Paradigmaváltás a reformáció 500. évfordulóján – Kálmán Szabolcs írása

FIGYELMEZTETÉS! Mivel ez az írás több kérdésben eltérhet a hivatalos vagy a megszokott egyházi tanításoktól, csak azok olvassák tovább, akik úgy érzik, hogy készek az ilyen gondolatokkal is szembenézni! Nem célom bárkit is megbotránkoztatni, vagy hitében gyengíteni. De bizonyára lesznek olyanok is, akik ezt továbbolvassák.
Tudok-e, merek-e, akarom-e?

Egy köztiszteletben álló református lelkész barátom gyakran ír kritikus, bár javító célzatú cikkeket az egyházáról. Ő amolyan házon belüli megmondóember. Cikkeit olvasva mégis úgy éreztem, hogy elsősorban új tömlőt akar, de a bor maradna a régi. Megkérdeztem tőle, hogy nem tudsz, nem mersz, vagy nem akarsz merészebben alapváltozásokat javasolni. A válasz: nem akarok, féltem az egyházamat, nem tudná feldolgozni a nagy változásokat. Tiszteletre méltó és igaz válasz ez részéről.

Én viszont, mint kívülálló, de már másfél évtizede a Magyarországi Református Egyházban élő, az USA-ból hazatelepült nyugdíjas lelkipásztor merhetek és akarhatok is, legfeljebb – mint késői pályakezdő – a tudásom szorul majd némi korrekcióra. Gondolom, ebben majd többen is szívesen ajánlják segítségüket.

Nem szükséges bizonyítanom, hogy világszerte bajban vannak az egyházak. Rengeteg jó szándékú kísérlettel, mint: fiatal lelkészek, modernebb zene, táborok, kis csoportok, tömegrendezvények és hasonlók alkalmazásával próbáljuk elérni az embereket és megállítani a lemorzsolódást. Itt-ott vannak eredmények, de lényegében az érdektelenséget, az egyháztól való eltávolodást nem tudtuk megakadályozni. Az emberek többsége nem ellenséges az egyházzal, az élet nagy kérdéseire szívesen venné a válaszokat, de a hit évszázadok alatt kialakult struktúrái, megfogalmazásai, nyelvezete meggátolja ezt. Ezért nem elég a tömlők megújítása. A lényeg, az alapok várnak újra fogalmazásra, paradigmaváltásra.

Paradigmaváltás

A paradigmaváltás nem a régi kidobása vagy leértékelése, hanem alkalmazása a teljesen megváltozott új körülményekhez. Legjobb példa erre az apósom által a 60-as években épített tatai családi ház. Akkorra már a gyerekek kirepültek, óriási áldozattal és munkával, „mindent beleadva” felépített egy kétszobás, földszintes, átlagos házat. Méltán volt büszke a munkájára, a ház akkor minden szükségletét kielégítette. Tehát jó volt. Haláluk után, feleségemmel hazatelepültünk, a felnőtt lányunk is velünk volt, aki szeretett volna függetlenül élni. Mi a házat teljesen átépítettük. Maradtak az alapok és a külső falak, felhúztunk rá egy emeletet külön lakással a lányunknak, a ház mellé épült egy lépcsőház és garázs. A belső falakat is kinyitottuk áthidalókkal. Létrehoztunk egy modern, a mi szükségletünknek megfelelő házat, amelynek az alapjai, a külső falai nem változtak, de minden más igen. Az apósom, ha most erre járhatna, fel sem ismerné a házat. Pedig az ő alapjaira épült, nélküle nem létezne ez. Ezt hívom paradigmaváltásnak. A régire alapozva, de merőben új, a jelen szükségleteinek megfelelően átépítve.

Az egyházra vonatkoztatva talán túl merészen azt mondhatnám, hogy nem szükséges, hogy Szent Ágoston, Aquinói Szent Tamás, Luther, Kálvin, Barth, vagy akár Ravasz László felismerje saját korának az egyházát a mai egyházban, de fontos, hogy ami ma van, abba az ő hozzájárulásuk is beépüljön. Még merészebben azt is megkockáztatom, hogy Jézus sem kell, hogy felismerje az ő korabeli egyházát, már csak azért sem, mert ő életében egy mozgalmat indított el, egyházzá csak később alakult.

Reformáció: tényleg vissza az alapokhoz?

A 16. századi reformáció hangsúlyt fektetett arra, hogy ők nem valami újat akartak, hanem visszatérni a Bibliához, az ősegyházhoz. Ezt ma is így tanítják. Ha jól meggondoljuk, ez lehetetlen. Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Jézus is állítja, hogy ő egy betűt sem változtat a törvényen, a tradíción, de a hegyi beszédben és gyakorlatilag egész életével valami egészen újat hozott. Persze ez az új nem a semmiből állt elő, hanem a törvényre és a prófétákra épült. Talán Jézus volt a világ legnagyobb és legmerészebb paradigmaváltója. A reformáció is merőben újat hozott, de azért a múltra épült.

Szerintem áltatjuk magunkat ezzel a gyakran merev ragaszkodással a múlthoz, a hagyományokhoz. Tisztelettel, tanulva tőlük, de nem élhetünk a korábbi századokban kialakult felfogások és követelmények szerint. Ha ez a beismerés legalább hangot kaphatna a mai egyházban, már megkönnyítenénk sok Istenkereső ember közeledését hozzánk.

A kiindulópont: a vallástörténet

Talán vallástörténeti alapokból kellene kiindulni. Már az ősember is foglalkozhatott az élet nagy kérdéseivel. Honnan jöttünk? Van-e célja az életnek? Hogyan viszonyuljunk egymáshoz? Mi lehet a halál után? Ezekre a vallás segítségével kereste a válaszokat, és néha talált is számára akkor kielégítő magyarázatokat. Ez minden vallásra áll, a primitívektől az egyistenhívőkig, mint a zsidó, a keresztény vagy a mohamedán vallások. Minden vallás eljutott a számára megmagyarázhatatlanig, az istenképig.

Mivel az isten, sőt maga az ember is sokkal több, mint ami számunkra teljesen megmagyarázható, így mindkettőt, istent és az embert is misztériumnak tekinthetjük. Ez nem jelenti azt, hogy nincs valóságalapjuk, vagy, hogy ne vizsgálódhatnánk e téren. De az emberiség eddigi tapasztalatai szerint az isten létére és az élet nagy kérdéseire nincsenek, valószínűleg nem is lehetnek konkrét és megváltozhatatlan elképzelések és megfogalmazások.

