Beer Miklós: Vegyük észre a mindennapi élet csodáit!

November 8-án kerül a boltokba a váci megyéspüspökkel készített legújabb interjúkönyv Mindig velem címmel, amely a Szeressek ott, ahol gyűlölnek és az Örömet hozzak, hol gond tanyázik kötetek folytatása. Néhány héttel ezelőtt ebből a könyvből közölt előzetest a SZEMlélek a lombikvitával kapcsolatban.

– Nagyon sok visszajelzést, bátorítást kaptunk az első két rész megjelenése után. Mindez megerősített, mennyire fontos az evangélium örök igazságait a ma emberét foglalkoztató kérdéseken keresztül kutatni – mutat rá Beer Miklós, miért döntöttek a kiadóval a folytatás mellett.

Sok meglepetés nem érheti hangvétel tekintetében az első két kötet olvasóit: a harmadik részt is személyes történetek, aktuális példabeszédek teszik színessé, olvasmányossá, miközben korunk „forró” közéleti kérdései mellett olyan témákat is érint, mint a hiteles kereszténység, Isten akarata, vagy az utolsó ítélet. A püspök a keresztény hagyományokról szólva megosztja gondolatait a rózsafüzérről, a gyerekkeresztelésről, a körmenetekről, a harangozásról, a tömjénezésről, a Balázs-áldásról. Az alábbiakban néhány részletet közlünk az új könyvből, a kiadó engedélyével.

* * *

PÜSPÖK JÁTÉKTELEFONNAL

– Hogy fér bele mindenki a naptárába?
– Amikor kezdő püspök voltam, többször beleestem abba a csapdába, hogy nem tudtam mit kezdeni a sokat és hosszasan beszélő „ügyfelekkel”. Ilyenkor aztán mindig borult a napirend, és emiatt mindig várnia kellett a következő vendégnek. Amit nagyon nem szerettem. Az előző irodavezetővel ezért kitaláltuk, hogy beszerzünk egy játék rádiótelefont, egy mini adóvevőt, amellyel a gyerekek is szoktak játszani, és az mindig a zsebemben lesz. Megbeszéltük, hogy amikor úgy érzem, nem tudok szabadulni valakitől, észrevétlenül megnyomom a gombot, mire ő gyorsan beszól a tárgyalóba, hogy sürgősen hívnak valahova. A gond csak az volt, hogy mindig elfelejtettem, hova tettem a kis walkie talkie-t, és amikor kellett volna, sosem volt a zsebemben.
Ma már kifinomultabb a módszerem. Amikor látom, hogy várhatóan nehezen fogok szabadulni valakitől, előre szólok a titkárnőmnek: legyen szíves, 20 perc múlva hívjon a telefonhoz, mert valószínűleg a Szentatya fog keresni Rómából.

A HIT KÉTFÉLE ÚTJA

– Egyre több felnőtt keresi meg az egyházat, hogy a keresztséget kérje, és ez valami egészen új élményt jelent számomra. Hiszen teljesen szekularizált lett a világ, már falun sem érzik az indíttatást a fiatalok, hogy megkereszteljék a gyermeküket. Amikor azonban ezek a keresztség után vágyakozó nők és férfiak egy személyes találkozás során vagy valamilyen tragikus élethelyzetben meglátják valakiben az erős lelket, mindig felmerül bennük a kérdés: honnan van neked ekkora hited?
Ha látnak egy családot, ahol hosszú évek óta ápolják a nagymamát, a súlyosan beteg gyermeket, önkéntelenül is elgondolkodnak: miért vagytok ti ilyen jók? A felnőtt korban történő megkeresztelkedéshez mindig a vonzó élmények vezetnek el. És ebből következik a keresztények felelőssége.
A hitnek kétféle útja lehet. Van, aki beleszületik, és erőfeszítést sem kell tennie érte. Gyerekként megkeresztelik, a szülei minden vasárnap templomba viszik, hittanra jár, később elsőáldozó, bérmálkozó lesz, templomban köt esküvőt. Szinte az ölébe pottyan a hit. És sokan emiatt válnak szalonkereszténnyé. A másik út sokkal nehezebb. Mert vannak, akik kínlódnak, vívódnak, rengeteg kérdésükre jobb híján a saját erejükből próbálnak választ találni, míg végül eljutnak a felnőtt hit öröméhez. Nagy kérdés, hogy mi, akik ajándékba kaptuk a keresztény neveltetést, különbnek tarthatjuk-e magunkat? És ami a legfontosabb, az életünkkel vonzóvá tesszük-e mások számára a kereszténységet?

