Ima villanyoltás után

[box] Hogyan válik lózunggá a kereszténység a politika szóhasználatában? Mi a strukturális bűn? Miért elkerülhetetlen a változás a katolikus egyházon belül? Ezekre a kérdésekre kerestük többek között a választ Horányi Özséb kommunikációkutatóval, a katolikus Magyar Pax Romana egyesület nyugalmazott elnökével.[/box]

– Egy interjújában arról beszélt, hogy a magyar politikában használt kommunikációs szokások rövidesen megbomlanak, összeomlanak. Hogyan következhet be ez?

– Hogy záros határidőn belül összeomolna, az túlzás, nem így fogalmaztam. Tény viszont, hogy a valóság és a kimondott szó között ma Magyarországon többnyire óriási szakadék tátong. És ez egyébként nem feltétlenül kormánypárti jelenség: visszatérő motívuma a hazai közéletnek, hogy a közszereplők gyakran hazudtolják meg egymást, és még véletlenül sem hangzik el cáfolat. A kommunikációs luftballonok idővel törvényszerűen kipukkadnak. Persze sokszor úgy érezhetjük, hiába a nyakon csípés, a lebukás. Olyan világban élünk, amely gyakran tűnik borzalmasnak és tét nélkülinek. De nem lehet a végtelenségig mellébeszélni!

 

– Miért borzalmas és miért tét nélküli?
– A nyilvánosság előtt megszólaló embernek komoly morális felelőssége van abban, hogy mit mond, és hogyan cselekszik. Ha a mellébeszélést tesszük meg normává, akkor az idővel bevett gyakorlattá válik. Ez az, ami borzalmas. Következmények nélküli országgá válunk, ha már nem lettünk azzá. Gondolhatunk akár a jelen világ egyik legégetőbb kérdésére, a kibontakozó migrációra és az azt kísérő, pró és kontra közbeszédre is. Mostanában ennek a kontinenseket átfogó és sok szempontból új jelenségnek az okaként két dologról szoktak beszélni: a nem biztonságos helyről menekülőkről vagy a biztonságos helyről, de a jobb élet reményében érkezőkről. Egyáltalán nem magától értetődő azonban, hogy ebbe a két csoportba mindenkit be lehet sorolni: el is indult a szőrszálhasogatás. Pedig egészen biztos, hogy ennél sokkal több indíték tipizálható. Mondok egyet: a fekete-afrikai övezetből az eddigiekhez képest nagyságrenddel több emberre kell számítani Európában az egyre élhetetlenebbé váló felmelegedés következtében. Még nem indultak el. Ekkora tömeg esetében pedig, amelyről itt szó van és lesz, nem lehet finomkodni: úgyis jönnek azok, akik jönni akarnak. Az ideérkezők által felvetett kérdéseket kell megoldani, nem csupán ezek töredékét!

 

– Ebben a kérdésben egy keresztény ember is sokszor nehéz helyzetben van, hiszen képtelen megtalálni az egyensúlyt a szolidaritás parancsa és az önvédelem kívánsága között.
– A II. vatikáni zsinat egyik legfontosabb felismerése volt, most már több mint ötven éve, hogy nemcsak az egyénnek, de egy társadalmi csoportnak is lehetnek mulasztásai, vétkei. Ezt nevezik strukturális bűnnek. A többmilliós hazai szegénységet én személy szerint képtelen vagyok megszüntetni. Nincs is ilyen felelősségem, nem vagyok része az ország vezetésének. Ugyanakkor, ha lehetőségem adódik, értelmiségi emberként fel kell szólalnom a feladatát elmulasztó, ezért bűnös struktúrák, szervezetek ellen. Olyan nagy intézménynek például, mint amilyen a magyar római katolikus egyház, kötelessége, hogy tegyen a szegénység enyhítéséért, visszaszorításáért. Ritka szép példája ennek az a segélyakció, amelyet ezekben a hetekben bonyolít az egyház a Közel-Keleten. Az eredmény sajnos nagyon vékony. A strukturális mulasztás persze nem ment fel bennünket sem. Meg kell tennünk egyénenként is, amit lehet. Például a befogadás kérdésében.

Horányi Özséb 1942-ben született Budapesten. Villamosmérnök, a nyelvtudományok doktora, professor emeritus. Négy gyermek édesapja.

