András Sándor: Szabó Zoltánról

I.

Miért vállalta el Szabó Zoltán Pethő Sándor ajánlatát, hogy „Szellemi Honvédelem címmel rovatot vezessen a Magyar Nemzet című napilapban? Pethő közismerten legitimista volt, királypárti, Szabó Zoltán pedig nem. Nem tudom a választ,de gondolom, azért is, mert egy király nem lehet pártos, nem lehet ilyen vagy olyan oldalú. Ha magyar király, csakis magyaroldalú lehet, egyébként középkori szóval: vazallus, ami 20. századi kifejezéssel Quisling. Szabó Zoltán pedig Pethőhöz írt nyílt levelében azt mondta 1938-ban, hogy „van egy pártoktól és politikától, oldalaktól és színektől független magyar szemlélet, mely a világ dolgait nem úgy ítéli meg, hogy az ő politikai világnézetének használnak-e vagy sem, hanem úgy, hogy az ország érdekeit szolgálják-e vagy sem.” (Hazugság nélkül, II, 330)

Szabó Zoltán nem volt politikus, hanem író, és olyan ember, aki a magyarságért volt kezdettől fogva elkötelezett, és ezért is elvetett mindenféle polarizációt. E három tulajdonság jellemezte egész írói pályáján, végig kísérhető, és ezt legalább is figyelembe kell venni. Ellene volt magyarként a nemzet és a társadalom közti polarizációnak, keresztényként a katolikus és a protestáns, emberként pedig az európai és a magyar közöttinek. Az egyes embert, annak szükséges, ezért fejlesztendő önállóságát, öntevékenységét hangsúlyozta mindig, és az ember, a társadalom és a nemzet hármas vonatkozásában: mint embert, mint, és mint aki identitásának úgy része nemzetisége, a nemzet, ahogyan a nemzet közösségének ő, és mint akinek a társadalomban jogai vannak. Mind a három: szükséges kívánalom, az író valójában csak szóvá teheti.

II.

Szabó Zoltán élete két részre osztható, és majdnem a felénél, hiszen 1912-ben született, 1984-ben halt meg, 72 évesen, élete végéig tartó emigrációját pedig 1949-ben kezdte meg. 37 évet élt Magyarországon, 35-öt Nyugaton, de ez az arány éppen megfordul, ha tekintetbe vesszük, hogy az emigráció előtti utolsó két évet ténylegesen kultúrattaséként Párisban töltötte. Írói pályája azonban, ahogyan közéleti tevékenykedése is, nem ilyen arányos. Ha igazi pályakezdését 1932-vel, huszadik évével kezdjük, 15 éven át publikált Magyarországon – ugyanis 1944 márciusáig, és 1945-től 1947-ig, 1948-ban pedig már egyetlen írást sem[1] –, 35 éven át pedig külföldön, emigrációban.

De valójában három részre kell osztani az életét, tevékenykedését és írói működését is. 1945 januárjától ugyanis négy éven át kormányzati és közéleti funkciói is voltak, részt vett az ország és a társadalom politikai-közéleti tevékenységében.

A három-négy év 1945 elejétől korszak volt, akármilyen rövid, ha ezt szokás is eltusolni, abból a meggondolásból, hogy az orosz megszállás már 1945-től megkezdődött, ami persze éppen úgy tény, mint az 1947-es párisi békeszerződés, amit Szabó Zoltán onnan tudósított. Ezt a minikorszakot, a kommunista diktatúra előtti éveket „koalíciós időknek” nevezték, érthetően, hiszen az 1945-ös földosztás, a 18. évtől érvényes általános választójog, az 1946-os magyar köztársaság, csak úgy, mint a forint bevezetése, koalíciós összefogásból eredt. Az újjáépítés pedig 1945-ben kezdődött, amikor a Kisgazda Párt volt a legerősebb párt az országban. A több párti koalíció bomlasztása és leépülése – a szalámi-taktika, ami addig szellemes kifejezés, amig az ember nem gondolja meg, hogy a szeleteléshez kés vagy gép kell, a szalámiból végül csak a madzag, a kötél marad – még ehhez a korszakhoz tartozott, a politikai harcoké. Ha az 56-os forradalmat nem vesszük semmibe csak azért, mert a szabadságharcot elveszítettük, ezt a jóval hosszabb ideig tartó időszakot jóval kevésbé kellene, hiszen amit a diktatúra tönkre tett, az egy működő új és országos intézményrendszer volt. Tapasztalatokkal. Ezek hatottak 1956-ban, a már puha diktatúra felbomlása és a rendszerváltás idején is.

