Bauman: «Igazi kulturális forradalom»

Az Avvenire olasz katolikus folyóirat interjújából:

Professzor úr, a cseppfolyós posztmodern társadalomra vonatkozó meglátásai világos képet adnak korunkról. Ebben a cseppfolyós állapotban azonban felüti fejét a nacionalizmus és a vallási identitás szélsőséges hangsúlyozása is. Mivel magyarázza ezt?

Kezdjük a háború problémájával. Korunkban nem a szokványos értelemben vett háborúk dúlnak, a háború részlegesen van jelen. Az érdekekért, a pénzért, az erőforrásokért, a nemzetek feletti befolyásért folynak háborúk. Én ezeket nem tekintem vallásháborúknak, mások azt akarják, hogy ezeket vallásháborúnak nevezzük. Nem tartozom azok közé, aki azt akarják elhitetni, hogy itt vallásháborúról van szó. Ügyelnünk kell arra, hogy ne kövessük ezt a manapság elterjedt mentalitást, jelesül a divatos politikai elemzők, a média gondolkodásmódját, azokét, akik népszerűséget hajhásznak, és azt mondják, amit a nép hallani szeretne. Ön nagyon jól tudja, hogy ebben a félelemtől átitatott világban ez könnyen megy. A félelem gyökere az emberek szorongásában keresendő. Akkor is, ha nagy jólétben élünk, nagy félelem lakozik bennünk. Attól félünk, hogy elveszítjük, amit megszereztünk. Az emberek félnek a félelemtől, akkor is, ha nem tudják megmagyarázni ennek okát. Ez az oly annyira illékony, ki nem mondott félelem, melynek miértjére nem tudjuk a magyarázatot, kiváló táptalaj mindazok számára, akik ebből politikai vagy gazdasági hasznot akarnak húzni. Ennek fényében láttatni a háborút vagy a vallásháborút nem más, mint pici marketingfogás.

A vallásháborúk keltette pánikhoz most még hozzájárul a migrációs pánik is. Umberto Eco már évekkel ezelőtt figyelmeztetett rá, hogy aki tőkét akar kovácsolni az emberek félelméből, annak a bevándorlás problémája váratlan ajándékként pottyan az ölébe.

Pontosan így van. A vallásháború és a migráció kifejezések ma arra szolgálnak, hogy kihasználják az embereknek ezt a bizonytalan, nehezen megragadható és félreértelmezhető félelmét. Alapvető hibát követünk azonban el, amikor összekeverünk két különböző jelenséget, ahogy arra Umberto Eco figyelmeztetett. Az egyik a migráció jelensége, a másik pedig a bevándorlásé. Ez nem egy és ugyanaz  dolog, hanem két különböző jelenségről van szó. A bevándorlás végigkíséri a modern kori történelmet, a modern államot. A modern állam kialakulásának története egyben a bevándorlás története is. A tőkének munkaerőre van szüksége, a munkaerőnek pedig tőkére. A migráció, a népvándorlás ezzel szemben valami más, természetes folyamat, amit nem lehet ellenőrzésünk alá vonni, ami halad a maga útján.

Mit gondol, hogy találhatjuk meg az egyensúlyt ezek között a jelenségek között?

A kormányok úgy próbálják ezt megoldani, hogy egyre jobban korlátozzák a bevándorlást. Társadalmunk azonban visszafordíthatatlanul kozmopolita, multikulturális és többvallású. A szociológus Ulrich Beck azt mondja, hogy immár az egész földre kiterjedő kozmopolita állapotban élünk, melyre a kölcsönös függőség és a csere jellemző, de még el sem kezdtük ezt tudatosítani magunkban. Az őseink eszközeivel próbálunk a problémákra megoldásokat keresni, ez pedig csapda, vagy inkább kihívás, amivel szembe kell néznünk. Nem fordulhatunk vissza, és nem vonhatjuk ki magunkat attól, hogy együtt kell élnünk a többiekkel.

Hogyan lehet úgy integrálódni, hogy elkerüljük az ellenségeskedést és a megoldás ne a népek szétválasztása legyen?

Ez korunk alapvető kérdése. Azt sem tagadhatjuk, hogy háborús állapotban vagyunk, és valószínű, hogy ez a háború hosszan el fog húzódni. A jövőnket azonban nem azok építik, akik „erős embereknek” mutatkoznak, akik látszólag sikeres pillanatnyi megoldásokat kínálnak, mint amilyen a falak építése. Az egyetlen olyan személyiség, aki ezeket a kérdéseket ma realistán közelíti meg, az Ferenc pápa. Az Európához intézett beszédében a párbeszédről szól, mely helyreállítja a társadalom szövetét, meg a föld javainak igazságos elosztásáról és a munkáról. Mindez nem puszta szeretet kérdése, hanem erkölcsi kötelesség. A cseppfolyós gazdaságról át kell térnünk egy olyan helyzetre, amely hozzáférést biztosít a munkát adó terültekhez. Olyan kultúrára van szükség, amely a párbeszédet az egész nevelési rendszer integráns részének tekinti. Figyeljünk fel erre a kapcsolatra: párbeszéd – nevelés.Megtanítani azt, hogy tanulnunk kell. Ez az ellentéte annak a hétköznapi társalgásnak, ami általában elválasztja az embereket egymástól: az egyiknek igaza van, a másik téved. Párbeszédbe kezdeni azt jelenti, hogy túllépünk önmagunkon, hogy megtanulunk a másik különbözőségéből gazdagodni. Az egyetemi szemináriumokkal, a politikai vitákkal, a rivalizáló szóváltásokkal ellentétben a párbeszédben nincsenek vesztesek, csak nyertesek. Ez egy valóságos kulturális forradalmat jelent egy olyan világban, ahol az ember megöregszik és meghal, mielőtt kifejlődött, kiteljesedett volna. Ez igazi kulturális forradalom ahhoz képest, amihez hozzá vagyunk szokva. Ennek alapján tudjuk újragondolni korunkat. Ennek a kultúrának az elsajátítása nem ígér könnyű recepteket vagy olcsó megoldásokat, hanem hosszú távú befektetésre irányuló nevelést tételez fel. A távlatos célokra kell koncentrálnunk. A párbeszéd nem gyorsan oldódó kávé, nem hat azonnal, mert türelmet, kitartást és mélységet igényel.