A szent könyvek kialakulása

Három nagy egyistenhívő vallás is formálódott az idők folyamán. Mindhárom egy-egy könyvben rögzítette tapasztalatait, megállapításait: az Ó és az Újszövetségben, valamint a Koránban. A keresztény vallás az első kettőt magáénak vallja. A Biblia legalább ezerév alatt alakult ki, folyamatosan íródott és újrafogalmazódott. Minden ilyen állomás tükrözte az adott kor gondokozását, világszemléletét, nyelvezetét, egyben a korlátait is. Minden újabb nemzedék értéket talált az elődök meglátásaiban, megőrizte azt, majd hozzárakta a maga korának és körülményeinek meglátását. Ez az ezeréves vajúdási folyamat az egyik nagy értéke a Bibliának, ellentétben a Koránnal, amely egyetlen nemzedék, szinte csak néhány ember tapasztalatát rögzíti, sőt felhasználta a Bibliának is sok-sok tanítását. Ugyanakkor a Biblia keletkezésének ezeréves története azt is jelenti, hogy sokféle nézőpont és tapasztalat keveredik, mindegyik a maga korának megfogalmazásában és korlátaival. Ehhez hozzátehetjük, hogy a Biblia könyveinek, azok sorrendjének rögzítése is több évszázadot vett igénybe, különböző egyházi összejövetelek és zsinatok döntöttek szavazás alapján.

A Biblia értelmezése

A Biblia kialakulásának történetéről legalább ennyit kellene tanítanunk a konfirmációs, vagy a középiskolás kortól kezdődően. Ezt a legritkább esetben tesszük, így a Biblia értelmezésének évszázadok óta, máig tartóan kialakult és megerősödött egy fundamentalistának nevezhető, szinte szó szerinti értelmezése: Isten szava, Isten ihletése, minden betűje változtathatatlan. Igazából ez inkább a Korán értelmezésére áll, mint a Bibliára. Az egyik legjelentősebb paradigmaváltásra éppen a Biblia értelmezése területén van szükség, hogy a modern, a természettudományokon is pallérozott mai ember egyáltalán közeledhessen a Biblia rendkívül gazdag világához.

Számomra szinte elképesztő, hogy igehirdetésekben, bibliaórákon úgy beszélünk a Szentírás mitologikus történeteiről, mintha azok az emberiség történelmének megtörtént, valóságos részei lennének. Mintha ez lenne a mondanivalójuk. Ugyan melyik évezredbe, a barlanglakó emberek elé, vagy utánra helyezzük a bűnbeesés történetét? Volt-e az emberek világában olyan időszak, amikor az asszony nem fájdalommal szülte az utódját? Egy történelmi korszak gondolkozását rögzít a Biblia, egyben egy fájdalmas természeti jelenségre keres megnyugtató és felemelő magyarázatot. A vasárnapi iskolás szó szerinti magyarázat mellett, paradigmaváltásként, egyházunkban teret kell adnunk annak, hogy felnőttként értékeljük a Bibliát. A legtöbb teológián már így tanítják, akkor miért ez a kettősség?

A reformáció öt „sola” (egyedül, kizárólag) tanításáról

(1) Egyedül, kizárólag a Szentírás

Luther a pápasággal való vitáiban a Bibliát hívta segítségül. Bizonyára ez mély hitbeli meggyőződésén alapult, de talán az is hozzájárulhatott, hogy mint fiatal kezdő teológiai tanárnak akkor még nem lehetett tekintélye. Ki ez a Luther, hogy egy sok évszázados intézménnyel, a pápasággal vitatkozik? Nem Luther személye, hanem nagyobb van itt, az évezredes Szentírás: egyedül, kizárólag a Szentírás. Ez óriási autoritást és megújító erőt adott a reformációnak, sőt az egész európai kultúrának. A Bibliát lefordították különböző nyelvekre, ezen alapult a nemzeti öntudat és a közoktatás kibontakozása.

A hivatalos egyházi álláspont ma is az, hogy minden tanítás egyedül a Biblián alapulhat. A legritkábban találkozunk olyan nyilvános egyházi nyilatkozattal, igehirdetéssel, amely a Bibliának akár csak egyetlen tanítását is megkérdőjelezné. A Bibliát mindenáron igazolnunk és védenünk kell. Így a Szentírás szinte érinthetetlen bálvánnyá lett. Ezzel a fő probléma az, hogy akármit mondunk a Bibliáról, az értelmezés kérdése. Ha szó szerint vesszük, akkor úgy értelmezzük, ha csak a mondanivalóra koncentrálunk, akkor az lesz az értelmezésünk. Mindenki állíthatja, hogy ő a Biblia alapján áll.

Fentebb már láttuk a Szentírás kialakulásának ezeréves történetét. Minden nemzedék értéket adott hozzá, de minden megfogalmazás a maga korának korlátait is magában hordozza. A világ leírhatatlanul más ma, mint Mózes, vagy a próféták, vagy akár Jézus korában. Ez nem változtat azon, hogy a Bibliát hit alapján Istentől ihletettnek, maradandó értéknek, sőt zsinórmértéknek tekintsük. Ugyanakkor meggyőződésem, paradigmaváltásként ma újra kell gondolnunk a kizárólagosságát.

Már a 20. század első felében javasolta Stanley Jones, Indiában működő misszionárius, hogy a ma emberének négy ellenőrző pont segítségével kell minden kérdését, problémáját megvizsgálnia.

1.A lelkiismeret. Igaz, hogy ez gyarló, becsaphat, nem teljesen megbízható, mégis csakis önmagamból tudok kiindulni, vállalva annak minden esendőségét. A hivatalos tanítás ezzel szemben az, hogy a gyarló ember nem önmagából, hanem Isten kinyilatkoztatott igéjéből indul ki, mint egy egyirányú homokórából. Ez a mohamedán felfogás is. A Korán megkérdőjelezhetetlen. Ha mi a Bibliáról ugyanazt tanítjuk, akkor ugyanúgy zsákutcába kerülünk, minden párbeszéd lehetetlen. Muszáj önmagamból, a gyarló lelkiismeretemből kiindulnom, de állandóan résen kell lennem, újra és újra mérlegelnem a gondolataimat.