Bárhogy legyen is, Szabó Zoltán esetében mindenképpen korszak volt ez a néhány év, hiszen csak ekkor jutott hivatalos kormányzati és közéleti megbízatáshoz és tapasztalathoz. Kemény vitájában Révai Józseffel, amiért közölni akarta és végül közölte is Bibó „A demokrácia válsága” c. tanulmányát, akkor végül is ő győzött. A cenzúra elleni tiltakozásból mondott le folyóirata, a Valóság éléről 1947 tavaszán, de akkor még újságban tiltakozhatott a cenzúra és a kisajátítás ellen. Attaséi megbízatása kimentette a csatározásokból, ugyanakkor nélküle nem szervezhetett volna képzőművészeti kiállítást a párizsi követségen, és feltehetően nem vette volna feleségül a követ, Károlyi Mihály lányát. Ki tudja, e minikorszak három éve nélkül hogyan alakult volna a sorsa, emigrált volna-e, mint barátja Cs. Szabó László, Márai Sándor, vagy maradt volna-e az országban, mint szintén barátja Illyés és Bibó.

III.

Szabó Zoltán harca a sztálini orosz veszéllyel emigrációja után folytatódott, nem kezdődött. Már első korszakában, a világháború előtt megkezdte, és erre a Két pogány közt a legerőteljesebb példa. Ezt érdemes tudni. Mondása: „a török örök” nem egyetlen veszélyt, hanem kétoldalit jelentett, és nemcsak kívülről támadót, hiszen az ország társadalmán belül polarizációhoz is vezetett. E kettős veszély ellen már a negyvenes években Bibóval harmadik utat, Németh Lászlóval harmadik oldalt szorgalmazott mindenek előtt a magyar nemzet érdekében. Németh László megfogalmazása furcsa volt, de Szabó Zoltán gondolkodását illetően jobb is, mint Bibóé, ugyanakkor rosszabb is. Jobb, hiszen annyi oldal van, ahány nép, nemcsak kettő, ugyanakkor rosszabb is, mivel a német veszély nemcsak azért volt veszély, mert német volt, az orosz sem csak azért, mert orosz, hanem társadalmilag. A két ország nagysága és berendezkedése, a két egymástól eltérő, de egyaránt diktatórikus és totalitárius ideológia miatt. Elvei mellett, gyakorlatiassága is erre vezette Szabó Zoltánt, ezt bizonyítja az a mondása, hogy a kis népek imperializmusának befelé kell irányulnia, hiszen kifelé, nagy országokkal szemben nem is lehet esélye már. „A magyarságnak e pillanatban fel kell készülnie. Hogy, ami bizalmat az ember a nagy népekben elvesztett, magunknak nyerjük meg. (…) Az emberiség ki fog ábrándulni az egészen nagy dolgokból, akármilyen oldaliak. Már majd nem akar nagy lenni, csak kicsiny, egészen kicsiny dolgokban tökéletes. És mély!” (Hazugság nélkül II, 268) Értsük: A mély ellentéte a kiterjedés.

Szabó Zoltán közügyíró volt. Írt ő szociográfiát, útleírásokat, esszéket és tanulmányokat, és persze híresen publicisztikát is, de a publicisztika csak része volt annak, amit közügyíróként alkotott. Az életműnek. Nem nincs fő műve, fő művei vannak. A tardi helyzet nem jobb, mint a Szerelmes földrajz vagy a Korszakváltás, és a Szellemi honvédelem írásai se nem jobbak, se nem rosszabbak ennél. Közügyíróként egyaránt foglalkozott a magyar nemzet és a magyarországi társadalom ügyével, ha ez utóbbit a nemzet érdekében szorgalmazta is. Szabó Zoltánnal, mint közügyíróval kapcsolatban alapvetően kell figyelembe venni a társadalom és a nemzet viszonyát egymáshoz.