– Mit kell, mit lehet tennem nekem, mezei állampolgárnak?
– Joggal merülhet fel a kérdés: mi történik, ha egy embernek segítek? Szolidáris vagyok? Igen. Ez az a keresztény szolidaritás, amely elvárható tőlem? Igen, de nem csak ez! Az alapprobléma az, hogy hol a határa a személyes segítségnyújtásnak, hogy meddig terjed a kapacitásunk. Nézzük például a migránsok ügyét. Ha az érkezők száma – a korábbi nagy népvándorlások, bevándorlások, népességcserék néprajzi, történeti, etológiai, szóval tudományos tapasztalatai ezt mutatják – több, mint a helyi lakosság öt százaléka, akkor az instabilitást okoz a befogadó közösségben. Ezt azonban érdemes értelmeznünk. A befogadás lényege a fokozatosság. Ha az érkezők sikeresen integrálódnak, akkor természetesen ők is részévé válnak a jövőbeli befogadói csoportnak. Hogy egy-egy adott esetben mi a teendő, azt pedig a józan ész és a lelkiismeret szava dönti el. Nehezíti a helyzetet, ha azt látjuk, hogy a környezetünkben lévő szervezetek, struktúrák nem teszik a maguk dolgát. A keresztény ember feladata az is, ne feledjük, hogy olyan fórumokat hozzon létre, ahol felelősségteljes, mérlegelő gondolkodás folyik, és ahonnan ebből fakadó cselekvés indul ki.

 

– Az analógia sántít ugyan, de a kiszolgáltatottság, a kisemmizettség élményét illetően úgy vélem, megállja a helyét: annak idején, 1944-ben az egyház fellépett az üldözött zsidók, 1945-ben pedig az üldözött németek érdekében. Mindebben fontos szerepet játszottak az akkori főpásztorok, gondolhatunk például Apor Vilmos, Serédi Jusztinián és Mindszenty József szerepére. Mi az oka, hogy hasonló súlyú lépéssel – körlevéllel például – nem találkozhatunk a jelenlegi egyházvezetők esetében, Ferenc pápa buzdítása ellenére sem?
– Az 1989-ben nyugállományba vonult Cserháti József pécsi püspök példája jut az eszembe. Cserháti szegény sváb környezetből származott, ugyanakkor nyolc éven át tanult és élt Rómában, ahol egyet s mást – nyilván – alaposan megtanult. Ennek köszönhetően bátran és ügyesen vezette sokszor az orránál fogva az Állami Egyházügyi Hivatalt. Igaz, ő még egy korábbi korszak gyermeke volt. Annak a rémes törésnek, amely 1945 után kezdődött, annak, hogy többször fenekestül fordult fel a világ Magyarországon és Kelet-Közép-Európában, most érkezett el a böjtje. Ez nem csak kereszténység kérdése. Olyan emberek vannak körülöttünk, akiknek – önhibájukon kívül – fogalmuk sincs arról, hogy adott helyzetben hogyan kell az általuk betöltött pozícióhoz méltó módon kiállni és viselkedni. Kivételek természetesen vannak: gondolhatunk Beer Miklós váci püspökre, Székely János – immáron – szombathelyi püspökre vagy Várszegi Asztrik pannonhalmi főapátra. De ezek a kivételek nem mentesítenek senkit a felelősség alól! A rendszerváltástól eltelt emberöltőnyi időnek pedig mindenkit arra kellene figyelmeztetnie, hogy lejáróban lehet a türelmi idő: használjuk fel a maradékát olyan társadalmi párbeszédre, a most is hiányzó egyházon belülire, illetőleg az egyház és a társadalom közöttire, amely elvezethetne a jelen helyzetből a közbékéhez; igen, ehhez bátorság kell, mondom: közbátorság! Buzdítok erre mindenkit!

 

– Összefügghet-e mindez azzal az állapottal, hogy kiüresedtünk, hogy a keresztény jelzővel nem Krisztus tanításában, hanem politikai lózungként találkozhat nap nap után az átlagember?
– Összefüggésben állhat vele, ám kérdezzen meg ugyanerről egy hollandot! A helyi gyakorlat alapján ugyanis egy holland polgár nem gondolja azt, hogy a keresztény jelző a politikában üres lózung volna. Ellenkezőleg: egy kereszténydemokrata mondjuk Hollandiában keresztény elveket igyekszik érvényesíteni, ugyanakkor politikusként tud toleráns módon viselkedni meglehetősen tág határok között. A holland egyháznak és több más nyugat-európai egyháznak azonban más gondjai vannak a papi pedofíliától a gazdasági visszaélésekig. A hazai társadalom mentális állapota a szocializmus negyven esztendeje alatt nagyon sokat romlott. Például arról, hogy a kereszténységnek a társadalmi kérdésekről is lehet, sőt van véleménye, jószerivel megfeledkezett az ország. Csöndben, villanyoltás után imádkozunk, már ha imádkozunk; kis túlzással ez vált bevett vallási gyakorlattá. Negyvenötöt követően a magyarság túlnyomó részében sikerült kialakítani azt a felfogást, hogy a vallás minden esetben magánügy. Miközben nem volt az, hiszen a magánéletbeli vallásos megnyilvánulásokat is üldözték.

