A Bibó István Társaság, a Pax Romana és a Protestáns Magyar Szabadegyetem közösen emlékezett Bibó Istvánra, a 20-ik század második felének legnagyobb hatású politikai gondolkodójára, 2018. november 4-én az Országház melletti Bibó emlékműnél. Az Új Egyenlőség koszorúját elhelyezte Gábor Péter alapító és Pogátsa Zoltán főszerkesztő, aki beszédet is mondott.
Tisztelt Megemlékezők!
Én a rendszerváltás után politikailag felnőtté váló generációba tartozom, ezért Bibó Istvánt sajnos személyesen nem ismerhettem. A három kötetes Bibó összes egyetemi éveim meghatározó élménye volt, irigylem azokat, akiknek személyes élménye is volt a szerzőről. Én itt ma mint egy társadalmi elkötelezettségű közgazdász, szociológus, egy vállaltan baloldali társadalomelméleti magazin főszerkesztője kívánok megemlékezni a baloldali Bibó Istvánról.
Bibó a rendszerváltás környékén alapvetően mint a szabadság politikai filozófusa vált rendkívül népszerűvé. Akkor is, és a mai politikai helyzetben is a legtöbbeknek a „nem félni” jut eszébe róla, és a „szabadság kis körei”.
De Bibó István nem csupán a szabadság, hanem az egyenlőség és a testvériség elkötelezettje is volt. Egész életében egy olyan politikai mozgalomhoz kötődött, amely az alullévőket képviselte. Akár a tágabb népi mozgalomra gondolunk, akár a Parasztpártra, ezek alapvetően az alullévők érdekeinek megfogalmazói, azaz baloldaliak voltak. Ám elsősorban a magyar vidék és nem pedig a város dimenziójában mint a szociáldemokraták és a kommunisták. Skandináviában a tizenkilencedik század második felétől a rendkívül sikeres Északi Modellt létrehozó városi szociáldemokraták és a szakszervezetek legfontosabb szövetségese is a kisbirtokos parasztság volt. A skandináv országokban az alul lévők emancipációjának egyik leghatékonyabb eszköze az úgynevezett népiskola volt, mely máig létezik. Ahogyan Magyarországon is a népi mozgalom hozott létre olyan népi kollégiumokat, melyekben a vidékről jöttek tudásban, önérzetben, kapcsolati és társadalmi tőke tekintetében felzárkózhattak.
A magyar népi mozgalom célja a nincstelenség, a földnélküliség, a „három millió koldus országa”, a kilátástalan nyomor felszámolása volt a Horthy rendszer elképesztő egyenlőtlensége és igazságtalansága közepette. A nyomorral pedig kiszolgáltatottság és függés jár együtt, tanulatlanság és tájékozatlanság, passzivitás és félelem.
Bibó tehát egy baloldali, azaz az alul lévőket felemelni kívánó politikai mozgalomban élte végig életét. Más kérdés persze, hogy ennek a termékeny életnek jelentős része egy szovjet típusú diktatúra évtizedeiben zajlott, elhallgattatva, többnyire passzív oppozícióban, 1956 november 4-én pedig még Nagy Imrénél is hősiesebb kiállásban. A szabadságot elnyomó úgynevezett proletárdiktatúra magát baloldalinak állította be, ezért Bibó annak ellenfeleként, a szabadság és a demokrata viselkedés politikai filozófusaként szinte anti-baloldaliként tételeződött, vált a Kádár-rendszer liberális és etno-tradicionalista ellenzékének konszenzusos szimbólumává. Bibó neve elsősorban a szabadság eszméjével kötődött össze, amely ismert módon a liberalizmus központi fogalma.
Személye 1989-ban még igen ritka közös nevezőként tudott szolgálni az akkori jobboldal és a liberálisok között. Mára ez a híd szerep megszűnt, a Bibó Szakkollégiumból indult mai jobboldali elit Bibóra már nem hivatkozik, egykori politikai ellenfeleire annál inkább. Úgy tűnhet tehát, hogy Bibó megmaradt a liberálisoknak, örök hivatkozási pontként, az autonóm, „szabad” és „demokrata” „polgár” eszményképeként, szembeállítva a „velünk élő feudalizmus” szervilis cinkosaival, kiszolgálóival, passzív útitársaival.