Ezt leghosszabban és legrészletesebben egy 1940-es „A magyar népi művelődéspolitika feladatai” című tanulmányban taglalta. Népi művelődésen ő a népnevelés ellentétét értette: a parasztság nem föld, amit művelni kell, ami megművelésre vár, hanem ember, akinek művelődnie kell. Neki magának, kinek-kinek, és a művelődéspolitikának az a feladata, hogy ezt lehetővé tegye. „A kívánatos magyar öntudat parasztságunkban akkor fog kialakulhatni egészen, ha érzi, hogy ő épp annyira része a nemzetnek, amennyi része számban a magyarságnak. A tökéletes nemzeti tudat kialakulásának legnagyobb és legnehezebb és első feltétele tehát: társadalmi feltétel. (…) Tehát a földreform nemcsak szociális, hanem nemzetnevelő és parasztságunkat nemzetté emelő intézkedés is lenne.” (Hazugság nélkül,  I, 350.o.)

Ezzel kapcsolatban valamit tisztázni szeretnék, ami azzal a szocializmus szóval kapcsolatos, amit Németh László is használt, Bibó is használt, Szabó Zoltán is használt, és egyikük sem úgy, mint a nemzeti szocialisták, sem pedig azok a nemzetköziek, akik magukat kommunistának mondták. „Kovács Imre azt a kérdést intézi hozzám”, írta Szabó Zoltán 1941 május 17-én a Magyar Nemzetben, „hogy valljak tehát: hová megyek én, merrefelé tartok? (…) Hogy milyen választ vár, azt maga megjelöli, mikor azt mondja, hogy ő és a többi parasztszármazásúak „tudatosan vagy öntudatlanul [?] szocialistának vallják magukat’. Ezt vállalom magam is. Nem titkolt elégedetlenséggel. Mivel e szót ma, mikor annyian, oly felelőtlenül, oly sokféle jelzővel használják, nem tartom önmagában elegendőnek. Feladatnak azt tartom ma is, amit A tardi helyzet idején. A magunk problémáinak elfogulatlan vizsgálatát, és ennek alapján a megoldás bátor keresését és kifejezését.” Előtte írta: „Eszményeinktől, melyeket magyarság, emberség, szabadság szavakkal s a parasztság ügyének szolgálatával jelölhetnék meg, nem tértem el.” (Szellemi honvédelem, 340.o.) Hozzá teszi: „Hogy milyen lesz a jövő európai kerete, azt legfeljebb áhítani tudjuk, eldönteni nem. De hogy e keretnek Magyarországon legyen tartalma, s hogy e tartalom magyar legyen, az rajtunk áll. Népen, szellemiségen. Amennyire tőlem telik, ezt kívánnám szolgálni.” (u.o.)

A magam véleménye szerint, Szabó Zoltán számára a szocializmus szó azt jelentette, amit fura magyarsággal társadalmizmusnak kellene mondani, hiszen a nyugati nyelvekben a nyelvújítás „társadalom” szavát az a „társaság” szó előzte, amelyik a nyugateurópai nyelvekben mindenféle társulásra vonatkozott és ma is használatos: „société”, „society”, „Gesellschaft”, stb. Mint idéztem, Szabó Zoltán a szociális, azaz a társadalmi kérdéseket igen fontosnak tartotta, de a közösségiek érdekében, nem ezek ellenében. Ezt hangsúlyozni szeretném, mert egész gondolkodását és legmélyebb érzéseinek jellegét határozta meg

Ez volt számára társadalmilag a Harmadik Út, közösségileg a Harmadik oldal, emberileg pedig az európaiság és a magyarság együttese, egyedisége, individualitása, azaz szétválaszthatatlansága. Ő és Bibó kiegészítették egymást, amennyiben a jogász Bibó, aki a „keleteurópai kis államok nyomorúságáról” és „a demokrácia válságáról” írt, valójában a politikai nemzetről, míg Szabó Zoltán mindig a kulturális nemzetről és szellemi elitről,  amire, ahogyan akkor látta, a parasztság gazdasági önállóságra és társadalmi rangra kerülés nélkül nincs mód. „Vagyis a cél nem csupán a földdel bíró paraszt, hanem a magabiztos paraszt is, aki tudatában van annak, hogy ő mennyire fontos része és felelős fenntartója a nemzetnek. (…) Ez az egyetlen és szociális út, mely magyar és magyarul nemzeti.” (Hazugság nélkül, II, 333)

IV.

