Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Egyesület és a Magyar Pax Romana 2015. november 4-én megkoszorúzta Bibó István rakparti szobrát. Az emlékbeszéd megtartására Romsics Ignác egyetemi tanárt kértük fel. Elhangzott beszédének, jegyzetekkel ellátott szövegét – a szerző szíves engedélyével – alább közöljük.
November 4-e 1956-ban vasárnapra esett. Az ezt megelőző szombat több visszaemlékezés szerint az első igazán békés nap volt október 23-a óta. Az üzletek ismét kinyitottak. Az élelmiszerboltok előtt hosszú sorok kígyóztak; az emberek nyugodtan, békésen vártak sorukra. Legkeresettebb cikk a friss pékárú volt. Néhány üzemben és hivatalban már dolgoztak is. Megkezdték az utcai barikádok lebontását, a felszaggatott villamossínek és a leszakadt vezetékek kijavítását. Délre a nap is kisütött. Az őszi napfény emberek százait csalta az utcára – nézelődni, bámészkodni, eszmét cserélni. Sokan az elmúlt napok legendás csatahelyeit keresték fel, mások megilletődve hajtottak fejet az itt is, ott is felbukkanó friss sírhalmok előtt, amelyek alatt az elesettek nyugodtak. A Parlament előtti téren tehenek legelésztek, melyeket az előző nap hajtottak fel valakik vidékről a fővárosiak élelmezésére. A bizarr látvány sokakat fakaszthatott mosolyra. Általános volt a remény: hétfőn megindul a forgalom és mindenütt megkezdődik a munka. Ismét nyugalom lesz és béke. Magyarországon új élet kezdődik, amely mindazt megvalósítja, amit a diákok pontokba, az újjáalakult pártok programokba, a Nagy Imre vezette kormányok pedig nyilatkozatokba foglaltak, s ami a harcosokat is hevítette.[1]
A másnap, november 4-e azonban minderre rácáfolt. A hajnali órákban irtózatos dübörgésre ébredt a város. Szovjet harckocsik százai zúdultak az alvó Budapestre. Zsukov marsall jelentése szerint a támadás négy óra 10 perckor, a magyar visszaemlékezők szerint valamivel korábban kezdődött. Hajnali 4 és 5 között már mindenesetre égtek a Parlament épületében székelő kormány telefonvonalai. Vidékről és a főváros külső kerületeiből egyaránt ugyanazt jelentették: a szovjet csapatok mindenütt támadnak. És ugyanazt is kérdezték: mi a teendő, mit csináljanak?
Kérdéseikre egyértelmű választ nem kaptak. Bár Nagy Imre 5 óra 20 perckor elhangzott rádiónyilatkozata szerint „csapataink harcban álltak”, a magyar honvédség valójában nem fejtett ki szervezett ellenállást. A honvédelmi miniszter, Maléter Pál, akit mint a magyar fegyverszüneti delegáció tagját a szovjetek vezérkari főnökével együtt tőrbe csaltak és még éjfél előtt letartóztattak, nem adhatott ki ilyen parancsot, s valószínűleg akkor sem adott volna ki, ha nem esik csapdába. Király Béla, a Nemzetőrség főparancsnoka és Budapest katonai parancsnoka ugyancsak reménytelennek látta a helyzetet. Törzsével együtt ezért a budai hegyekbe települt, majd onnan motorkerékpáron Ausztria felé menekült. Ezzel magyarázható, hogy a szovjet páncélosok meglehetős gyorsasággal keresztülrobogtak a városon, s fél nyolc körül már a Parlament előtt álltak. A kormány tagjai közül ott addigra már csak hárman maradtak: Tildy Zoltán, B. Szabó István és Bibó István. Nagy Imre és a kommunista miniszterek – Losonczy Géza és Szántó Zoltán – már a hajnali órákban a jugoszláv követségen kerestek menedéket, Mindszenty hercegprímás pedig – valamivel később, de még mindig a reggeli órákban – az amerikai követségen.[2]
Az épületbe nyomuló szovjet katonák parancsnokával Tildy Zoltán tárgyalt. Megállapodtak, hogy a civilek bántódás nélkül elhagyhatják az épületet, a katonáknak pedig át kell adni a fegyvereiket. Ennek értelmében Tildy és B. Szabó is távozott a Parlamentből. Bibó István viszont maradt, és Tildy dolgozószobájába vonulva elkezdte fogalmazni Magyarok! kezdetű kiáltványát. Ebben kinyilatkoztatta, hogy „Magyarországnak nincs szándékában szovjetellenes politikát folytatni, sőt teljes mértékben benn akar élni a kelet-európai népek ama közösségében, kik életüket a szabadság, igazságosság és kizsákmányolás mentes társadalom jegyében akarják berendezni”. Egyben visszautasította azt a rágalmat, miszerint „a dicsőséges magyar forradalmat fasiszta vagy antiszemita kilengések szennyezték volna be”. Kijelentette, hogy a „harcban osztály- és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép”, amely csupán „a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult”. Az előfordult kilengéseket, „utcai igazságtételeket” a „kormány rövid úton megszűntethette volna”. Ezért minden olyan érvelés hamis és alaptalan, amely a szovjet hadsereg ismételt beavatkozását humanitárius okokkal kívánja igazolni. A kiáltvány további részében Bibó passzív ellenállásra szólította fel a magyarságot úgy a megszálló ellenséggel, mint az esetleg általa hatalomra segített bábkormánnyal szemben. Fegyveres ellenállásra viszont ő sem buzdított. Felelőtlenség lenne – írta — a katonai helyzet nem ismeretében „a magyar ifjúság drága vérével rendelkezni. „Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain a sor, hogy megmutassák az ENSZ alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az ENSZ bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem érdekében” – zárta nyilatkozatát. Miután elkészült, az egész szöveget megtelefonálta az amerikai követségnek, majd a későbbiekben a francia és a brit követségre is eljuttatta.[3]