Bibó azonban népi baloldali és nem liberális politikus volt. Tőle idézek:
„A legmodernebb társadalomfejlődés, a francia forradalom és vele párhuzamos átalakulások során azután bekövetkezett az ideje annak, hogy ez a sokféle, kisszerű, de biztosított szabadságjogokkal élő és erre ránevelt társadalom nekikezdett ezeknek a kisszerű korlátoknak a lebontásához, és egyetemes érvényű, egyenlő emberi szabadsággá való összegzéséhez. Ebben a perspektívában a modern szocializmus nem jelent mást, mint ennek a folyamatnak a további korrigálását és teljessé tételét: azoknak a társadalmi rétegeknek, elsősorban bérmunkásoknak a szabadságigényét, akik a középkori szűk, de biztosított keretek lebontásával nem az egyetemes szabadság javaihoz jutottak, hanem a modern kapitalizmusnak egyoldalú kiszolgáltatottságot jelentő s éppen ezért elviselhetetlen feltételei közé.” – A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme
Világos, hogy Bibó nem volt a kapitalizmusnak kritikátlan híve, azt nem hitte a történelem végpontjának, valamifajta természetes állapotnak, amibe a kádári diktatúrából visszatérünk majd, mint rab a friss levegőre. Bibó tehát semmiképpen nem volt csak liberális, főképp nem abban az 1980-as évektől dominánssá vált értelemben, amely a politikai liberalizmust, a szabadságjogok ügyét elválaszthatatlanul összeköti a gazdasági liberalizmussal, az esélyteremtő és szabályozó államtól megszabadított piacra épülő kapitalizmussal. Az idézett szöveghelyen is, de más munkáiban is világossá teszi, hogy az európai társadalomfejlődés végpontja valamifajta demokratikus szocializmus kell hogy legyen. Nyilvánvalóan nem az a szovjet típusú rendszer, melynek következetes ellenfele volt, mely megfosztotta a nyilvánosságtól, és amely hajszál híján életét is elvette. De mégis valamifajta szociális demokrácia, olyan rend, amely a szabadságot az alul lévők rendszerszerű és tudatos emancipációjával ötvözi. Sőt, az által hozza létre! Ez volt a népi mozgalom régi vágya és követelése.
Az 1989 utáni kelet-európai demokráciák nem ilyenek voltak. Egy olyan világkorban fogantak, melyet Thatcher és Reagan, Hayek és Friedman domináltak. A szociális államot mindenhol leépítették, és ezt a mintát követte Kelet-Európa is. Az elnyomó szovjet típusú rendszerek nem voltak baloldaliak abban az értelemben, hogy a jobbágyi megalázkodáshoz szokott nincsteleneket nem tették önérzetes, „nem félő” demokratákká, akik univerzális normákban és meritokratizmusban kezdhettek volna el gondolkodni, hanem fenntartották a felülről-lefelé uralkodó hatalmi viszonyokat, és az ezzel járó érdekkijárást, klienshálózatokat, korrupt társadalmi viszonyokat. Ám ha volt megőrzendő és továbbfejlesztendő civilizációs vívmánya a szovjet típusú rendszernek, az pont az ingyenes és univerzális iskolarendszer, egészségügy, szociálpolitika, nyugdíj létrehozása volt. A lakáspolitika működtetése, amely millióknak adott hajlékot, ha szerényt is. A hatékony közösségi közlekedés megszervezése. A világszínvonalú kutatás-fejlesztés, a szabadalmak és újítások rendszere, a társadalmi szintű tudás szétterjesztése és a társadalmi mobilitás megteremtése. Mindezeket nem csak fenntartani kellett volna a rendszerváltás után, hanem a kor színvonalának megfelelően továbbfejleszteni, globálisan versenyképes szintre emelni, ehhez biztosítva a finanszírozást.
De nem ez történt. Azok, akik ma is Bibó szellemi örököseinek gondolják magukat, kormányon elzárták a szegények milliói elől az érvényesülés és a felemelkedés csatornáit. Így történhetett meg, hogy 2010-re Magyarország nemzetközi felmérések szerint az Európai Unió legkisebb társadalmi mobilitású országává vált. Öt magyar háztartásból négynek nem volt megtakarítása, majd négymillióan a létminimum alatt nyomorogtak. Így történhetett meg, hogy az ország egészségi állapota nem a visegrádi országok szintjén volt, hanem a nálunk jóval szegényebb balkáni államokén. Így állhatott elő, hogy míg az oktatási rendszerünk Budapest elitkerületeiben és egyes nagyvárosokban világverseny győztes diákokat termelt ki, addig az OECD adatok szerint brutálisan elvágta pont annak a vidéki szegény rétegnek az életesélyeit, akiket a harmincas években a népi mozgalom képviselt volna. Így történhetett meg, hogy Magyarországon a szociálpolitika nem a magas jövedelműek felől osztott újra az alacsony jövedelműek felé, hanem fordítva. Így történhetett meg, hogy mikor 2010-ben a Hamis Realista ismét bejelentkezett a hatalomért, az ország választóinak nagy része olyan alacsony tudati szinten volt a globalizáció, a demokrácia, a gazdaság, a jogállamiság témaköreiben, hogy a magát demokratának gondoló elit azt csak megdöbbenéssel tudta konstatálni. Pedig ezt a társadalmat ő maga hozta létre a rendszerváltás utáni évtizedekben. Mindez nem fejlettségi szint kérdése volt, hanem az újraelosztási mechanizmusok befagyasztásának kérdése.