Szabó Zoltán gondolkodását, írásai mondandóját, érzései jellegét igyekeztem jelezni, egyben azt, miért gondolta, hogy egyedül a parasztság, mint magabiztos magyar nép bebocsátása a nemzetbe vezethet a magyar nemzet fennmaradásához. Ő nem a polgárság, mint a németből alakult szónak megfelelő városiasság ellenében volt népi; hanem abban a meggyőződésében, saját szavaival, hogy „a polgárosodásról már summásan lekéstünk”, vagyis az az osztály, amelyik a polgári liberalizmust vallotta, Magyarországon nem jött és már nem jöhet létre. Ezt idézetekkel lehet bizonyítani. „Egy Kölcsey még a század elején így írt: ’A városokban lelem a magot, honnan a nemzeti szorgalom és műveltség kifejlendő lészen, lelem az alapot, melyen … polgári alkotmányt emelhetünk, lelem a lépcsőt, melyen nemességünk a milliókból álló néppel kapcsolatba jöhet.’ Egy Berzeviczy Gergely pedig így nyilatkozott: ’A tiers etat az embereknek azon figyelemre méltó és kiváló osztályát jelenti, mely városokban lakván, onnan ered s urbanitás által tűnik ki.’ E mondatok mélyére nézvén, legalább is kételkednünk kellett volna optimista reményeikben. Mert hol voltak a magyar városok, melyekben ez osztály megnőhetett volna és legfőképpen hol volt az ’urbanitás’, mely által kitűnhetett volna? A sorrend éppen fordított lett. Nem tudván egy urbanitásban felnőtt osztályt találni, mert nem volt, de felismervén az urbanitást, mint igényt; megpróbáltak ehhez az igényhez egészen felületi eszközökkel osztályt teremteni.” Sikertelenül, és az 1930-as évek végére szerinte már a siker lehetősége nélkül, hiszen a polgárságról már lekéstünk.

Ez érvényes maradt az 1945-ös földosztás és az általános választójog kiterjesztése után is, de igen hamar, mindenképpen elegendő évek nélkül, egy olyan hatalmú diktatúra idején, aminek megszüntetése már nem belügy volt, nem lehetett országos reformok révén elérhető. Ezért volt Szabó Zoltán számára életének második felében olyan lelkesítő az 1956-os forradalom, míg tartott, de még a szabadságharc elvesztése után is.

Írói pályája, amennyit és ahogyan publikált, nagyon aránytalannak tűnik. Huszonnégy évesen jelent meg A tardi helyzet, országos hírű lett, ő pedig hihetetlenül termékeny is. Kilenc könyve jelent meg 1945 előtt, továbbá a Szellemi Honvédelem rovat publicisztikája, ami most az Összegyűjtött Munkák sorozat 700 oldalas első kötetét teszi ki, emellett a három kötetes Hazugság nélkül című publicisztika három, 1500 oldalnyi kötetét, ebben egy fél kötetnyit írt 1945 és 1947 között.  Az emigráció 35 éve alatt, élete második felében egyetlen könyve jelent meg halála előtt, Ősök és társak, egy már a halála után, a Terepfelverés. Különféle lapokban és évkönyvekben azonban nagyszámú írása jelent meg, ezek most, újraközlésben, az Összegyűjtött Munkák sorozatának 1956 – Korszakváltás című könyvében és a Nyugati vártán két kötetében olvashatók.

Az aránytalanság hatalmasnak tűnik, pedig nem olyan nagy, ha hozzá számítjuk a hátrahagyott írásokból kiadott Diaszpóranemzet és az Amerikai jegyezetek című könyveket, de elsősorban azokat a Szabad Európa Rádióban publikált írásokat, amelyek 23 év során kb. 7000 oldanyit tehettek ki. Ezekből 46 darab jelent meg, Kenedi János felfedezése nyomán Küszöbről címen Párisban, és aztán az 1956 – Korszakváltás kötetben. Mennyiségben tehát aligha írt kevesebbet, mint élete első felében, a rádiónak adásra küldött szövegek azonban a 46 darab kivételével nem számíthatók be, annyira a napi eseményekhez kötődő, nem irodalmi közlésre szánt írások. Ezekből élt meg. A Kádár-időszakban olykor leírt kárörvendő vélemény, hogy tehetsége elapadt az emigrációban, egyfelől hazugság volt, másrészt azoknak a kárörvendőnek a pöffeszkedése, akik azt a rendszert szolgálták, amelyik Szabó Zoltánból külső emigrációt kényszerített ki, nem belsőt.