2.A Szentírás. A hívő keresztény ember roppant komolyan veszi a Szentírást, zsinórmércének tartja, Isten ihletett üzenetének, kijelentésének. Az már hitértelmezés kérdése, hogy ez a kijelentés zárt-e, vagy Isten a bibliai kijelentéseket követően is új meglátásokat és értelmezéseket ad a változó világban élő embernek.

3.A hagyományok, a múlt értelmezései. Itt részben visszakanyarodunk a katolikus egyház tanításához, mely szerint a Szentírás mellett azt is figyelembe kell vennünk, hogy a Biblia utáni nemzedékek hogyan értelmeztek valamit megváltozott körülményeik között. A múlt tanítómesterei, tapasztalatai segítséget nyújthatnak a mi világlátásunkhoz.

4.A kortársak meglátásai, tapasztalatai. Nem magában él az ember. A kor gyors és alapokat rendítő változásai sok millió velünk élő embert érintenek. Ők hogyan látják és értelmezik mindezt? Maga az a tény, hogy jelenleg hét és fél billió ember él a földön, olyan kihívást jelent, amelyre a Biblia korának embere nem is gondolhatott.

5.A logika. Ezt Stanley Jones nem említi, de én idesorolom. Isten csodálatos ajándéka az ész. Ez is tájékozódási pontunk, amikor valamit felmérünk, valamiről döntünk.

A hívő ember természetesen alázattal és imádságos lélekkel, azaz állandó istentudatban él ezzel az öt kritériummal.

A Szentírás mint egyetlen és kizárólagos mérce roppant fontos szerepet töltött be a reformációkor és az azt követő időben. A maga korában szükséges volt, mondhatjuk, hogy igaz volt ez a tanítás. A Biblia ma is óriási érték, de mint kizárólagos zsinórmérték, már nem tudja betölteni az eredeti feladatát. Ma már alig vannak királyok és uralkodók, a társadalom struktúrája és szerepe egészen más, a házasság intézménye vagy a nők szerepe össze sem hasonlítható azzal, ami a Biblia korában volt. Kirívó és talán meghökkentő példaként hadd említsem meg a homoszexualitás megítélését. Hosszú évszázadokon át az egyház bűnnek és elítélendőnek tekintette. Ennek következtében rengeteg üldözés, gúny és korlátozás érte őket. Ma figyelembe kell venni a különböző, sokszor ellentétes orvosi szakvéleményeket, azt a tényt, hogy az emberiségnek egy kisebbsége, de jelentős része éli ezt az életformát, köztük világhírű művészek, tudósok, bizonyára a barátaink egy része is. Ma már nem lehet egyedül a Biblia alapján megítélni a homoszexualitás szerepét. Ha sokak értelmezése szerint a Biblia tiltja azt az életformát, ez önmagában nem határozhatja meg a mai ember gondolkozását. Végig kell menni mind az öt ellenőrző ponton, amelyek között az egyik, de nem az egyetlen meghatározó éppen a Biblia. Az ember maga viseli a felelősséget döntéseiért. Nem háríthatja azt át a Bibliára, vagy az egyház tanítására, vagy a közhangulat hatására.

A Szentírásnak ez a szemlélete az egyik legalapvetőbb és talán az egyik legfontosabb paradigmaváltás, hogy a ma emberét megszólítsuk. A korábbi értelmezéseket sem kell feladni, sok-sok hívő embernek biztonságot, megnyugvást ad az eddigi dogma. Nem ellentétes értelmezések harcáról van itt szó, hanem kölcsönösen tiszteletben tartott együttéléséről. Tiszteljük, és nem akarjuk elveszíteni a régi tanítás szerint gondolkozókat, de befogadjuk és otthont nyújtunk az újabb értelmezéseknek is.

A reformáció többi, „kizárólag, egyedül” tanításait már rövidebben érintem, hisz a cél nem egy új teológia megalkotása, hanem egy merészebb és megértőbb szembenézés a mai embernek az egyházzal és a hittel kapcsolatos kételyeivel és kérdéseivel.

(2) Egyedül Isten kegyelméből van üdvösség.

A ma emberének itt legalább két kérdésben van szükség az újrafogalmazásra, paradigmaváltásra. Mit jelent az üdvösség fogalma, és miért van szüksége kegyelemre? Kegyelemre a bűnös embernek van szüksége. A Szentírás és az egyház tanításainak bűnmeghatározása nehezen követhető a ma emberének. Miért érdemelne az ember „büntetést, halált és kárhozatot”? Miért születne az ember eredendő bűnben? Mit érthet ez alatt az egyház tanítása?

A tanítás szerint Isten tökéletesnek és jónak teremtette a világot és benne az embert. A világ, a természet a maga végtelenségében és rendezettségében tényleg elképzelhetetlenül csodálatos, csak megrendült alázattal szemlélhetjük és tanulmányozhatjuk. De vajon mindez jó-e, főleg az ember élete és tapasztalata szempontjából? Az emberi életnek lehetnek és vannak örömei, de egészében véve az emberiség történelme során rengeteg szenvedésnek, megalázásnak, igazságtalanságnak volt kitéve. Nemcsak azért, mert az ember önmagának farkasa, de a természeti katasztrófák, az elkerülhetetlen betegségek, szenvedések és maga a halál is megkérdőjelezi, hogy valójában jó-e ez a világ. És ha az ember kezdetben jónak indult, az emberi fejlődés melyik fokáig volt jó? A Biblia rögtön egy teljes kapacitással és felelősséggel bíró emberrel kezdi a történelmet hová illeszthető ő a kőkorszaktól a máig terjedő korokban? Nem a helyes és bizonyos válaszok jelentik a paradigmaváltást, hanem az, hogy ezekről a kérdésekről ma lehessen úgy prédikálni, hogy figyelembe vesszük az emberek fenti kérdéseit.

