Tóth Gergely: A populista forradalom kora (index.hu)

Túlzás lenne azt állítani, hogy 2018 a populizmus éve volt, de az biztos, hogy tavaly a populizmus volt az év legmeghatározóbb politikai jelensége. És nemcsak azért, mert lépten-nyomon olyan pártok és politikai erők sikereibe ütköztünk, amiket a szakértők meg a média „populistának” minősített, hanem azért is, mert

A populizmus meglehetősen tartós politikai jelenségnek, sőt, jobb- és baloldalon egyaránt valódi mozgalomnak tűnik. Elvégre az amerikai baloldal megújítója, Bernie Sanders és a volt görög pénzügyminiszter, Jánisz Varufákisz 2018 végén trombitálta össze a Progresszív Internacionálét, az év folyamán elkezdődött az európai migránsellenes pártok informális szövetségének építése, ami felett Donald Trump egykori stratégája, a nacionalista vízióját Európába exportáló Steve Bannon bábáskodik.

A populizmus útja a mainstreambe

És ha már Donald Trump; nem kétséges, hogy a populizmus XXI. századi nagy menetelését ő indította el; ő volt az, aki 2016-ban valósággal átgázolt a szélsőségek kiszűrésében, a strukturálatlan népakarat megfékezésében hagyományosan erős amerikai intézményrendszeren, és mára jelentős mértékben saját képére formálta a republikánus pártot (sőt, egyesek szerint a demokratákat is).

De a populizmus áttöréséhez Orbán Viktor is hozzátette a magáét, mivel a szakirodalomban (például Jan Werner-Müller idén magyarul is megjelent populizmuskönyvében) előszeretettel hozzák fel őt példaként arra a korábban elképzelhetetlennek tartott jelenségre, hogy valaki populista alapra húzzon fel egy stabil kormányzást.

A populizmus iránti választói igény ráadásul 2018-ra korábban nem látott magasságokba szökkent: Ausztriától Brazílián át Svédországig több helyen is a politika főszereplőjévé váltak a populista pártok (kormányon vagy anélkül). Amellett, hogy Nagy-Britanniában alig egy évben a brexit-népszavazást követően kipukkadt a Függetlenségi Párt, a Munkáspárt radikális baloldali populista fordulatot vett a hidegháború korának kommunista társutasait idéző Jeremy Corbynnal az élén. Olaszországban két populista párt képes volt megegyezni egy koalíciós kormány alakításáról, és a szélsőjobboldali Liga népszerűsége soha nem látott magasságokban szárnyal. A nagy amerikai pártokban is hangos sikereket arattak a populisták: a republikánusoknál Brian Kemptől Ron DeSantisig egy sor mini Trump tudott győzni a novemberi választásokon, a demokraták soraiban pedig Minnesotától New Yorkig sorra bukkannak fel azok a friss arcok, akik a demokratikus szocializmus nevében szólítják harcra a szavazókat az „1 százalékot” kiszolgáló washingtoni pártelit ellen.

És azért sem túlzás a populizmus korszakáról beszélni, mivel azokban az európai országokban, ahol a populista pártok visszaesését lehetett tapasztalni (a britek mellett Hollandiában vagy Franciaországban), sokszor pont a populizmussal való szembenállás határozza meg a győztesek identitását. Azaz

De ha egy populista forradalomban élük, melynek olyan különböző képviselői vannak, mint Bernie Sanders és a Fülöp-szigeteki elnök, Rodrigo Duterte, és amikor ezek a populizmusok egymással is olyan sarkos ellentmondásba keverednek, mint amikor az Orbán Viktor által hősnek nevezett Matteo Salvini pont azt a menekültpolitikát akarja megvalósítani – a menedékkérők szétosztását –, ami ellen Orbán Viktor a leghevesebben szokott tiltakozni, akkor talán nem haszontalan feltenni a kérdést: mi is az a populizmus?

Mindenki populista, csak nem vallja be

A populizmus a politikatudomány egyik legtöbbet kutatott témája, hiszen a jelenség egyidős a demokratikus rendszerekkel. A populizmus általában az olcsó demagógia kiterjesztéseként jelenik meg, szóval elsősorban kritikai szempontból írja le, miért rossz a populizmus. Én igyekszem kissé megengedőbb, pontosabban megértőbb lenni. A kritikai hév visszafogását az is indokolja, hogy

Ezeket az ellentmondásokat az elmúlt évtizedek szakirodalma három tételbe sűríti:

• A demokrácia a nép akaratán alapul, de a nép akarata sok kérdésben nem vág egybe azzal, amit az észszerűség diktálna.
• A demokratikus döntések ritkán valósulnak meg száz százalékig, a népakaratot ezernyi intézmény szűri meg – populista kifejezéssel élve „torzítja el”.
• A demokráciában mindig is benne rejlett az, hogy ez a „legjobb rendszer”, mely a politikai egyenlőségen túl a társadalmi egyenlőséget is elhozza tagjainak. Azonban a működő demokrácia egy funkcionális rendszer, mely a kormányhivatalokban vagy a bíróságokon egyáltalán nem sugározza azt, hogy az evilági megváltás eszköze lenne.