„A keresztény ember feladata az is, hogy olyan fórumokat hozzon létre, ahol felelősségteljes mérlegelő gondolkodás folyik.”

– A magyar katolikus hierarchia a hatvanas évektől ismét a trón és az oltár szövetsége hagyományos képletéhez igazodva működött, ami nyilvánvalóan komoly torzulásokat okozott. Megmaradt-e ez a különös szimbiózis a rendszerváltozás után?

– Sajnos a trón és az oltár szövetsége szinte ugyanúgy él, mint korábban. Egyébként nem gondolom, hogy ezt a szövetséget a létező szocializmus korában kizárólag a kényszer, a fenyegetettség működtette. Nagyobb szerepet játszott az igazodni akarás, amely, tetszik, nem tetszik, a társadalmi kohézió alapja. Nincs ebben semmi meglepő, mindez tulajdonképpen a háromszázas évekbeli konstantini fordulat következménye. Amikor az egyház kijött a katakombákból, és elkezdte együttműködését a világi adminisztrációval, voltaképpen világtörténelmi méretekben rendkívül fontos, ám mérhetetlenül veszélyes lépést tett meg. Vagyis: igazodott az adott társadalmi rendszerhez. A katakombákban ez a kérdés értelemszerűen fel sem merült. Az ország költségvetésének egy részét jelenleg megkapják az egyházak. Kevés kivétellel el is fogadják. Nem kell ahhoz különösebben fenyegetettnek lenni, hogy ennek nyomán az egyházi vezetők úgy gondolják, cserébe illik együttműködni a hatalommal, és igazodni bizonyos igényekhez. A katolikus ember szocializációjának egyik sarokköve különben is az engedelmesség.

 

– Mi lehet ennek az oka?
– Ez a protestáns és a katolikus hagyományok különbségéből ered: a tekintélyhez való viszonyunk különbözőségéből. A protestáns protestál; a katolikus elfogad. Ennek következményeként egy református könnyebben kerüli ki azokat a csapdákat, amelyekbe egy katolikus, éppen szocializációja miatt, simán belesétál. Ezzel együtt számtalan szomorú történet van protestáns vizekről is.

 

– A múlt feltárásának, tisztázásának elmaradása, ami különböző okokból ugyan, de közös érdek, erősítheti-e ezt a furcsa szimbiózist?
– Feltehetően igen. A magyar katolikus püspöki kar annak idején felállított egy bizottságot, amely azt próbálta meg feltárni, hogy kik voltak az együttműködő papok. Aztán a bizottság – ennek lassan már tíz éve – csöndben megszűnt. Amit feltártak, abból valószínűleg irattári anyag lett, rosszabb esetben pedig megsemmisítették. Lehet, hogy radikálisan fogalmazok, de a múlt tisztázásától való félelem kifejezetten idegen az igazi katolikus felfogástól. Amiatt aggódnak, akik aggódnak, hogy mi lesz akkor, ha kiderülnek emberi gyengeségek, jellemtelenségek. Pedig a megbocsátás, a megújulás és a megtisztulás alapja nem lehet más, mint a bűn bűnként való belátása és megvallása. Durvábbat mondok: lehet, hogy a kérdés elhallgatásában a kényelemszeretet és a kenyérféltés is közrejátszik. Pedig tanulságos lenne, ha az is kiderülne végre, hogy az előző rendszerben a legkülönfélébb, a túlélést segítő magatartásformák hogyan éltek egymás mellett. Beszélhetnénk Mindszenty József esztergomi érsek magatartásformájáról és következményeiről, vagy Belon Gellért esetéről, aki nem volt hajlandó bizonyos kompromisszumokra, megalkuvásokra, ezért sohasem állhatott pécsi egyházmegyéje élére. A más utat választó Paskai László hozzáférhetővé vált jelentéseiből nyilvánvaló, hogyan lehetett semmitmondó frázisokkal kiszúrni a hatóság embereinek a szemét. Mellébeszélt, ami akár komoly intelligenciafeladat is lehetett. A legfontosabb kérdés egyébként sem az, hogy ügynök volt-e valaki vagy nem, hanem az – metaforikus és nem metaforikus értelemben egyaránt –: tapad-e vér a kezéhez? Ez az igazi vízválasztó. Bizonyos, hogy az elmaradt tisztázás szerepet játszik abban, hogy hol tartunk. És abban is, hogy a hívő ember 2017 közepén Magyarországon sokszor árvának, kiszolgáltatottnak, menedéket nem találónak érezheti magát mint katolikus. Jelenleg sajnos arra sem lehet számítani, hogy a katolikus egyház – már a hierarchikus része – ellássa azt a feladatot, amelyre hivatott: egy-egy villanást nem számítva, mint nemrégiben Bayer Zsoltnak a pápával kapcsolatos minősíthetetlen megnyilvánulásának hatására a Magyar Kurír publicisztikája, de ez sem volt főpásztori dörgedelem. Az ilyen ritka eseteket nem tekintve az egyházi sajtó sem áll a helyzet magaslatán.