A bűnbeesés története ad egy mitológiai magyarázatot az ember bűnének keletkezésére. De vajon ez-e a történet célja, legalábbis mai rendeltetése? Ahogy soha sem lehetett olyan időszak, amikor a szülés nem járt fájdalommal, úgy nehezen képzelhető el, hogy valaha is az ember nem volt gyarló és esendő. Ez nem veleszületett bűn, hanem veleszületett állapot. A történet mégis azt sugallja, hogy ezt nem használhatjuk kifogásul a felelősség alól való kibújásra. „Mily csodás kevercse rossz s nemesnek” az ember. Talán éppen azért mert csodálatosan képes a jóra, a szeretetre, ezért veleszületett gyarlósága ellenére is felelős az általa elkövetett szeretetlenségekért. Ilyen értelemben tényleg bűnös minden ember. És minden ember – gyarlósága folytán –elkerülhetetlenül árasztja magából a szeretetlenséget is, még azok felé is, akiket valójában szeret. Az ember ezen állapotából önmaga erejéből nem tud szabadulni, valójában bocsánatra, kegyelemre van szüksége. Ez több, mint az, ha mi egymásnak megbocsátunk. A hívő ember alapbocsánatot, feloldozást remél létezésének korlátaiból, bűneiből. Hitünk alapján Istentől kaphatja ezt. (A „hitünk alapján” kifejezés azért tér állandóan vissza e tanulmányban, hogy emlékeztessen bennünket arra, hogy a vallás elsősorban a hit alapján fogalmazza meg állításait. Ez nem teszi hiteltelenebbé a hitet, csak tudatosítja bennünk, hogy a hit más kategória, mint a materiális valóság).

Mit érthetünk üdvösség alatt? A klasszikus válasz, hogy a halálunk utáni állapotunk egyik meghatározása. Mi lehet a halál után? Örök kérdése ez az embernek, mert megfejthetetlen titok, így egy örökre nyitva hagyott kérdés marad. Van-e folytatása az emberi azonosságnak a halál után? Milyen folytatás? Hogyan hat ez az életünkre? Szinte minden vallás felállított egy pozitív és egy negatív kategóriát, a mi esetünkben a menny és a pokol fogalmát. Mindkettő emberi kategóriákat vetít a túlvilágra: királyságot, trónokat, grádicsokat, szolgáló és dicsőítő angyalokat, vagy ellenkező esetben tüzet, sötétséget, gonosz és szörnyű ördögöket, kínzásokat. A menny a jutalom helye, a pokol a büntetésé. Ezzel kiegyenlítődnek az életben tapasztalt igazságtalanságok: ha addig nem, ott majd utolér bennünket az elmaradt jutalom vagy büntetés. Ez a tudat, ez a hit elviselhetőbbé teszi az életben tapasztalt egyenlőtlenségeket. Ösztönzően hat, hogy igyekezzünk majd a jutalom és ne a büntetés helyére kerülni. Másrészt a halálba való belenyugvást is segítheti, hisz reményt ad, hogy az emberi kapcsolatoknak ott is lehet valami folytatása.

Mindezek alapján a vallások történetében hasznosnak, sőt szükségesnek értékelhetnénk a túlvilágról alkotott elképzeléseket. A történelem folyamán ez többnyire így volt. A ma emberének viszont rengeteg, többnyire ki nem mondott, csak szinte tudatalatti problémája akad ezekkel a fogalmakkal. A mennyei királyság és hasonló leírások ma már alig kommunikálnak, még szimbólumok formájában sem. Elképzelhetetlen, hogy a több ezer éves emberiség minden nemzedéke és egyéne valamilyen formában egyik vagy másik helyen egyidejűleg jelen lesz, és képesek lesznek „folytatni” a megszakított életet. De a legaggasztóbb, hogy mindez változatlanul és örökre szól. Különösen a pokol örök szenvedése és kínzása elfogadhatatlan. A legkegyetlenebb emberi gondolat valakit örökké szenvedtetni. Nincs az a Hitler vagy Sztálin, akinek ezt kívánhatnánk. Mai szemmel nézve Jézusnál is meghökkentő, hogy ő kritika nélkül átvette korának gondolkozását e téren, sőt alkalmilag meg is erősítette.

Itt is paradigmaváltozásra van szükségünk. Nagyon sok ember számára ma inkább elfogadható, hogy a halál után megsemmisülünk, mint az örök szenvedés képe. Ez a gondolat nem negálja a túlvilág fogalmát, inkább hitben ezt rábízza az örökkévaló Istenre. Aki hitünk szerint szeret minket, és jót akar nekünk. Az ilyen hívő számára nem a halál után kezdődik az üdvösség, hanem már most, itt, közöttünk és bennünk lehet az Isten országa, ahogy Jézus is tanította. Nem az üdvösség halál utáni elnyerésére igyekszünk, hanem ebben az életünkben, gyarlóságunk ellenére is, követni szeretnénk Jézust és az Isten országának közöttünk való kirajzolódását. Saját és sok hasonlóan hívő ismerősöm tapasztalatából tudom, hogy ez a hit adhat teljes harmóniát, lelki boldogságot már ebben az életben. Mindent, ami ezen túl lehet, azt az Istenre bízom. Ha egyházunk befogadná az ilyen hitet is, ez ismét sok embert biztatna a hozzánk való közeledésre.

Folytassuk a megváltás boncolgatásával, de már tényleg csak vázlatszerűen. A bűnért büntetés jár, elégtételt kell adni. A zsidóságot körülvevő bálványimádó kánaáni vallások, és maga a zsidó is a bűn megvallását követően egy áldozat bemutatásával nyerhet feloldozást. Az áldozat értékét a bűn mértékéhez és a bűnös anyagi képességéhez szabták. A maga korában ez egy zseniális megoldás volt. A bűnös megszabadulhatott a bűnök terhétől és a lelkiismeretfurdalástól: tiszta lapot kapott. A kereszténység továbbvitte ezt a gondolatot. Az ember nemcsak az egyéni vétkekben bűnös, hanem gyarló emberi állapotából is; a tökéletes Isten előtt nem állhat meg. Itt már nem elegendő az áldozatok bemutatása. Jézus Krisztusban Isten a legdrágábbat, egyetlen fiát adta, aki halálával önmagát adta áldozatul – mintegy helyettesítve az áldozati állatot – hogy megváltsa a bűnös embert. „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért.” Szinte elképzelhetetlen a szeretetnek ennél nagyobb, mélyebb – és ha szabad ezzel a szóval élnem – művészibb kifejezése. A paradigmaváltásra itt annyiból van szükség, hogy a ma emberének nehéz ezt kommunikálni. Nem érzi önmagát elég bűnösnek. Nem érti, hogy Isten miért csak úgy adhat bocsánatot, ha valaki megváltja (megfizet) a bűnösért. Nem érti, hogy Istennek miért kell ekkora (és borzalmas) áldozatot hoznia, hogy nekünk (sőt nekem is!) megbocsáthasson. Rengeteget veszít súlyából a tanításunk, az igehirdetésünk, ha nem vesszük figyelembe a ma emberének fenti dilemmáit. Ez még a templomba járókra is vonatkozik. Ezért is száll el sok ember füle mellett a prédikáció. Mint látjuk, maga az alaptétel, hogy egyedül kegyelemből lehet üdvösség, ma is használható tanítás, de a részletek és a fogalmak magyarázata és alkalmazása paradigmaváltást követel.

