Egyesek szerint John Maxwell Coetzee, az Ausztráliában élő dél-afrikai író (aki az angol mellett az afrikaanst is beszéli) az 1980-ban megjelent A barbárokra várva című regényét az 1933-ban elhunyt Konsztantinosz Kavafisz hasonló című költeménye alapján írta, mely így zárul: „Mert itt az est, s a / barbárok nem jönnek. / Néhányan, kik a határról érkeztek, /azt állítják: barbárok nincsenek. // Mi lesz velünk most a barbárok nélkül? / Úgy hittük, ők hoznak megoldhatatlan / dolgainkra holmi megoldásfélét”. Mások, miként jómagam is, úgy vélik, hogy Coetze regényének ihletője legalább ennyire az apartheid volt, valamint – József Attila szavaival – az „örökkön fájdalmas az ember, örökkön kicsik a dolgok”.
Akik Godot-ra várnak – bármennyire is egy helyben járva -, mégiscsak a megváltásban reményednek. A Birodalom határvidékén élők évente találkoztak városuk falánál az általuk (mint civilizáltak által) elűzött és megalázott őslakosokkal, akikkel azok rovására csereberéltek. A légynek sem ártó barbárok egyszer csak a civilizáltak félelmetes ellenségévé váltak, mert a Birodalom a barbárokat mint ellenségképet felhasználva igyekezett fenntartani hatalmát. Inkább viselt értelmetlen háborút, mintsem lemondjon erejének fitogtatásáról. A Birodalom, melynek államgépezete a barbárok általi fenyegetettségből nyeri legitimitását, nem annyira lakóit, mint inkább saját magát akarja megmenteni. Az ezredessel, a birodalmi Iroda hideg és kegyetlen képviselőjével szemben, aki tűzzel-vassal hirdeti az érdek által vezérelt birodalmi igazságot, egyedül a város bírája lép föl, vagyis a civil. Amikor ellenszegül a hatalomnak, a civilek sorsára jut, és sokkal jobban megkínozzák és megalázzák, mint a barbárokat. Akik persze nem jönnek. Eszükben sincs megtámadni a várost, a Birodalmat, mely a sivatagon túlra űzte őket, a hegyek közé.
Ez persze nekünk nagyon-nagyon ismerős lehet. Már az volt Péterfy Gergelynek az 1790-es években játszódó A kitömött barbár című regénye is. Főhősének, a rendkívül művelt fekete bőrű Angelo Solimannak igen nagy respektje volt a legműveltebb bécsi körökben is, egyebek között abban a szabadkőműves körben is, melyben Mozart, Haydn és Kazinczy is megfordult. Legvégül mégis a múzeumi vitrinbe került a kitömött állatok közé, ugyanis – ahogyan Koncz Tamás, a regény egyik recenzense írta – „a lét megtorolja a sodrától elütő törekvéseket”. Az író találóan állapította meg, hogy „a mai közéleti-politikai történések olyan előírásszerűen követik a regényem rajzolatát, hogy nagyon hálás vagyok a NER-nek, mert sok százmilliót költenek arra, hogy reklámozzák a könyvemet.” Az itteni és mostani (civilizált, nemzeti és keresztény) birodalom már nem vár a barbárokra, hanem harcban áll velük, akik jócskán akadnak: a migránsokkal, a liberálisokkal, a szocikkal és a komcsikkal, a másvallásúakkal, a Ferenc pápistákkal, a civilekkel, a genderistákkal, Sorossal, Junckerrel és Brüsszellel. Soliman szerepét itt és most az amerikai filantróp közgazdász és üzletember, a reflexivitás elméletének kidolgozója és A pénz alkímiája című mű szerzője vette át, akinek plakátarca mindenkire rávicsorog, akik a barbárok miatt szoronganak.
A barbárokat falra festő plakátok megjelenése óta hazánkban mindenféle előítélet legalább kétszeresére növekedett, még a szemüvegesekkel szembeni is. A gyűlöletkampánynak sikerült belebarmolnia az őszi kert idilljébe, ahogyan erről Prágai Tamás Barbárokra várva versében olvashatunk: „Légy nyugodt. Légy víg. Nézd, / asztalon a sajt is rohad már, / beérett. Így romlik rád / időd, szeleteld, falatozd bölcsen, / míg lehet. Vadállat-szag és sötét lesz / úgyis, barbárok, miattatok!!”
A „barbár” jelentése ma már leginkább a „mindenki, aki nem mi”. Egy miskolci keresztény civil aktivista, aki az ország talán legszegényebb régiójának szegényeit segíti, arról számolt be, Horváth Gyulát idézve, hogy „az idegenség jégtáblája alatt 2000 láb mély fájdalom van. Itt ugyanis nincs iskolabusz, a tömegközlekedéssel rengeteg gyerek utazik ide-oda: a magyarok a magyar iskolába, falunyit, a cigányok a cigányiskolába, és egy rövid ideig együtt is vannak a buszon. Amikor a magyar gyerekek leszállnak magyar iskolájuknál, a cigánygyerek összenéznek, és azt mondják: Megérkeztek a migránsok!”.
Forrás: Egyházfórum 2019.03.14.
Be First to Comment