Az 1956-os forradalom meghatározó volt és maradt számára, épp úgy, mint a népi mozgalom, a falukutatás és a Márciusi Front. A forradalomról szólt 1957-es Kívülről c. írása, az, amikor a „népi erőkre” hivatkozott a következő években, és az 1977-es igen jelentős genfi előadása, ebben mondta, hogy a forradalommal a nemzet jött létre. Ezzel nyilvánvalóan Németh Lászlónak a forradalom alatt megjelent „Az emelkedő nemzet” című írását variálta. Ebben a genfi előadásban fejezte ki egyúttal legfrappánsabban, amit régóta vallott, hogy a nemzet: emberek, és hogy „egy-egy nemzet egynemzetbeliekből tevődik össze. Mivel mi, akik itt vagyunk, egynemzetbeliek vagyunk, mi tehát itt és most nemzet vagyunk; noha azt nem mondanám, hogy a nemzet mi vagyunk. Ebben a közösségi természetű kérdésben a döntő szó csakis az egaliterianizmusé lehet, s ez azt mondja ki, hogy az egy nemzetbeliek egyenjogúak, vagyis a ’zömön kívüli’ egyáltalán nem alábbvaló a ’zömbeli’ nemzetbelinél, hogy átvegyem Illyés szavát ez ügyben is.” Hozzá teszi: „Az aki – például itt – nemzeten belülinek tudja magát, alighanem másképp mondja a magáét, mint az, akiből az emigráns, a hontalan, a földönfutó, a haza járó lélek, a külföld magyarja vagy a vándordiák – az örökvándor vagy az örökdiák beszél. A honfitársnál, aki a mindennapi kenyerét csakis a száműzetés keserű fűszerével ízesítve tudja elfogyasztani, közös vitákban alighanem többet ér az, aki úgy tudja, hogy a vele egy nemzetbeliek gyűlésén neki szava és joga van, mivel annak a közösségnek, ami a nemzet, egy része ő, s az ebbe a szóba foglalt szuverenitás egy hordozója is, hiszen ennek a szuverenitásnak tartalmat az a nemzeti identitás ad, ami az ő egyéni identitásában benne van.” (1956 Korszakváltás, 206.o.)

Ez az idézet egyaránt jó példája a közügyíró Szabó Zoltán stílusának, annak is, ahogyan gondolkodott, érzett és ahogyan akart meggyőző is lenni. Világossá tette, hogy nemzeten közösséget értett, nem társadalmat, és nem is ország lakosságát. Téves lenne azt hinni, hogy egy társadalomtól független közösséget, hogy a nyugati magyarokat, vagy akár az erdélyieket akart bátorítani. Ott csakis a megjelenteket, egyébként ő bizony a magyarországiakra is gondolt. A jog, amiről beszélt, a szív joga, nem állami, nem is nemzetközi. Az az angol költő, aki azt írta, ha szól a harang, ne kérdezd, kinek: mindig neked szól, írta azt is, senki sem sziget („No man is an island”). De ez nem mond ellent annak, hogy van szigetvilág. Erre is lehet gondolni, amikor Szabó Zoltán diaszpóranemzetről beszélt, hiszen szerinte a nemzet: emberek. Jól tudta, hiszen írta, hogy aki ezt a szót hallja, úgy fog reagálni, mint aki tormát szagol (Diaszpóranemzet, 261.o.)