(3) Egyedül hit által van üdvösség.

A reformáció idején ez volt az egyik vitapont a római katolikus egyházzal. A maga módján és szempontjából mindkettőnek igaza lehet. A fentebb leírt megváltás, üdvösség vagy végső megbékélés Isten ajándéka Krisztus áldozata árán. Egy másik használható kép, a megváltás, mint mikor valaki kivált egy rabszolgát, aki a maga erejéből soha sem lenne képes erre. A Biblia és a vallási nyelvezet a kegyelem szóval jelöli ezt a végtelen nagy ajándékot. Ez viszont csak akkor működik, ha valaki el is fogadja ezt. Ez az elfogadás, ez az egyetértés a hit egyik biblikus meghatározása. Aki nem fogadja el, aki nem hisz, az nem részesülhet a megváltás ajándékában.

A vitára az adott okot, hogy a hit mellett az ember cselekedetei is hozzájárulhatnak-e az üdvösség elnyeréséhez. A Biblia nem ad egyértelmű választ erre. Az Ószövetség és Jézus sok-sok tanítása is mintha a cselekedeteket is jutalmazná, ugyanők, és főleg Pál apostol a hit kizárólagossága mellett szállnak síkra. A reformáció is – részben, hogy ellensúlyozza a katolikus egyház tanítását, amely üdvözítő hatalmat tulajdonított önmagának – az „egyedül hit által van üdvösség” mellett állt ki. A ma emberét nagyrészt hidegen hagyja ez a vita, nem is kíván régi dogmatikai kérdésekbe belebonyolódni. Az egyedül hit által való üdvösség tanítás haszna az lehet ma, hogy a gyarló ember tényleg csak isteni ajándékként tud ehhez az egész kérdéshez kapcsolódni. Lefaragja az egót is, mintha én lennék a saját üdvösségem megteremtője. Tanulság: higgy, és hálából cselekedd a jót, az Istennek tetszőt!

Ha már a hit kérdésénél tartunk, beszéljünk egy kicsit arról is, hogy mit értünk hit alatt. Ma már meglehetősen elfogadott ennek értelmezése, így itt nem paradigmaváltásra, csak az értelmezés megerősítésére van szükség. Sokan azt hiszik, hogy a hit valaminek az elhívése, igaznak tartása, mint például a bibliai történetek szószerinti megtörténte. Ma már a vallás területén is egyre inkább arra esik a hangsúly, hogy a hit bizalom. Bizalom Istenben, az ő jóakaratában, szeretetében. Nagyon sok bibliai történet ma már elsősorban a mondanivalója, a tanulsága, az üzenete alapján értelmezhető. Az ötezer embernek öt kenyérrel és két hallal való megvendégelésénél nem az a fő kérdés, hogy ez pontosan úgy történte-e, ahogyan le lett írva. Ez ma, kétezer év távlatából ellenőrizhetetlen. A hit kérdése ma az, hogy amikor óriási megoldatlan problémák vesznek körül (ötezer éhes ember), akkor hittel elő tudom-e venni azt a keveset, a nem eleget, (az öt kenyeremet és a két halamat), és Istenben bízva elkezdem-e használni.

(4) Egyedül Krisztus által van üdvösség

Ezen a ponton válik el a keresztény vallás a többi vallásoktól. Több kérdés rejtőzik e tétel mögött. Mint fentebb említettük, a hit teljes bizalom, teljes ráhagyatkozás Istenre, különösen a végső dolgokat illetően. A Szentháromság tanítás szerint Jézus Krisztus egy az Atyával és a Szentlélekkel, tehát Isten. Óriási viták és háborúk folytak e tan körül, főleg a reformáció korában. Az unitárius, azaz egyisten hívő (és a bemerítkezéssel keresztelt, azaz anabaptista) áldozatok száma egyes becslések szerint magasabb volt, mint az őskeresztyén egyház mártírjaié. Bár a fő küzdelem akkor a katolikusok és a protestánsok között zajlott, ironikusan megjegyezhetnénk, hogy ez volt az első ökumenikus mozgalom, mert a Szentháromságtant tagadókat (és a bemerítkezőket) mindkét fél üldözte.

A Bibliában csak a keresztelés szereztetési igéinél találunk együttes utalást az Atya – Fiú – Szentlélek hármas megfogalmazásra. Természetesen rengeteg hivatkozás van az Atyára, a Fiúra vagy a Szentlélekre külön-külön, vagy bármelyik kettő párosára. Így feltételezhetjük, hogy a Szentháromság tant, bár teljesen a Biblia alapján, de a későbbi századokban az egyház alakította ki. Ez nem von le semmit annak értékéből. Viszont látnunk kell, hogy ha az Isten misztérium, az ember számára konkrétan leírhatatlan, akkor a Szentháromság tan se szűkítheti le Istent a maga meghatározására. A Szentháromság tan Isten drága ajándéka, hogy egyáltalán értelmesen beszélni tudjunk az Istenről. Egy modell, amely megkönnyíti a hozzá való viszonyunkat. A ma embere számára nehezebb elfogadni, de ma is működő metafora, modell, amikor Istenről kommunikálunk. Viszont semmiképpen sem ok, hogy e tan elfogadásának a mértéke határozza meg egymás közti kapcsolatainkat. Nem lehet háború vagy viszály forrása, mint az elmúlt századokban.

A paradigmaváltás e téren az lenne, ha a ma egyházai befogadóbbak lennének az Istent kereső emberek felé. Legtöbbjük szeretne az élet nagy kérdéseire valamilyen választ kapni, de a maguk keresésében még csak egy lazán körvonalazott Istenképhez jutottak el. Sokan még Jézus kilétét és szerepét tekintve is bizonytalanok. Otthont kell kínálni az ilyen embereknek – ők a többség – és szabadságot adni nekik, hogy a maguk tempójában érjen meg bennük az Istennel való kapcsolatuk.