Ezen ellentmondások miatt a demokratikus politikai elitek mindig is egyensúlyozásra kényszerültek, azaz

A populizmus azonban több mint a „több pénzt az egészségügynek” szintű demagógia, és több mint egy vébégyőztes válogatottal készített szelfi.

A populizmus ugyanis nem próbál egyensúlyozni a demokrácia ellentmondásai között, hanem harsányan, rendszerszerűen és kihívó módon áll a „nép” oldalára áll az elitekkel szemben, akik a képviseleti kormányzaton, az ideológiai látszatküzdelmeken, a jog és gazdaság bikkfanyelvén keresztül ellopják az Emberektől az igazi Demokráciát. Ez az alapvető üzenet visszhangzik például a magyar kormány Brüsszelre szórt szidalmaiban, ahol a senki által meg nem választott Bizottság csuklóztatja a demokratikusan megválasztott nemzeti kormányokat.

Ahhoz, hogy a populizmust megértsük, a képlékeny ideológiai sarokpontok (azaz a klasszikus politika „És mit akar csinálni?” kérdése) helyett érdemesebb inkább a populizmus beállítódásaitszámba venni. Ezeket a beállítódásokat Paul Taggart, Nadia Urbinati és Cas Muddle kutatásai alapján hét pontba szedtem össze. Annak ellenére, hogy ezek a pontok nem feltétlenül állnak minden populista pártra, mégis kirajzolnak egy sajátos populista logikát:

1. A populizmus alapmotívuma a „tiszta” sokaság és a „korrupt” kevesek szembenállása (az Occupy Wall Street tiltakozói ezért lengettek „Mi vagyunk a 99 százalék” feliratú transzparenseket).
2. A populizmus ellenségesen áll a hagyományos képviseleti demokráciához, mivel a népszuverenitás csorbításának tartja az alkotmányos kompromisszumokat, a hatalmi ágak szétválasztását, az alkotmánybíróságok jogi akadékoskodásait,
3. A populisták egy idealizált és mitizált „nép” vagy csoport eddig elfojtott hangjának tartják magukat, valamilyen elhallgatott Nagy Igazság kimondóinak szerepében tetszelegnek; Szilágyi Ákos joggal írja, hogy a nép mitizálása miatt a populizmus állandóan a giccs és a paródia között ingázik.
4. Az elnyomás hangsúlyozása ellenére a populizmustól távol áll a régi szociáldemokrácia vagy akár a magyar népi írók felvilágosító-népnevelő szándéka; a populizmus a valóságshow-kon és álhíroldalakon csiszolódott népi bölcsességet is az elit hatalmi eszközének beállított, ezért gyanús akadémikus tudással egyenrangúnak ismeri el.
5. A populizmus nem definiálható értékek, koncepciók vagy szakpolitikák mentén. A Fidesz gazdaságpolitikája az aktív állami szerepvállaláson alapul, az amerikai Tea Party viszont a dereguláció és a szabadpiac elszánt híve.
6. Ideológiai koherencia híján a populista mozgalmak sikerének feltétele a karizmatikus vezető. A populista pártokban – elsősorban a jobboldalon – meghatározó az erős vezető kultusza, aki nem meghallgatja a nép szavát, hanem intuitív módon megérzi, mit akar a nép. Ennek megfelelően a populizmus a mozgósító retorika ellenére feltűnően tartózkodik a népakarat kifejezésére valójában legalkalmasabb bázisdemokráciától, és az általános választásokat letudva a hatalomgyakorlásában inkább a hagyományos központosított bürokratikus eljárásokra támaszkodik.
7. A populizmus lételeme a válság; a populista pártoknál rendszeresen visszaköszön az a retorikai fordulat, hogy döntő pillanatokat, sorsfordító éveket élünk. Ez a válságretorika meghatározó például Orbán Viktornál, aki 2010 óta folyamatosan temeti a Nyugatot, vagy Trumpnál, aki egy mitizált „régi Amerika” hanyatlásának megállítását helyezte politikájának középpontjába.