KÖRMENETEK

– Gyermekkori emlékem, hogy a templom előtt elhaladva a férfiak megemelték a kalapjukat. Az idősebbek pedig még ma is keresztet vetnek a templomkapuk előtt. Én azonban azt gondolom, ne ez legyen a mi hitvallásunk. Ahogy azt sem hiszem, hogy kereszteket kellene aggatni a nyakunkba, ékszerként, díszként. Ne ezekről ismerje fel a világ, hogy keresztények vagyunk. Sokkal fontosabb, hogy becsületesek legyünk, az életünk, a beszédünk legyen olyan, amilyennek az Úristen szeretné.
A szimbólumoknak, jelképeknek, mozdulatoknak mindig egy homogén, azonos gondolkodású közösségben van értelmük. Ahol értik is azokat, és azonosulni tudnak velük. Remélem, senki nem ért félre, de a körmenetek szerintem elvesztették az időszerűségüket. Gyerekkoromban, Zebegényben minden ház ablakában égett a gyertya körmenetek idején. Az egész falu együtt ünnepelt, az utcákat kisöpörték, ágakat szúrtak le az út mentén. Akkor volt értelme ennek. Nyilvánvaló, hogy ma is jó szándékkal próbáljuk ápolni a hagyományainkat, de talán nem kellene mindig mindenhez ragaszkodni csak azért, mert régen is így csinálták. Ne higgyük, hogy attól leszünk a föld sója, a világ világossága, mert kivisszük a belső titkunkat az utcára. A hétköznapi magatartásunk legyen keresztény. (…)
Hadd utaljak Ferenc pápára, aki szintén sokakat megdöbbent, amikor hasonló témákról beszél. „Ne legyetek papagájkeresztények. Nagyokat imádkoztok, százszor elmondjátok az Üdvözlégyet, otthon meg összevesztek a menyetekkel.” Azt hiszem, sok témáról egyszerűen nem merünk beszélni. Mintha hiányozna az őszinte beszéd és az együttgondolkodás felelőssége az egyházból.

VÉDŐSZENTEK

– Odahaza, amikor kerestünk valamit, a nagymama mindig azt mondta: imádkozzunk Szent Antalhoz, akkor majd megtaláljuk! Félig tréfásan, félig komolyan gondolta. Emlékszem arra is, amikor meglett az első Trabantom, kaptam valakitől egy Szent Kristóf érmet: „majd ő vigyáz rám”.
A közbenjáró ima abból a gondolatból ered, hogy a szentek már az Úristennél vannak, képviselnek bennünket, ezért merjük megszólítani őket. Ez utóbbival természetesen nincs semmi baj, de vigyázzunk: ne várjunk csodát. Ne gondoljuk, hogy ha több pénzt dobunk a perselybe Szent Antalnak, akkor majd előre veszik a kéréseinket a mennyben. A reformáció korában Lutherék teljes joggal kérték ki maguknak ezt az üzletelő gondolkodást. Nagyon fontos, hogy mi is a helyére tegyük: a szentekre az Úristen iránti hűségük miatt tekintünk. Tiszteljük őket, mert koruk nehézségei közepette kitartottak a hitben, és szeretnénk, ha mi is ilyen emberek lennénk. Abban a szellemben imádkozzunk tehát hozzájuk – vagy éppen velük együtt –, hogy tudjuk, Jézus képmásaiként ők már egységben vannak az Atyával, és mi összetartozunk velük. Ne pedig úgy, hogy protekciót remélünk tőlük.

MINDEN BAJ FORRÁSA

– Talán kicsit merész lesz, amit most mondani fogok. Nézem a bárányokat a kertben, miközben etetem őket. A vályú előtt állva az egyik mindig arrébb akarja tolni a másikat, miközben neki is lenne épp elég ennivalója. A szamár aztán végképp magának akar mindent, ráadásul a nagy testével könnyen helyet is tud csinálni a birkák között.
Az állatok ösztönből cselekszenek, hogy fenntartsák magukat, hogy életben maradjanak. Csak magukra gondolnak, semmi más nem számít, csak, hogy egyenek. És ebből az ösztönből ered az önzés. Amikor egy embert hasonló, ösztönből és önzésből fakadó indítékok mozgatnak az élet bármely területén, ki kell mondanunk, valójában állat módjára cselekszik.
Nemrégiben beszélgettem egy jegyespárral, és szóba került, tulajdonképpen mitől is válunk emberekké, mikor mondjuk, hogy emberségesek vagyunk. A válasz pedig ez: ha a másik emberért teszünk valamit. Érdek nélkül, önzetlenül. Ha nem hagyjuk magára, ha nem nézünk át rajta, ha meglátogatjuk, ha miatta mondunk le a kényelmünkről. (…)

A MÁSIK ARCODAT IS

– Amikor valaki azon rágódik, hogy már megint ő engedjen-e egy vitában, inkább azt vegye számba: lényeges dologról van-e szó egyáltalán? A családunkban mindenki ismeri a következő történetet: egy házaspár sétál a tóparton, miközben nem messze tőlük darumadarak halásznak. Megszólal a férj: látod azt a négy madarat? – Igen, látom, de csak hárman vannak – válaszol a feleség. Mire a férj: tisztán látszik, hogy négy madár van ott, nézd meg jól. – Nézd meg te, három a daru. És innen ered a családunkban a szállóige: „három a daru”. Amikor vitás helyzet támad, elég csak ennyit mondani, és a legtöbbször máris mindenki elmosolyodik. Mert értjük egymást. Nagy bölcsesség, ha el tudjuk fogadni, hogy a valóságnak sokféle értelmezése van.