„Visszatérő motívuma a magyar közéletnek, hogy a közszereplők gyakran hazudtolják meg egymást, és még véletlenül sem hangzik el cáfolat.”

– Miért nem számíthatunk általában tehát a hierarchikus egyházra?
– Beszélhetnénk más országok katolikus egyházairól, de tapasztalataim leginkább a hazai viszonyokra vonatkoznak. Vannak ugyan hiányosságok Ausztriában is, ám ott kétségkívül sokkal könnyebb intézményesen katolikusnak lenni, mint Magyarországon. Sok hívőnek csupán formális kapcsolata van az egyházával. Nem feltétlenül a hívő hibájából. Persze a katolikus egyház egészen más okok miatt mégis működik, sőt sok helyen virágzik. Az egyház ugyanis nemcsak a hierarchiából áll, rendkívül színes, összetett közösség. A legkülönbözőbb szerzetesrendek, lelkiségi mozgalmak élnek nálunk is, kiváló plébánosok dolgoznak sok helyen. Az általánosítás veszélyes, de talán igaz az, hogy ma ott működik az egyház, ahol a hívek lehetnek felnőttek, ahol felnőtt emberként vannak megszólítva, nem pedig nyájként. Voltaképpen nagyon egyszerűen bemutathatók a különbségek: az évszázadok alatt szerveződő egyházi struktúrák lényege az, hogy a magasabban álló személy hatalma is nagyobb; sokkal inkább van döntési helyzetben, mint a hierarchia alsóbb szintjén álló személy. Azokban a mozgalmakban, amelyekben felnőttként szólítják meg a híveket, a hatalom más módon van szétosztva: mindenki a maga helyén döntésképes. Ilyen fontos katolikus menedék manapság például a Szent Egyed Közösség vagy az Európa-szerte elterjedt Fokoláre mozgalom, de sajnos ezek kevéssé ismertek Magyarországon. A Fokoláre egyenesen kerülni látszik a nyilvánosságot. Ahol a hitélet ténylegesen zajlik, azok többnyire az egymás mellett élő, egymással laza kapcsolatban álló vagy éppen egymást nem is ismerő közösségek. Ez nem magyar sajátosság, másutt is hasonló a helyzet, gondolhatunk Ausztriára, Németországra vagy éppen Hollandiára. Ezekben a helyi egyházakban azonban a felnőtt keresztények száma nagyobb, mint nálunk.

 

– Miért magasabb ott ez az arány?
– Erősebbek a közösségeik. A német helyzet kifejezetten izgalmas. Még II. János Pál idején terjedt el például az interkommunió szokása. Ennek lényege, hogy a protestánsok a katolikus szentmise keretében, saját lelkiismeretük szerint áldozhatnak. És fordítva: ha egy katolikus együtt imádkozik protestáns testvéreivel az istentiszteleten, hasonló módon veheti magához az úrvacsorát. Pedig fél évszázaddal korábban azt tanultuk, hogy ennél nagyobb bűnt nem lehet elkövetni. Találhatunk az interkommunióra hazai példát is. Amikor 1989-ben először járt nálunk a francia taizéi közösség alapítója, Roger testvér, aki történetesen evangélikus volt – ennek szemtanúja lehettem –, Cserháti József pécsi püspök megáldoztatta. Az interkommunió bevett gyakorlat Európa nyugati felében, a Lajtán túl. Európa keleti felén nem elfogadott. Ennek szerintem semmi köze a szocializmushoz, inkább periferikus helyzetünkkel és főként a kelet-közép-európai társadalomtörténettel áll összefüggésben. Nekünk, keresztényeknek is meg kell érnünk a közéleti szerepvállalásra. Ez a kereszténység jövője szempontjából az egyik kulcskérdés. Nagyon nagy változások előtt áll a hierarchikus egyház, mert mindezt, felnőttként tekinteni a hívekre, legfeljebb elodázni lehet. A változás ugyanis az egyház nem hierarchikus részében már bekövetkezett.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.08.19.

Szerző: Pethő Tibor

Fotók: Balogh Dávid / Magyar Nemzet