Arról, hogy meghalok – Birtalan Balázs írása

Arról, hogy meghalok, önmagában nem kéne írnom, hiszen egyrészt mindenki meghal, másrészt annak sincs hírértéke, hogy a „mindenki”-be én is beletartozom – ezzel kb. óvodás korom óta tisztában vagyok.

Keresztény koromban mindennap imádkoztam „a jó halál kegyelméért”; ez komplex fogalom, amelybe beletartozik többek között az is, hogy a halál ne érjen készületlenül. Hogy van-e valaki, aki meghallgatja az imákat, nem tudom, de a jelek szerint ez az imám meghallgatásra talált. A halálról immár tudhatom, hogy nem fog készületlenül érni: néhány hetem, maximum pár hónapom (a legoptimistább becslés szerint: félévem) maradt ebben az életben.
Ez az információ viszont már megér egy írást: nem elsősorban önmagam, hanem mindazon rokonaim, barátaim, ismerőseim, olvasóim számára, akik mindmáig azzal áltatják magukat, egyszersmind – valószínűleg csupa jóindulatból – csesztetnek engem, hogy én „nagyon erős” vagyok, aki „megküzd a rákkal”, és „annyian szeretnek, hogy az biztos meggyógyít”.

Nem kétlem, hogy sokan szeretnek. Sőt, nem hogy nem kétlem, de az elmúlt hetekben és hónapokban annyi és olyan szeretet-megnyilvánulást kaptam tőletek (olyan mélyet, olyan sokfélét), hogy az minden álmomat felülmúlta.

Tudom tehát, hogy szerettek. Azt is tudom, hogy erős vagyok. Ezt rengetegszer bizonyítottam mind magam, mind a környezetem számára – az orvosaimat is beleértve.

A rákkal viszont nem küzdök meg, már csak azért sem, mert a rákot nem tekintem – és az első sokk napjait leszámítva soha nem is tekintettem – ellenségnek. A rákkal nem küzdelemben álltam, hanem egy folyamatban veszek vele részt. E folyamatban én mindazt megtettem a gyógyulásom érdekében, amit józan ésszel és hitem szerint meg lehetett tenni. És nem tettem meg egy csomó mást, ami szembement volna akár a hitemmel, akár a józan ésszel. Nagyon szeretek élni – de nem minden áron. Például azon az áron, hogy emberi méltóságomat szemen köpve, a halálfélelemtől nyüszítve rohangáljak varázslótól kuruzslóig, hogy hátha valaki tudja a nagyon titkos mantrát, amivel majd meggyógyít, erre nem voltam és nem vagyok hajlandó.

De amit az orvostudomány fel tudott kínálni a gyógyulásom érdekében, azt elfogadtam, ha kellemes volt, ha kellemetlen. (És többnyire nem volt kellemes.) Két és fél év alatt mintegy hétféle kemoterápiás protokollt próbáltak ki rajtam, köztük olyanokat, amelyek világviszonylatban is a legjobbnak számítanak a rosszindulatú daganatok azon típusánál, amilyen nekem van. Összesen 43 kemoterápiás kezelésen estem át; a karomon gyakorlatilag nem találni ép, még szúrható vénát; az egyéb szúrások (vérvételek, injekciók stb.) száma valószínűleg négyjegyű.

Január elejére világos lett, hogy elfogytak az orvosi ötletek. Pontosabban olyan ötleteknek se szeri, se száma, amivel akár az utolsó pillanatig lehetne strukturálni az időmet. De amitől valóban érdemi javulást, a minőségi élet meghosszabbodását várhatnánk, nincs több. Azt jó ideje lehetett tudni, hogy a kapott kezelések nem a gyógyítást, hanem az élet meghosszabbítását célozzák. Mostanra jutottunk el odáig, hogy leálltunk ezekkel a kezelésekkel is. Magyarul: semmi olyan kezelést nem kapok, ami akár azt tűzné ki célul, hogy az életem egy-két héttel, hónappal vagy évvel meghosszabbodjék, és főleg nem olyat, ami gyógyulással kecsegtet.

Nem maradok orvosi ellátás nélkül. Minekutána tavaly nyár óta komoly fájdalmakkal küzdök (igen: szemben a rákkal, a fájdalommal valóban küzdelemben állok, amit le akarok győzni), mind erősebb fájdalomcsillapítókkal, továbbá hányingercsillapítókkal igyekeznek javítani a komfortérzésemet.

Merthogy a cél immár ez: a hátralevő időben a komfortérzés javítása. Erre az orvosi praxisban aránylag jó és hatékony eszközök léteznek, úgyhogy meglehet a reményem arra, hogy a maradék hetekben, hónapokban viszonylag alacsony szintű szenvedéssel kelljen szembenéznem.

Tehát még egyszer: hamarosan meghalok, mert nem történik velem semmi olyan, aminek meg kellene gyógyítania. Ez viszont nem azt jelenti, hogy „feladtam”, mi több, azt a vádat, hogy feladtam volna (vagy az ezzel egyenértékű biztatást, hogy „ne adjam fel”), kikérem magamnak. Aki ennyit értett meg a fentiekből, az olvassa újra. Vagy tudok jobbat: ne olvassa újra, de tovább se.

Ennyit a dolog testi részéről.

A lelki része nagyon összetett, és meghaladja erőmet ennek kifejtése. Úgyhogy röviden három dolgot szeretnék csak megemlíteni.