Ezek a beállítódások persze rendkívül szikáran írják csak le a populista politikát, de legalább rögzítik azokat a pontokat, melyek összekötik a vermonti hipsztereket Duterte banditokráciájával vagy a szívós utóvédharcokat folytató venezuelai csődkormányt az orbáni „keresztény” „demokráciával”. A populizmussal kapcsolatban természetesen így is marad egy csomó izgalmas kérdés, ezek közül néhányra megpróbálunk válaszolni.

Miért pont most ütött be a populizmus?

Egy ilyen kérdésre természetesen hosszasan lehetne sorolni a helyi okokat és körülményeket, de tény, hogy felismerhető néhány olyan trend, ami globális szinten is érvényes magyarázatot adhat a populizmus virágzására. A teljesség igénye nélkül ezek közé tartozik

• a nyugati középosztály elbizonytalanodása, relatív elszegényedése;
• a hagyományos pártok elfáradása, a washingtoni vagy brüsszeli elit elidegenedése a kormányzottaktól;
• ennek az elitnek a 2008-as pénzügyi válsághoz vezető felelőtlensége, majd a válság kezelésének idején mutatott arcpirító álszentsége;
• a tömegmédia demokratikus tudás szintjén is megmutatkozó hatása, amire a közösségi média csak rátett néhány lapáttal;
• a Szovjetunió bukásával eltűnő Főgonosz, mellyel szemben a liberális demokráciák elitje mindig jól jött ki az összehasonlításból (hogy ez mennyire fontos tényező volt, arra a legjobb példa Hruscsov és Nixon konyhai vitája).

A több irányból érkező, az általános bizonytalanságot és a válsághangulatot erősítő impulzusokra természetes (de hát azért lássuk be: morálisan mégiscsak silány) ellenreakcióként megnövekedett az egyszerű megoldások és az erőskezű vezetők utáni igény.

Újra jönnek a harmincas évek?

Sokan a fenti válságjelenségeket a harmincas évek hasonló tüneteivel azonosítják, és úgy látják, a populizmus leglátványosabban megerősödő jobboldali, idegenellenes vonala nem más, mint egy brutális önkényuralmi hullám előszele. És bár még az Index szerkesztőségében sem áll üveggömb (sőt), a XXI. századi jobboldali populizmus azért lényeges pontokon különbözik a fasizmustól és nácizmustól:

1. A populizmusban sokkal erősebben érvényesül a nép egyenlőségének elve a klasszikus szélsőjobb által hirdetett faji/társadalmi/kulturális hierarchiához képest.
2. A populizmus néhány kivételtől eltekintve – Dutertére és Bolsonaróra gondolok – sehol nem propagálja a politikai közösségen belüli erőszakot, az egyes csoportok fizikai megsemmisítését. A két világháború eredményeképp az erőszak olyan tabuvá vált, amit még az olyan despoták sem hagyhatnak figyelmen kívül, mint Mohamed bin Szalmán. Ráadásul az erőszak egyáltalán nem kifizetődő egy olyan korban, amikor sokkal könnyebb választásokat nyerni, mint katonai puccsot végrehajtani.
3. Kiment a divatból a rivális nemzetek elleni direkt uszítás is. Az ellenség szerepét a Migráns – egy amorf, egységes politikai akarattal nem rendelkező, fegyvertelen entitás – vette át. Ma már senki nem akarja lejátszani a világháború visszavágóját, a revíziós gondolat a politikában ritkán fenyegetőbb egy nagy-magyarországos kulcstartónál.
4. És hát a nemzetközi környezet is teljesen más. A harmincas évek az első világháború öröksége volt az instabil államrendszerrel, helyüket kereső törpeállamokkal és nemzeti sértődések láncolataival. Ezzel szemben

Ez a stabilitás az, ami a populista manőverekhez szükséges teret biztosítja a populistáknak. A játékszabályok felrúgásának lebegtetésével tudnak fenyegetők maradni, és nemzetközi szinten eredményeket kicsikarni saját populista lépéseinek – egészen addig, amíg a populista intézkedések negatív következményei szétteríthetők.

Magyarországot például egészen addig úgysem fogják kitenni az Unióból, amíg Orbán Viktor uralma uniós szinten inkább bosszantó, mintsem kártékony. A populizmus egészen addig simán tud élősködni, amíg a nemzetközi rendszerben megtalálja az ehhez szükséges játékteret – ez a tér azonban egyáltalán nem végtelen, sőt, minél fontosabb országról van szó, annál szűkösebb.