Bár a Szentháromságról való tanítás hasznos lehet az embernek, a mai embert kevéssé érinti meg a dogmák tanítása. Van a Szentírásban egy ma elfogadhatóbb metafora Istenről: „Az Isten szeretet.” Az Istent erre se szűkíthetjük le, de könnyebben kommunikál számunkra, mint az egyéb meghatározások. Természetesen ebben is veszély rejlik, hisz az ember hajlamos a könnyebb megoldást választani, és egy szirupos, szentimentális szeretettel behelyettesíteni az önmagát adó (agapé) szeretetet. A párbeszéd viszont beindulhat, kezdve a nagyparancsolatoktól (odaadó szeretete Istennek és az embertársamnak), a kettő egymásra épüléséről, és végül Isten szeretetéről Jézus Krisztusban.

Még Krisztus kizárólagosságáról kell szót ejtenünk. A kulcs ige itt: „Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” Mivel Jézus nem alapított intézményt, csak egy mozgalmat, kérdéses, hogy ezt a mondatot csakis az egyházra vonatkoztatva értelmezhetjük-e. Sokáig a katolikus egyház önmagára értelmezte, csakis általuk van üdvösség. Protestáns részről is felmerültek hasonló kísértések. Ma általában megelégedünk azzal, hogy csakis a keresztény vallásokon keresztül van út az Atyához. Viszont ha „az Isten szeretet” gondolatot vesszük alapul, akkor értelmezhetjük Jézus mondását úgy is, hogy csakis a szeretet útja vezet a beteljesüléshez. Mennél krisztusibb, önmagát adóbb a szeretet bennünk, annál közelebb járunk az úton Istenhez. Ez az értelmezés nyitottabbá tesz bennünket nemcsak a keresztény vallások közötti türelemre és párbeszédre, de a világvallások, akár a humanista vallásnélküliek felé is. Aki a maga hitében harmóniában és szeretetben él Istennel, az emberekkel és önmagával, azt az embert nem kell megtéríteni vagy áttéríteni. A benne élő szeretet már Krisztus szeretete, akkor is, ha ő ezt nem tudja.

Az egyedül Krisztus által gondolatnak van egy személyhez kötött jellege. Sok vallás Istent valami földöntúli erőnek, vagy hasonlónak képzeli el. Ez is több a semminél, és lehet egy kiindulópont. Az ilyen ember legalább nem önmagát tartja a világmindenség közepének. A keresztény vallásban személyes a kapcsolatunk Istennel, és hitünk szerint ő is név szerint ismer bennünket. Az ilyen kapcsolat viszont elkötelezettséggel jár. Nem lehet házasságra lépni csak úgy valakivel. Egy személy mellett kötelezem el magamat, ha nem, akkor az nem házasság, és biztosan nem fog működni. A krisztusi hit tetőpontja, hogy Jézus Krisztus, az ő lelkülete mellett kötelezem el magamat, akár Istentől való ajándékként, akár úgy, hogy szabad akaratomban én is teszek lépéseket. Keveseknek adatik ez meg, türelemmel és befogadásra készen kell állnunk azok felé, akik még csak vágyódnak ez után.

(5) Egyedül Istené a dicsőség

Itt aztán már igazán nem lehet vita. Nincs is, az Istent kereső ember már eleve olyan lelkiállapotban van, amely nyitottá teszi őt a saját kiszolgáltatott helyzetének felismerésére. Ugyan mije van, ami nem Isten (vagy a természet) ajándéka? Születése, képességei, lehetőségei mind-mind meghatározzák őt, amelyeket csak kis mértékben befolyásolhat a saját igyekezetével. Az Isten keresése, megközelítése eleve a hálás szívet ébreszti fel benne.

A paradigmaváltás legfeljebb ott játszhat szerepet, hogy ez a hálaérzet átalakul-e dicsőítéssé is. A dicsőség fogalma ismét csak egy letűnt, királyokkal benépesült világ fogalma. Ha a ma emberének ez erőltetettnek tűnik, ha nem megy, Isten ezáltal nem lesz kisebb. Elégedjünk meg az őszinte hála és alázat kifejezésével.

Paradigmaváltások más területeken

A reformáció öt tételes alappontja mellett még van néhány olyan terület, amely megérett a paradigmaváltásra. Több tanításban a Szentírás eredeti értelmezése szinte észrevétlenül módosult a változó körülményekhez egészen addig, míg ma már teljesen másként élünk a valóságban. Közben próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy az eredeti alapokon állunk. Ez valójában álságos állapot. A beidegződött tanítások miatt legtöbben tudatosan ezt észre sem veszik, csak megingott az egyház iránti bizalom. Ez közömbösségben, távolmaradásban, új vallásokhoz való kötődésben, vagy hasonlókban nyilvánul meg.
A világvég kérdése

Már az Ószövetségben is szinte leírhatatlan szenvedéseken, kilátástalannak tűnő próbák sorozatán ment keresztül a zsidó nép. Testvérháborúk, vereségek, a templom és Jeruzsálem lerombolása, a babilóniai fogság – hogy csak néhányat említsek. A fogsággal emberileg nézve megszűnt a zsidó állam és a zsidó identitás. Vallásilag is megrendült a bizalom, felmerült a kérdés, hogy hogyan történhetett ez Isten választott népével (mint, hogyan történhetett meg Auschwitz). A reménytelen századokban néhány próféta látomásokban, álmokban, természetfeletti szimbólumokban, metaforikus képekben – az üldözések miatt szinte szamizdat irodalomként – tartotta a lelket a szétszóródott zsidó közösségekben. Az újabb prófétanemzedékek átvették és továbbvitték a korábbiak kép- és jelképvilágát. Ezen biztató, fantáziadús próféciáknak alapján alakult ki a nép Messiás-várása: hogy eljön az idő, amikor Isten küld szabadítót számukra, – akár kozmikus erőként, mint aki a felhőkön ülve érkezik meg – és helyreállítja a Dávid korabeli dicsőséget és rendet. Közben teltek a századok, a fogságból már hazatérhettek, de jöttek újabb leigázások, Jézus korában éppen a rómaiak által. Meg lehet érteni a korabeli zsidóság értetlenségét. A politikai felszabadítás és dicsőség helyett megjelent egy egyszerű ácsmester, aki a szeretet evangéliumát hirdette. Lehetséges lenne, hogy ő a megígért Messiás? Hol vannak a próféták által megjövendölt földöntúli jelek, és maga a szabadítás?