Bibó István még két napig maradt a Parlament épületében. Ez alatt készítette el kiáltványánál nagyobb terjedelmű, de hasonló szellemű kompromisszumos kibontakozási tervezetét. A Szolnokról Pestre készülő Kádár-kormánnyal szemben ebben is az utolsó Nagy Imre-kormányt ismerte el törvényesnek. Az ország politikai berendezkedését „a szabadságjogok teljességén alapuló parlamentáris demokrácia” keretei között képzelte el. Gazdasági téren tág teret engedett volna a „szabad vállalkozásnak”, és a „magántulajdon szabadságának”, miközben a bányákat, bankokat és a nehézipart állami kézben tartotta volna. Az egyéb ipari vállalatokban nagy szerepet szánt az önigazgatásnak, és a „munkásrészvényeken vagy nyereségrészesedésen alapuló közösségi tulajdonnak”. A szovjet biztonsági érdekekre ugyan tekintettel, de a kibontakozás elengedhetetlen feltételének tekintette a szovjet csapatok kivonását is.[4]
Zsebében fogalmazványával november 6-án, tehát egy nappal Kádárék megérkezése előtt, Bibó István kisétált az épületből, és ellőbb apósáéknál, majd december elejétől saját otthonában folytatta munkáját. Közben nyilatkozata és tervezete itthon és külföldön is terjedni kezdett. A szomorú valósággal megbékélni nem tudók másolták, sokszorosították őket, és plakátként a falakra ragasztották és a fák törzsére tűzték. November 14-ei alakuló ülésén a Nagybudapesti Központi Munkástanács Bibó kibontakozási tervezetét fogadta el programjaként. Ha a forradalom első napjaiban a közbizalom érezhetően a reformkommunista Nagy Imre felé fordult, a forradalom leverését követő napokban és hetekben Bibó István fejezte ki a közhangulatot. Az állítólag maga által javasolt szimbolikus sírfelirata, miszerint „élt három évet, 1945-től-1948-ig”, tehát korrekcióra szorul. A forradalom leverése és 1957. május 23-ai letartóztatása közötti időben Bibó István ismét élt, politikai értelemben is. A parasztpárti vezetőkkel és Tildy Zoltánnal, Göncz Árpáddal és Antall Józseffel való kapcsolattartás mellett januárban kezdte fogalmazni harmadik történelmi jelentőségű állásfoglalását, a Magyarország helyzete és a világhelyzet című emlékiratát, ami már csak letartóztatása után jelent meg az osztrák Die Presse-ben, majd más nyugati lapokban is. Írásának, amely az előző kettőnél lényegesen hosszabban és összetettebben elemezte a magyar helyzetet, két kulcsszava volt: a botrány és a reménység. A botrány a pillanatnyi helyzetre vonatkozott, a reménység a jövőre. A botrány adottság volt, melyet a kiúttalanság szinonimájaként használt, a reménység – ahogy írta — „megvalósítható vagy elpuskázható lehetőség”. Ahhoz, hogy előbbi, s ne az utóbbi valósuljon meg, Bibó a nyugati világot, a Szovjetuniót, a „harmadik út erőit” és a magyar népet is tanácsokkal látta el. Egyikük sem hallgatott rá. A Nyugat beletörődött a „botrányba”, a Szovjetunió ragaszkodott Magyarország alávetettségéhez, a „harmadik út” keveset nyomot a latba, a magyar nép pedig alkalmazkodott a megváltoztathatatlanhoz.[5]
Bibó István politikai kiállása és morális tartása, amely a börtönéveket követő kádári konszolidáció időszakában éppúgy megmutatkozott, mint 1956. november 4-én és a forradalom leverése utáni hetekben, azonban mégsem volt hiábavaló. Az 1980-as évek második felében, amikor a reménység sugarai végre feltűntek a szovjet blokk égboltján, Bibó István olyan példaképpé magasodott, akinek a nevét – szinte egyedüliként — minden új demokratikus tömörülés a zászlójára írhatta. És akkor oda is írta. Az MDF is, az SZDSZ is és a Fidesz is. E három párt közül az első kettő ma már nem létezik. A harmadik viszont, amelynek alapító atyái annak idején kibocsátó közegüket, a Jogász Szakkollégiumot is Bibó Istvánról nevezték el, igen. Szomorú, hogy közülük senki sem áll most itt. Bízom benne, hogy eljön az idő, amikor Bibó István emléke előtt nemcsak egy maroknyi értelmiségi, hanem a Magyar Köztársaság elnöke és miniszterelnöke is tisztelegni fog.
[1] Gyurkó László: A bakancsos forradalom. Bp., 2001, Kossuth Kiadó, 399-400.
[2] Rainer M. János: Nagy Imre 1953-1958. Politikai életrajz II. Bp., 1999, 1956-os Intézet, 330-336.
[3] A dokumentumot számos kötet közli. Pl. Bibó István Összegyűjtött Munkái. 3. köt. Sajtó alá rend. Kemény István és Sárközi Mátyás. Bern, 1983, EPSZ, 879- 880.
[4] Uo. 881-884.
[5] Uo. 885-899. Vö. Huszár Tibor: Bibó István. Beszélgetések, politikai-életrajzi dokumentumok. Debrecen, 1989, Magyar Krónika, 143-159.
Be First to Comment