Nem véletlen, hogy az olasz kormány költségvetési elképzeléseit Brüsszel keményen visszadobta. De a populista politikát még a tényleges intézkedések kudarcai is erősíthetik, mivel ilyenkor lehet mutogatni Brüsszelre, a bankokra, az IMF-re vagy a minden országot ezer szállal behálózó politikai-gazdasági-jogi világrendre.

Miért van az, hogy a populisták jobboldaliak?

Akkor ezt gyorsan tisztázzuk: a populizmus egyáltalán nem jobboldali, de tény, hogy az elmúlt években nem csak Magyarországon kapcsolódott össze a populizmus a szélsőjobboldallal. A populizmus és a jobboldal frigyét megkönnyíti, hogy a sikeres populista politikához szükség van egy „üres jelölő”-re, ami kellő rugalmassággal és semmitmondással szimbolizálja az adott populista erő törekvéseit.

Márpedig a legnépszerűbb üres jelölő a nemzet, ami a XIX. század végétől kezdve hagyományosan a jobboldalt izgatja jobban. Másfelől pedig a jobboldali populizmusnak Svédországtól Bulgáriáig tálcán kínálta a rémisztgetésre, mozgósításra és az elit kritizálására egyaránt alkalmas témát a migráció. Ez a téma annyira betalált, hogy 2019-ben akár ennek mentén jöhet létre az eddig csak névleg egyesült szélsőjobbodali pártok frakciója, újrarendezve a brüsszeli erőviszonyokat.

A migrációval egyenértékű, könnyedén kommunikálható, radikális formában megjeleníthető saját témával a baloldali populisták nem álltak elő. Mondjuk erre nincs is mindig szükség, mivel a baloldali populizmus ereje vagy gyengesége nem csak a korszellemen, hanem egy adott ország tradícióin is múlik. A mediterrán országokban például az erős antifasiszta hagyományok ágyaztak meg az erős baloldali populista pártoknak a Podemostól a Szirizáig (Olaszországban a fasiszta és az antifasiszta tradíció egyszerre van jelen).

Van jó populizmus is?

Nemcsak a populizmus egyidős a demokráciával, hanem a populizmus miatti fanyalgás is.Thuküdidész és Arisztophanész pont ugyanúgy szörnyülködött a cserzővargának titulált Kleón demagógiáján, mint ahogy ma az Atlantic Council vagy az Eurasia Group szakértői húzzák a szájukat Donald Trump tweetjeire.

Azonban a populizmusnak vannak méltatói is. Margaret Canovan kilencvenes évek végi populizmuskönyvében például megemlíti a populizmus azon pozitív vonását, hogy mozgalmai frissítő áramlatokat hoznak a dohos demokratikus politikába, és új csoportok előtt nyithatják meg a betokosodott elitek világát. És még ha a populizmus nem is ad jó válaszokat, de az elithez intézett kihívásaival segít tisztázni bizonyos kérdéseket, dilemmákat, mint például

• Európa kulturális önazonossága,
• a politikai korrektség határai,
• a politikai elit eltávolodása a leszakadó néprétegektől.

Hiszen ahogy azt annak idején Daniel Bell írta: a nyugati liberális demokráciájának erényeit elsősorban negatív módon, az ellene intézett ideológiai kihívásokon keresztül lehet felismerni. Az amerikai demokratáknak például kifejezetten jót tett a Bernie Sanders feltűnését követő, a mai napig tartó baloldali-populista (hivatalosan: „demokratikus szocialista”) hullám, mely szakpolitikai ötleteivel és új, mozgalmi stílusával valóban felkavarta az állóvizet.

Lényegében a poshadó bürokratikus állam demokratikus oxigénnel való feldúsítása az, amit a flamand író, David Van Reybrouck nemrégiben nálunk is megjelent könyvében, A populizmus védelmében-ben a populizmus fő erényeként jelöl meg. Van Reybrouck 2009-es írásában nagy erőfeszítéseket tesz a „jó” és a „rossz” populizmus közti választóvonal meghúzására, és amellett érvel, hogy a „jó populizmus” az egyetlen politikai erő, mely a lenézett alsóbb osztályokat képviseli a „diplomatademokraták”-kal, a „tanult régensek”-kel szemben.

És bár Orbán Viktor maga is felvállalta a „populista” jelzőt, mondván, hogy a „nép szolgálata” pozitív,

Ennek egyik legfontosabb oka az, hogy a populista erők eddig nem igazán tudták bizonyítani, hogy képesek lennének feloldani a demokrácia dilemmáit. Ahol kormányra kerültek, ott az „elit” uralmának felváltása helyett csak egy elitcsere történt, a „nép” legfeljebb a bürokratikus állam díszleteihez került közelebb; a demokratikus elidegenedés 2019-re sem oldódott fel.

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)