Az Újszövetség úgy értelmezte ezt, hogy Jézus a Messiás, akiben a próféciáknak csak azon része teljesedett be, hogy gyógyít, tanít, és vállalja a szégyenletes megváltó halált is. A győzelem előképe és lényege maga a feltámadás. De a világ megítélése, a rend és a dicsőség helyreállítása egyelőre kitolódik Jézus második és végső eljöveteléig (eddig erről nem volt szó!), amely meghatározhatatlan időben, de még a közeljövőben, még az akkor élő tanítványok életében bekövetkezhet. A Szentírásban sok utalást találunk arra, hogy Jézus is magáévá tette ezt, biztatva a tanítványokat, hogy tartsanak ki, ő hamarosan visszajön.

Itt találjuk az első óriási különbséget a Biblia korabeli, majd a későbbi értelmezések és a mai életünk között. Kezdetben szó szerint vették Jézus közeli visszajövetelét, szinte egy nemzedéken belül. Így érthető az Újszövetségnek, és magának Jézusnak is több teljes elkötelezettségre biztató felhívása: eladni minden vagyont, elhagyni a családot, vagy az első gyülekezetek vagyonközössége. Ha a világ vége legfeljebb csak néhány év kérdése, akkor könnyebben megérthetők és teljesíthetők az ilyen felhívások. Nagy megdöbbenést okozott Jézus késése, az, hogy a tanítványok és az első keresztények egymás után elhaltak. Ekkor a hangsúly áttevődött arra, hogy az idő kiszámíthatatlan, Isten naptárában ezer esztendő annyi, mint egy nap. Közben múltak az évszázadok, sőt az évezredek. A prédikációkban, a hivatalos értelmezésben ma is várjuk a közeli, az azonnali világvéget, de az életmódunk egyáltalán nem erre rendezkedett be. Dolgozunk, gyűjtünk, tanulunk, új nemzedékek számára készítjük a jövőt. Tehát ellentmondás van a tanításunk és az elfogadott életmódunk között. Az emberek megérzik ezt az ellentmondást, ez is eltávolítja őket az egyháztól. Paradigmaváltásra van szükség, a tanítást kellene a maga történelmi és irodalmi kontextusába helyeznünk az értelmezések helyett.

A világhoz való viszony

Az Ószövetség általában reálisan alkalmazkodott a világi élet követelményihez. A papi és a világi hatalom gyakran összefonódott. Az Újszövetségben – talán részben a közeli világvég várása miatt – már ellenmondásosabb a helyzet. Vannak igék, amelyek a világban való élésre bíztatnak („Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.”), vagy az egyik legtöbbet idézett bibliai vers: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta”. Ezek szerint Isten szereti a világot, és „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön”. Viszont Jézus tanításai és az apostoli levelek is nagyrészt a gonosz területének tekintik a világot. Ez a bizalmatlan, már-már ellenséges szembenállás végig tükröződik az egyház évezredes tanításában, szinte a mai napig. Talán ennek is köszönhető, hogy az egyház általában lassan és késve reagál az újra, a változásokra. A világ kísértését látja bennük. Ismertem olyan kitűnően képzett középkorú református lelkészt, aki a 70-es években minden rockzenét és modern zenét az ördög eszközének tekintett. Paradigmaváltásra van szükség. A kétezer éves kereszténység nem élhet úgy, mintha nem lenne része ennek a világnak, mintha nem rajtunk is múlna, hogy milyen világban élhetünk. A kísértés nem a világ maga, hanem bármi, amely bálvánnyá alakul az életünkben: legyen az klasszikus vagy modern zene, új dolog vagy régi. Még a nemes értékek is, mint a hit, a hazaszeretet, a család, vagy a művészeti alkotások is ellenünkre vannak, ha bálványként uralkodnak rajtunk.

Egy kényes, de fontos kérdés a szexualitás és a házasság. Az egyház hivatalos tanítása ma is az, hogy szexuális kapcsolat csak Isten előtt kötött házasság esetén lehetséges. Ezen kívül minden más bűn. A Biblia világa viszont azt mutatja, hogy ezen a téren mindig alkalmazkodtak a kor elfogadott elvárásaihoz. Ábrahám, Dávid és kortársaik többnejűség állapotában éltek, Salamonnak például ezer felesége volt. Még az Újszövetség is ajánlja, hogy a püspök „lehetőleg egy feleségű legyen,” tehát lehettek többnejűek is a gyülekezetben. A Biblia kora óta ezen a területen is óriásit változott a világ. A Szentírásnak tényleg van egy optimális képe az ideális házasságról és családról. Egy férfi és egy nő egy életen át tartó hűséges és felelős szerelme. Ez lehetséges, de aránylag ritka, és Isten különleges ajándéka ebben részesülni. Az emberiség nagy többsége viszont önhibájából, vagy azon kívül nem kap ilyen ajándékot. Számukra az egyház egyetlen üzenete a megtartóztatás (Pál apostol ezt ajánlja, de ő a közeli világvégét várta?). Paradigmaváltásként jó lenne nem a Biblia szó szerinti értelmezéséből kiindulni, hanem a szeretet törvényéből. A „ne paráználkodj” törvényt a legtöbb nyelvben úgy fordítják, hogy „ne légy házasságtörő”. A házasságban élők őrizzék és ápolják különleges állapotukat, ameddig csak lehet. De akik nem élnek ilyen elkötelezett viszonyban, azoknak legyen szabadságuk kevésbé optimális (ideális) kapcsolatokat építeni. A kölcsönös szimpátián, önkéntességen és kölcsönös tiszteleten alapuló, felelősséget vállaló, egymást nem kihasználó, sőt a másik örömét és boldogságát szem előtt tartó, szeretetet ébresztő kapcsolat nem lehet Isten ellenére. Az ideig-óráig tartó boldogság is több a magánynál. Vannak, akiknek ez adatik meg, és hálásak lehetnek érte Istennek.
Az Isten kérdés