Az első, hogy nem félek a haláltól. A halálig tartó szenvedéstől sokáig piszkosul féltem, de most, hogy már konkrétan ezt az utat járom, és hogy részletesen beszélek e témáról az orvosaimmal, ez a félelmem alábbhagyott. Maga a halál viszont nem félelmetes, nem ijesztő. Bizonytalan vagyok ugyan a saját túlvilágképemben, mégis – Dumbledore professzor szavaival élve – leginkább úgy gondolok rá, „mint a megérdemelt pihenésre egy hosszú, nagyon-nagyon hosszú nap után”.

A második: nincs bennem harag. Sem a rák iránt, sem a sors vagy Isten vagy az istenek iránt. Nem gondolom, hogy igazságtalanság történt velem; nem gondolom, hogy „derékba tört a pályám”. Kétségtelen ugyan, hogy ha élhetnék még egy, öt, tíz vagy ötven évet, akkor egy csomó klassz dolgot tehetnék. Csakhogy – és nem fogok álszerénykedni a halál kapujából visszanézve – most is azt látom, hogy egy csomó klassz dolgot tettem. És nem vagyok meggyőződve arról, hogy az élet teljességét, annak értékét a végbe vitt klassz dolgok darabszámával lehetne mérni.

A harmadik: az életre szokás úgy tekinteni, mint egy egydimenziós valóságra, amit egyetlen értelmes mérőszámmal lehet értékelni: a hosszával. Ezzel nem értek egyet. Az életnek a hosszán kívül legalább két másik releváns dimenziója van. Az egyik a szélessége: hogy mennyire változatos életet élt valaki. Nem akarok senkivel versenybe szállni, de ha a magam életének szélességére gondolok – amelybe szerzetességtől és teológiától kezdve a költészeten és a jogon át a melegmozgalomig és a terápiáig oly sok minden belefért –, akkor nincs panaszom a szélességére. Belefért egy tizenöt éves, boldogító párkapcsolat; belefért sok szép barátság; belefért egy pár utazás, ami darabszámra ugyan nem túl sok, mégis sokszorosa annak, mint amit valaha elképzeltem; belefért több világnézetváltás, mindegyik váltás mögött átdolgozott gondolatok, átszenvedett éjszakák és nappalok. Nem, az életem szélességével szemben egyetlen rossz szavam sincs.

És van a harmadik dimenzió: az élet mélysége. Erről a legnehezebb szólni, ezt a legnehezebb mérni. Egy példával tudom talán érzékeltetni, mire gondolok: a könyvolvasási szokásokkal. Könyvolvasó embereket alapul véve, úgy látom alapvetően kétféle szokás van. Az egyiket nevezhetnénk „extenzívnek”, és azt jelenti, hogy valaki nagyon sok könyvet olvas el, a többségüket csak egyszer. A másikat hívhatjuk „intenzívnek”, és azt jelenti, hogy az illető darabszámra lényegesen kevesebb könyvet olvas el, mint az „extenzív olvasó”, de a java részüket többször is újraolvassa, és az újbóli elolvasások során olyan rétegeket fedez fel a szövegben, amelyek egyszeri olvasás után óhatatlanul rejtve maradnak.

De az élet különböző mélységeiben való mozgást el lehet mondani a szélességnél felsorolt példák bármelyikéről. Sok ember utazik – de vajon mennyit lát egy új helyen? Sok embernek vannak barátai – de a velük töltött időnek vajon mekkora része mozog az intimitás szférájában, és hány tranzakció reked meg az időtöltés vagy a rítus szintjén? Lépten-nyomon találkozni megtéréstörténetekkel – de vajon e váltások mennyire hatják át a hiedelemrendszer és a személyiség mélyrétegeit?

A kérdések tetszés szerint bővíthetők.

Nem az én dolgom magamról kijelenteni, hogy mennyire éltem mély vagy felszínes életet; nekem erről van egy saját gondolatom, amely engem elégedettséggel tölt el. Hogy más mit gondol erről, az – most már – nem rám tartozik.

Összességében tehát úgy látom, hogy egy „kellően nagy” – bár különböző dimenziókban különböző kiterjedésű –, gazdag életet készülök magam mögött hagyni.

És egy gyakorlati dolog: nagyon ritkán van annyi energiám, hogy leüljek a gép elé és érdemben bármit csináljak. Olvasni sincs erőm (sem extenzíven, sem intenzíven). A leveleimet, Facebook-üzeneteimet Tomi olvassa föl nekem, ő is válaszolja meg őket az én szóbeli instrukcióim alapján. Ezt a mostani szöveget magam írtam, de ez nem szabály: ez a kivétel.

Lehet, hogy lesz még ilyen kivétel, de egyre csökken ennek az esélye. A saját állapotomról immár nem akarok részletes híreket adni, de nem kizárt, hogy a blog fő témájában még születnek hosszabb-rövidebb szövegek. Nem kizárt – de korántsem biztos. Sajnos egyáltalán nem tudom megjósolni az erőnlétemet. Esélyes az is, hogy ez volt az utolsó Sorskönyv nélkül-poszt. Ebben az esetben itt és most köszönök el minden olvasómtól, és köszönöm figyelmüket, türelmüket, megértésüket és bizalmukat.

Forrás: Sorskönyv nélkül – Birtalan Balázs blogja