MAGÁNYOSAN, ÖZVEGYEN

– Egy alkalommal Palánki püspök úrral egy nógrádi faluban jártunk, ahol épp akkoriban vesztette életét autóbalesetben egy fiatal férfi. A helyi plébános arra kért minket, látogassuk meg az özvegyet, aki nem csupán a pici gyermekével maradt magára, de állapotos is volt: a szíve alatt hordozta a kistestvért. Szívszorító volt még belegondolni is, mit élhet át. Elmentünk hozzá, és a legnagyobb meglepetésünkre ezt mondta: atyák, segítsenek! Hogyan tudnám megköszönni az Úristennek azt a tíz boldog évet, amíg együtt lehettünk?
Elakadt a lélegzetünk. Nem számon kérte Istent, nem arról beszélt, hogy soha többé nem lép be a templomajtón, és még csak nem is azt kérdezte, miért kapta ezt a sorsot. Hanem hálát adott.
Mindig utólag érti meg az ember, hogy az Úristen tervében minden élethelyzet alkalmas arra, hogy lelkiekben gyarapodjunk, a szeretetünkben értékesebbé váljunk, a hitünkben erősödjünk. Csak szem előtt kell tartanunk: az örök élet vár mindannyiunkat.

CSODAVÁRÁS

– Miért akarnak az emberek folyamatosan jelet, akár még csodát is kérni Istentől?
– Sokat gondolkoztam már ezen. És mindig arra jutottam, hogy egész egyszerűen nem vesszük észre a mindennapi élet csodáit. Mert megszoktuk, természetesnek gondoljuk őket. És nem is tartjuk csodáknak.
Pedig vegyünk csak egy példát. Ha éhesek vagyunk, eszünk valami finomat. Tápláljuk a testünket, szerveink pedig egymást kiegészítve, egymást feltételezve biztosítják számunkra az életet. A szív nélkül nem működne a gyomor, de a gyomor nélkül sem lenne a szív. Hasonló módon bele sem gondolunk az érrendszer vagy az agyműködés titkaiba. A víz körforgása ugyanilyen fantasztikus csoda a természetben. Bármeddig sorolhatnánk. Csakhogy ez nekünk nem elég. Nem elegendő az a rengeteg ajándék, amelyet kaptunk, a fantasztikus teremtett világ, külön bizonyíték is kell. Adj jelet, uram! Bizonyítsd be, hogy létezel! Ha azt akarod, hogy higgyek neked, tégy csodát! Mintha vakon járó ember módjára keresnénk önigazolást.
De hát nem ugyanilyenek vagyunk sokszor emberi kapcsolatainkban is? Bizonyítsd be, hogy szeretsz! Ha elviszel a tengerpartra, elhiszem, hogy szeretsz. Ha ezt vagy azt megteszed nekem, majd elhiszem.

LETENNI A TERHET

– Számtalanszor átéltem: legutóbb három hete gyóntam, azóta a következő bűnöket követtem el. Nem figyeltem oda az esti imámra. Veszekedtem a férjemmel. Falánk voltam, a munkahelyemről elhoztam egy csomag kávét, csúnyán beszéltem, és szemérmetlen filmet is néztem. És ehhez képest mindig megdöbbenek, amikor eljön valaki, és sírva vallja meg, hogy az édesanyját bedugta egy idősek otthonába, alig látogatta, a mama azonban meghalt, és azóta marja a bűntudat, hogy semmi időt nem szánt rá, mert önző módon csak a saját élete érdekelte. Micsoda különbség van e kétféle gyónás között! (…)
Figyeljünk az Úristen szándékára! Felnőttként tartsunk rendszeresen bűnbánatot, a hétköznapokban pedig kérjük a segítséget, hogy olyanná lehessük gondolkodásunkban, életvitelünkben, mint Jézus. Türelmesen, szeretetben éljünk.
Hasznos dolog tükörbe nézni. Úgy látni magunkat, ahogy az Úristen lát minket. És feltenni például a kérdést: nem kockáztatjuk-e a házasságunkat a viselkedésünkkel? Figyelünk-e a mellettünk élőre? Arra, amit mond, gondol, érez?
Akkor van esélyünk jobbá válni, ha őszintén el tudunk mondani egy ilyen imát: Istenem, te ismersz engem. Sajnálom, hogy hűtlen voltam. Hogy önző, gyáva voltam. Eléd borulok, ideteszem magam. Tisztíts meg. Mert jobb ember akarok lenni.

A Dr. Beer Miklós váci megyéspüspökkel készült Mindig velem című interjúkötet – az első két részhez hasonlóan – november 8-tól megvásárolható az Új Ember Kiadó és a Szent István Társulat boltjaiban, valamint megrendelhető a bolt.ujember.hu, szitkonyvek.hu oldalakon.

(A kiadvány médiatámogatója a SZEMlélek.)