A Szentháromságról írott részben már röviden szóltam erről. Most magát az Isten fogalmát járjuk körbe, amely sokáig csak az Atyát jelentette. Az isten minden vallásban a nagy, a legnagyobb: legyen az hegy, egy bálvány, a legfőbb hadúr, vagy egy törzs istene. Amikor a zsidóság eljutott az egy Istenben való hitre, aki egyben a világ teremtője és fenntartója, őt tekintették a világon a lehető legnagyobbnak. Ő teljhatalmú, mindentudó és örökkévaló. Igaz, a zsidók istene kegyelmes is, megbocsátó és szerető isten is. Mindezek meghatározó jelzői egy istennek, de felvet bizonyos problémákat is, főleg a ma emberének. Ha Isten teljhatalmú és mindentudó, akkor ő mindent lát, mindent tud, nemcsak a megtörténteket, hanem a jövőt illetően is. A nem ember kreálta természeti csapások mellett hogyhogy Isten megengedte Auschwitzot, a gulágot – hogy csak két példát említsük az emberiség millióinak több évezredes szenvedéseiből. A vallástudomány felállított néhány lehetséges magyarázatot, de a kérdés valójában megoldhatatlan. A kereszténység örökölte ezt az istenképet, a reformáció különösen is hangsúlyozta Isten korlátlan hatalmát.

Megoldás nincs, de egy-egy hangsúlyeltolódás gazdagíthatja az Istenről való fogalmunkat és hitünket. Az úgynevezett. „fekete teológia”, vagy rokona, a „felszabadulás teológia” a fekete rabszolgák és a dél amerikai szegények körében kapott erőre, hangsúlyozva, hogy Isten mindig az elnyomottak, a gyengébbek oldalán áll. Persze ezt a gondolatot megtaláljuk már Mózesnél az egyiptomi szabadulás történetében, vagy Jézus számtalan tanításában.

Egy másik lehetséges hangsúlyeltolódás a „femininista teológia”. A főleg férfiközpontú teljhatalmú Isten képe mellé, odahelyezi a női jellegzetességeket is. Ez az istenkép nem a hatalomra, hanem a szeretetre és az együttérzésre épít. Lehet, hogy az Isten azért nem segíthet, mert nem tud segíteni, nincs annyi hatalma, de végig kitart mellettünk szeretetével és segíteni akarásával. Egy súlyosan beteg gyermeket az édesanyja nem képes meggyógyítani, de az utolsó leheletéig küzd, hogy mindent megtegyen gyermeke érdekében.

Még megemlíthetjük a „folyamatteológiát (process theology)”. Istenben nem a végtelen hatalom, hanem a végtelen szeretet lakozik. Semmi sem bizonyítható Istenről, így ez sem, de hit alapján ebből indulunk ki. Isten a legjobb szándékkal és céllal teremtett minden embert. A természet és az emberi bűnök következményeit nincs hatalma megváltoztatni, de mindig a lehető legjobbat akarja nekünk. Imáink által ezt próbáljuk felismerni, elfogadni, és az Ő segítségét kérni. Egy súlyos balesetnek egész életre szóló következményei lehetnek. Isten nem így tervezte, jobbat akart nekünk, de szeretetével erőt és segítséget nyújt, hogy a legjobbat hozhassuk ki az új helyzetből.

Természetesen ezek mind csak teóriák, legjobb esetben modellek, hogy az Istenről való beszédünk jobban megérintse a ma emberét. A paradigmaváltás éppen abban állna, hogy az emberek egy sokkal színesebb és hozzánk-szólóbb alapot kapnának ahhoz, hogy a hit dolgaiban elmélyüljenek.

Zárószó

Nincs vége a lehetséges témáknak. Csak megjegyzem, hogy a Magyar Bibliatársulat megbízásából a Kálvin Kiadónál 2001-ben megjelent magyarázó szövegekkel egy gazdag válogatás a teljes Szentírásból. Sok minden kimaradt és lerövidült benne, de a lényeg gazdagon benne van. Ajánlatosabb lenne a Bibliaolvasó kalauzunknak ezt használni, mint leterhelni egy kezdő olvasót a Bibliában található ma már lényegtelen liturgiai szabályokkal és nemzetségi táblázatokkal. Készülőben van egy új énekeskönyv. Kíváncsi vagyok, hogy a szerkesztőknek lesz-e elég bátorságuk, hogy a hagyományos 150 zsoltárnak –külön-külön mind szépek és értékesek – kihagyni mondjuk a felét, melyeket a legtöbb helyen úgy sem énekelünk, és mind a szövege, mind a dallama távol áll már tőlünk. A reformáció 500. évfordulójára készülve új fordításokban adták ki a Heidelbergi Kátét és a II. Helvét Hitvallást. Drága értékek ezek a reformáció korából, de a paradigmaváltás igénye rájuk is vonatkozik. Sok gyülekezetben már nem magoltatják be a Káté feleleteit a konfirmációra való felkészítéskor. Ez is egy lépés a kívülről közeledők felé. Mennyire leszünk képesek az új technikákat a jézusi üzenet szolgálatába állítani? Gyermekeink, unokáink már megszülettek, itt élnek közöttünk, az új technikáknak mesterei. Nem a technika bálványozásáról van szó, hanem isteni ajándékként annak felhasználásáról.

Ebben az írásban nincs egyetlen eredeti, eddig nem tudott gondolat. Mint már az elején mondottam, nem egy új teológia megalkotása a cél, nem egy új vallás alapítása, nem a régiek elhagyása. Ez az írás egy kiáltvány, amely elsősorban a hit iránt nyitott, de az egyháztól távolságot tartó emberek kérdéseinek és kételyeinek próbál hangot adni. Vállalom, hogy ezek az én kérdéseim is. Meggyőződésem és hitem, hogy a jézusi üzenet a legértékesebb, ami ma az emberiség rendelkezésére áll, de ennek tovább adásához paradigmaváltásra van szükség. A kereszténység talán az egyetlen vallás a világon, amely ha általában megkésve is, sokszor külső nyomásra, de meg tudta szólítani minden korszak emberét. Ma is már késve vagyunk. Természetesen Isten Lelke végez minden munkát és változást, de nagyon sokszor emberek közreműködésével. Kérem Istent, hogy ezt az írást is használja fel az Ő tetszése szerint.

Dr. Kálmán Szabolcs