Márpedig a Hamis Realista nem az ok, ő már a következmény. A Hamis Realistának, ahogy Bibó írja, „…kétségtelen tehetség mellett bizonyos ravaszság és bizonyos erőszakosság [volt] a jellemzője, ami kiválóan alkalmassá tette arra, hogy a demokrácia meghamisításának, a demokratikus formák között folyó antidemokratikus kormányzásnak vagy valamely erőszakos politikai álkonstrukciónak a kezelőivé és letéteményeseivé váljanak”. Bibó példaként hozza Tiszát, Bratianut, Pasičot, Bethlent és Venizeloszt. De ilyen Nagy de Hamis Realisták minden korban és mindenhol szívesen bejelentkeznek. A mának is megvannak a maga Orbánjai, Kaczynskijei, Berlusconijai, Erdoganjai, Trumpjai, Netanyahujai, Putyinjai, Modijai, Xijinpingjei és Bolsonarojai. Ők nem az ok, ők már a következmény. Bejelentkeztek hasonló politikusok jóléti demokráciákban is hosszú évtizedeken át, ám sosem jutottak hatalomra. A kérdés tehát az, hogy mitől lesz egy választói közeg fogékony mindarra, amit Bibó így listáz: „elpolitizálódott kultúra”; „deformált politikai jellem”; „közösségi hisztériák”; „túlzott nemzeti öndokumentálás és belső bizonytalanság”; „túlméretezett nemzeti hiúság”, valamint „…félelem a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől, és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.”
Mitől nem utasítják el egy ország választópolgárai a komplex világértelmezés helyett a brutális leegyszerűsítéseket? Az érdekharmonizálás helyett az egy személyre szűkülő extrém centralizációt? A kulturális magabiztosság helyett a folyamatos fenyegetettség-érzést? A békés, harmonikus gazdagodás helyett a folyamatos harci állapotot? A konstruktív viták helyett a homogenizált propagandát? Attól nem utasítják el, hogy a Hamis Realista előtti korszakban sem kaptak esélyt biztosító, kozmopolita tájékozottságot adó oktatást; a világszintű tudást az otthonaikba hozó közmédiát és közvitákat; a szánalmasan korrupt és destruktív politikusok elfogadhatatlanná nyilvánítását a demokraták saját politikai oldalán; érdemi életesélyeket, valódi érdekharmonizációt, stabilitást és biztos megélhetést, igazságos társadalmat. Sok-sok millió alul élő magyarnak nem volt mihez kötődnie.
A Hamis Realista sikere mögött mindig a magukat demokratáknak gondolók kudarca áll. Az 1989-es harmadik Magyar Köztársaság összeomlása pontosan azon társadalmi osztályok és rétegek kirekesztése miatt következhetett be, akiket Bibó és a népi mozgalom kívánt képviselni egy korábbi korban.
Megtakarításokkal nem rendelkező, prekárius jövedelemből élő, tanulatlan emberektől nem várható el, hogy több évszázad feudális túlélési sémáin túllépve, változatlan objektív periferizáltságukban váljanak hirtelen „polgárrá”, „Bürgerré”, „citoyenné”, „demokratává”, „balkániból nyugativá”, kádári-mikszáthi szolgalelkűből az uralommentes kommunikáció öntudatos, kollektív racionalitásra törekvő autonóm aktorává. Ehhez nekik meg kell teremteni az emancipáció, az önmegvalósítás, a participáció lehetőségeit. Ezekre nekik saját anyagi és kapcsolati erőforrásaik, saját sémáik és mintáik nincsenek. A harmadik Magyar Köztársaság magát bibói demokratának gondoló elitje pedig mindezt nem adta meg nekik. Ma pedig ez az elit megtörve visszaszorult a szabadság kis köreibe, ahonnan néha még mindig lenézéssel és szemrehányással tekint a körön kívüliekre. Elmarasztalja őket passzivitásukért, szervilizmusukért, balkáni értékrendjükért. Kontrasztba állítja őket azon egyre fogyatkozó számú jóléti demokráciák öntudatos polgáraival, melyekben manapság még mindig jól működik a demokrácia. Hiába a társadalomtudományi háttér, nem hajlandó észrevenni ez a demokrata önképű elit, hogy ahol a választók a közügyekben aktívak, ahol befogadóak, ahol elutasítják a demagógiát, az ott van, ahol számukra a jóléti állam megadta a tudást és az egzisztenciális biztonságot.
A második világháború utáni szabad választáson a parasztságot, a munkásokat és a nincsteleneket képviselő pártok még akkor is 4/5-ös többséget kaptak, ha a titkon szovjet típusú diktatúrát tervezgető kommunistákat nem számítjuk közéjük. Ma a baloldal rendkívül gyenge és szétesett a Magyar Országgyűlésben.
Az Új Egyenlőség műhely ezért büszkén vállalja és megkerülhetetlenül fontosnak tartja a baloldali Bibó István szociálisan demokrata szellemi örökségét!
Köszönöm, hogy meghallgattak!
A fényképeket, az alábbi galériát Tihanyi Károlynak köszönjük!
Be First to Comment