Szerencsés-e, szerencsétlen-e ez a kifejezés? Ő Kölcseyt idézte: „’Ne félj – mond egykor Wesselényi, – Isten a magyart mint választott népét nem hagyja el.’ Meg kell vallani: e választott nép semmivel sem jobb, mint ama másik, melyet Isten hosszú türelem után végül széjjelszórt.” (Diaszpóranemzet, 261.o.) És Adyt 1918-ból: „Hát népét a hadúr is szétszórja: / Szigorúbb istenek ezt így szokták, / Miként egy régi bánatos erdélyi / Prédikátor írásba rótta / Keresvén zsidókkal atyafiságunk.”  (u.o.) Amihez viszont megjegyzi: „az Ady-vers konklúziója, morálja a zárósorokban, hogy nem a szétszóratás a veszély, hanem az, hogy ’elveszünk, mert elvesztettük magunkat’. Poézisében azért veszendő nép a magyar, mert nem csinál forradalmat.” (262.o.) A poézis Adyé, és amikor Szabó Zoltán ezt írta, mi magyarok már csináltunk forradalmat. Ezt hozzá kell érteni. Ahogyan ezt is: „Diaszpóranemzet? Ha az, ez a minősítés korántsem nemzetgyalázó. Diaszpóranemzet az olyan ősi, nagy, külön kulturáltságot teremtő nemzet is, mint a kínai, s a zsidó nép mellett diaszpóranemzet a kétezer éves és ezernyolcszáz év óta keresztény örmény nemzet is; az ókorban a föníciai és természetesen a régi görög nemzet.” (i.m., 266.o.)

A lényeg azonban kettős, az egyik maga a tényleges magyar szigetvilág, bárhol, lakásokban, villamoson, ha a nemzet: emberek. A másik, éppen ezért is, az Ady említette „elveszünk, mert elvesztettük magunkat”. Ilyen önelveszítést a hetvenes években két eklatáns példában fedezte fel Szabó Zoltán. Az egyik a magyarországi helyzet volt, amiről Pásztor Emil írt a 70-as évek elején az egri főiskolásokkal kapcsolatban: sokan nem tudták, hogy élnek magyarok Romániában, és hogy magyarul beszélnek. A másik példa számára az az árulkodó beszédmodor volt, amellyel egy amerikai magyar azt mondta: „haza megyek”, amikor Magyarországra, vagy amikor arról beszélt, „otthon” mi van, holott valamelyik amerikai városban élt, ott volt a háza, az otthona. Ha a nemzet emberek, és ha a magyarság valaki identitásában van, akkor ott van otthon, ahol él. Valójában, gondoljuk meg, efféleképpen értette ő már a Szellemi Honvédelmet is, ahogyan a parasztság egyénjeinek öntevékeny művelődését is. Ha ki-ki magában van otthon, akkor a közösség is. Ez túlzás, de genfi előadásának résztvevői ezért voltak szerinte nemzet, ha nem is a nemzet.

V.

A közügyíró nem politikus, se nem szervezi, se nem igazgatja a köz ügyeit, a közt, a közösséget, és persze a társadalmat se. Neki nem az a feladata, ha érzi, hogy van feladata. Ezt kerek perec kimondta Kovács Imrének adott válaszában: „Az a reményem, hogy egyre jobb írások felé tartok.” (Szellemi honvédelem, 340.o.) Ezért végezetül, de valóban nem utolsó sorban, arról szeretnék mondani egy keveset, hogyan és miféle változatokban volt jó író, sőt a 20. század egyik legjelentősebb írója, és a magyar nyelv egyik legkiválóbb megművelője és nemcsak amiért szívesen fordult vissza Zrínyihez, meg a 19. századi reform-nemzedék íróihoz Kölcseyhez, Petőfihez, Eötvöshöz. „Zrínyiben ezt olvasom: ’Ha azért a magunk fogyatkozásait megismérjük elébb, könnyebben az orvosságot is fellelhetjük azután’, s ha a teendőket s abban magunk részét fel akarjuk vázolni, vessünk még egyszer számot szépítés, önámítás, ábrándok és óvatosság, kishitűség és takarás nélkül a helyzettel.” (Hazugság nélkül II, 332)

A magyar nyelv nagy mestere volt. Sokféle hangon és műfajban írt a maga hangján, a műfajok különféle modorában is mindig a sajátjában. Ez a saját modor könnyed, érdekes, úgy egyesíti a meghatározó kijelentéseket és az aprólékos megfigyelések, részletek képi felvillanásait, a tényeket és a hangulatokat, az új ismereteket és a reminiszcenciákat, a régi és az új élet szavait, hogy észre sem veszi az olvasó. Ha észreveszi is, a mondatok sorjázó sodrása már új fordulatokkal viszi tovább egy-egy megütött téma dallamára. Szikár és érzelmes, leíró és okfejtő, választékos és közbeszédszerű, írása a hangulatok változékonyságával, de a következő fordulatot mégsem sejtető céltudatossággal szól.

