jól interpretálom a mondanivalóját. Igenis vannak alapmércék és értékek melyeket az egész emberiségre érvényesnek tartok.
A cikk elég alaposan ostorozza az ellenzéket, amiben megint csak igaza van. Világosan mutat rá a magyar társadalom szellemi izoláltságára hivatkozva több mértékadó nyugati gondolkozó írásárára. Ezt különben Nádas Péter is megírta jó pár évvel ezelőtt, szintén egy Népszabadság cikkben, és amikor folyt a vita a kettős állampolgársági népszavazásról, még pontosabban.
Eötvös Károly A falu jegyzője című regényének 1911-es díszkiadásához Schöpflin Aladár irt előszót. Ha ebből az előszóból ma valahol felolvasnánk 10 mondatot mindenki azt hinné hogy most íródott. Pontosan ugyanaz az állapot mint volt akkor, ami a magyar társadalom befelé fordulását, a világtól való elszigetelődését illeti.
Hogy a 60-as évekhez térünk-e vissza vagy nem, azt nem tudom. De érzékelhető, hogy a világ nem talál megfelelő megoldást a globalizálódott pénzintézetek mesterkedéseivel szemben (erről különben Soros György is irt már nagyon régen egy érdekes könyvet, amiben megjósolta az időközben már beállt állapotot) és Európa valóban bürokratikus megoldásokban keresi a kibontakozás lehetőségeit (ami láthatóan nem működik). Kétségtelen, megnövekedett a geopolitika jelentősége. Ezt a folyamatot Orbán Viktor alighanem jól értelmezi. Ezért az Oroszország és Ázsia felé nyitás politikáját helyeslem.
Összefoglalva: a cikk nagyon jó vitaindító és elgondolkoztató elemzés. Ami hiányzik belőle – de ez rendszerint mindig hiányzik az ilyen jelleg eszmefuttatásokból – az az elemzésen túlmenő, a megoldás megadó, vagy legalább is annak elemeit megadó gondolatok.
Gábor Dzsingisz
Jó írás: már az is jó, hogy valaki egyáltalán próbálja megérteni Orbán Viktort. E nélkül ugyanis nehéz érdemben alternatívát fogalmazni meg vele szemben. Az értelmezési kísérlet pedig azért is fontos, mert a mai palettán tényleg ő az egyetlen komolyan vehető politikus, akiről feltételezni lehet, hogy van valami víziója a jövőről (a másik talán Gyurcsány Ferenc volna, de ő sok szempontból nem jöhet számításba) és van vezérfonala a politikai cselekvésének (aminek a minősítése persze bőven vitatható).
Alapjában véve egyetértek Csizmadia elemzésével; a feltárt motivációk és Orbán Viktor megfontolásainak bemutatása igazolhatónak látszik. Hogy ezt a fajta kül- és belpolitikai felfogást geopolitikának (vs. demokratikus működésmód) lehet/kell-e minősíteni és hogy ennek van-e jelentősége, azt nem tudom.
Abban viszont biztos igaza van a szerzőnek, hogy a tusnádi beszéd széles társadalmi vitát igénylő kérdéseket vet föl. Persze nem az a hiba – ahogy Csizmadia Ervin állítja -, hogy ezt a témát a miniszterelnök dobta be a nyilvánosságba, hanem az, hogy – legalább is úgy tűnik – sem ő maga, sem a FIDESZ nem igényli a vitát és a konszenzust. De sajnos a társadalom sem. És ez a kettő valószínűleg összefügg.
Ami pedig Orbán Viktornak a cikkben vázolt világ- és jövőképét illeti: azt hiszem, a diagnózisban igaza van, és abban is, hogy nem követni, hanem alakítani kell az európai – komplex – politikát, vállalva a konfliktusokat is.
De az tényleg jó volna, ha ennek mikéntjéről nem egy „vezér” döntene. Ami azért ambivalens a dolog, mert ő érzékelhetően abból a – kétségtelenül valós és mások által is fölvetett – tapasztalatból indul ki, hogy a demokrácia – ahogy ma az Amerikai Egyesült Államokban és az Európai Unióban működik – nem hatékony.
De akkor mi legyen helyette? A kialakulni látszó vezérelvű politika, ennek minden – sokakat és sokféleképpen irritáló – velejárójával? Ez a valódi és kényes kérdés, amiről érdemes volna beszélni.
Keresztes Sándor