Csak hosszasan lehetne felmutatni, hogy A tardí helyzet, ez a valóban tényfeltáró könyv, szociográfus listáival és táblázataival a függelékben, lecsupaszított stílusával, amelyik az első világháború utáni német „neue Sachlickeit”, az új ténylegesség stílusával készült, amit angol nyelven   elbeszéléseiben Hemingway tett híressé, milyen bonyolultan szővi képeit piros szálakkal a szenvtelen fehér mondandóba, hogy együttesükben lehessenek megélhetők. Nemcsak meggondolt, egyúttal érzetteket éreztető retorika közvetít, visszafogott költőiség, amit a Szellemi Honvédelem első, „Táj és magyarság” című írásában agyafúrt más módszerrel így ér el: „’Ihon a veszedelem, ihon az emésztő tűz!’ – mondhatnánk Zrínyivel, de maradjunk pátosztalanabb s egyszerűbb szavaknál.” (Szellemi Honvédelem, 22.o.) És szavai valóban pátosztalanabbak, de azzal együtt, hogy idézte Zrínyi pátoszos szavait a múltból. És utána rögtön hozzá tette: „Gondoljunk Széchenyinek újra időszerű programjára. Arra, hogy ő ’magyarosítani a magyarokat’ akarta. Erre van szükség ma is, s aki nem hiszi, hogy mennyire szükség van rá, nézzen végig az utcán vagy politikán, vagy lapokon. Mily kevés helyen s mily kevesekben látja azt fényleni, amit ’anima naturaliter hungaricá’–nak, természettől magyar léleknek neveznék!” És nemcsak nevezné, nevezi is, magyarra is fordítva azt a latint, amelyikkel nem is olyan régen magyarok fejezték ki magukat latinul.

Az idézett „Táj és magyarság” 1939-ben előhangja volt a két évvel később írott Szerelmes földrajznak, ami stílusában, nyelvében A tardi helyzetnek szinte fonákja: lírai próza arról, hogy a magyar líra hogyan formált magyar tájakat, azok a tájak költőkben lírát, és hogy táj és táj népe összetartozik: „A haza földrajzi értelme sok tekintetben elsődlegesebb élmény, mint a történelmi; nem annyira elfogult tolmácsokon keresztül kapja az ember.” (Osiris, 1999, 12.o.) Szabó Zoltánnak ezt és ilyen írását olvasva, arra jöhet rá az olvasó, hogy aki helyesen gondolkodik, az egyúttal helyesen érez, és aki helyesen érez, egyúttal helyesen gondolkodik: érzés és gondolat átjárják egymást. Mindig valakiben. Róka fogta csuka, csuka fogta róka, varga, vagyis ember fogta mind a kettőt. „Van-e értelme próbálkozásomnak, verssorokból összeállítani Magyarország képét? Képzeletben utazni egy olyan országon át, mely nem valóságos, hanem költői? Nem valóságos, hanem költői – e pontnál ellentmondás ébred bennem. Ugyanis talán éppen az a valóságos, ami költői. (…) A történelemnek azok az időszakai maradnak a legismertebbek, melyekben egy-egy nagy költő élt.” És aztán jön egy példa, amelyik megnevezve is élményt ugrathat elő: „Gondoljunk arra, hogy mekkora helyet foglal el egy olvasott ember elméjében Görögország és mekkorát Macedónia – s megkapjuk a nagyság igazi mértékét.” (Szerelmes földrajz, 103.o.) Az élmény abból és akkor adódik, amikor belém döbben, hogy Nagy Sándor Macedóniájáról semmit se tudok, semmire sem emlékezem, iránta semmit sem érzek.

„Fortélyos félelem igazgat, / nem csalóka remény” írta két évvel korábban József Attila, nos Szabó Zoltánt még elkeseredéseivel is remény igazgatta fortélyosan. És izgathatja olvasóit ma is.

[1] A Hazugság nélkül harmadik kötete végén található bibliográfiában 1948-ra datált „Petőfi márciusra készül” (575.o.) valójában újra közlés volt, első közlése 1943-ban történt (lásd 570.o.).