Egyidejűség és korszakváltás
Ha egy nyugalmazott pápa (papa emeritus) megtöri a hallgatást, amelyet visszalépésekor ígért, és véleményét az egyházban zajló folyamatokról a nyilvánosság elé tárja, könnyen az ellenpápa szerepében találhatja magát, ha akarja, ha nem. S ha ő maga nem akarná, akadnak bőven olyanok, akiknek kapóra jön egy saját pápa mint megfellebbezhetetlen tekintély és hivatkozási alap: mint maga az időlegesen háttérbe szorult, de el nem némítható igazság a hivatalban lévő utód tévelygéseivel szemközt.
Túlzás volna azt állítani, hogy a hat éve lemondott XVI. Benedek rendszeresen beleszólna Ferenc pápa kormányzásába, de amikor időről időre mégis kilép a „rejtettségből”, ahová 2013 februárjában visszahúzódását ígérte, épp abban nyilvánít véleményt, amire elhatározott – és kivételes szerepéhez minden józan elvárás szerint hozzátartozó – diszkréciójának vonatkoznia kellett volna. Amiről tehát jobb volna, ha hallgatna. Nem véletlen, hogy ritka, de nyomatékos egyházpolitikai megnyilvánulásai a Vatikán belső történéseit fürkésző újságírók szemében ugyanúgy logikus összefüggésbe rendeződnek – az ellenkormányzás kísérletének mutatkoznak, rokon- vagy ellenszenvtől függően más-más előjellel –, ahogy pápasága idején tett számos vitatható gesztusában sem csupán a lázas képzelet vette észre utólag a folytathatatlan irányt és így a leköszönés mint felelős beismerés előzményeit. A kilencvenkét éves expápa, akit konzervatív rajongói főként gondolkodói teljesítményére hivatkozva emelnek Ferenc fölé, nyugállományban sem oldja fel megnyugtatóan a szakavatott teológiai rendszeralkotás és a korlátozott vezetői ítélőképesség saját személyében megmutatkozó feszültségét. Sőt, újabb megnyilatkozásainak karaktere, ha lehet, még élesebben láttatja az általa képviselt tudásfölény, a hagyomány végső igazságát birtokló magabiztosság részleges, időhöz kötött, törékeny és vitatható jellegét.
Köztudott, hogy 2019. február 21. és 24. között visszaélés-ellenes csúcstalálkozó volt Rómában, a világ katolikus püspöki karainak vezetői az egyházi személyek által kiskorúak ellen elkövetett szexuális bűncselekmények okozta válsághelyzet megszüntetésének lehetőségeiről tárgyaltak: büntetésről, újabb esetek megelőzésről, tettesek és tettestársak – az ügyeket elkendőző egyházvezetők – felelősségéről, áldozatokkal való kommunikációról, jóvátételről, a bizalom visszanyerésének módjairól, képmutatásról és őszinteségről. Az eseményt elemző külföldi lapok egybehangzóan szóltak arról a kettősségről, amely a visszaélésekhez eltérő módon viszonyuló egyházvezetők találkozója esetében nem meglepő. Várva várt kezdeményezésről és jelentős előrelépésről ugyanolyan joggal számolhatott be a sajtó, mint bátortalan vagy félszívű önvizsgálatról. A résztvevők többségének jóakaratához és elszántságához ugyanúgy nem férhet kétség, mint ahhoz, hogy a pápa záró beszédében az általános gyermekvédelmi szempontok túlsúlyba kerültek a hatalommal való visszaélés eshetőségét visszaszorító egyházszerkezeti reformok kérdésével szemben. Hárítás és szembenézés arányának pozitív irányú elmozdulására mindenesetre komoly esély nyílt a római összejövetelen, amely tagadhatatlanul azokat erősítette meg (így az amerikai vagy a német püspökök zömét), akik a tanulságok feldolgozását már lényeges mértékben előmozdították. Akik pedig nem akarnak semmit tenni, azokkal szemben – évek óta nyilvánvaló – a pápa is tehetetlen.
Ezért is hatott mindazokra, akik fenntartásaikkal együtt is üdvözölték a tanácskozást, hideg zuhanyként a kiérdemesült Benedek pápa tanulmánya, amely kevéssel húsvét előtt, április 10-én jelent meg egy elsősorban papoknak szóló német egyházi folyóiratban. A magyar egyházi sajtó sem késlekedett a közléssel, az interneten azonnal exkluzív anyagként vált folytatásokban hozzáférhetővé az írás magyar fordítása (XVI. Benedek: Az Egyház és a szexuális visszaélésekkel kapcsolatos botrány, Magyar Kurír, 2019. április 12–13.). Szerzője előrebocsátja, hogy a német nyelvű publikációt egyeztette Ferenc pápával és környezetével, elhessenti tehát a partizánakció gyanúját. A formális hozzájárulás azonban voltaképp lényegtelen. Hogyan is akadályozhatta volna meg bárki, hogy az írás a bajor Klerusblatt mellett rögtön angol változatban is megjelenjék néhány kiválasztott hírportálon, köztük Ferenccel szemben kimondottan ellenséges katolikus fundamentalista fórumokon. Utóbbiak fő profilja természetesen a csorbítatlan hit és erkölcs védelme – amennyiben ez mindenekelőtt a hivatalban lévő pápa egyházvezetői alkalmatlanságának felmutatását és állítólagos eretnekségeinek szakadatlan denunciálását jelenti –, vigasza és reménysége pedig a teljes igazság fölött fáradhatatlanul őrködő XVI. Benedek.
*
Ő az 1968-as diáklázadásokhoz kapcsolódó szexuális forradalomban, az ennek nyomán előálló általános züllésben, valamint a II. vatikáni zsinatból kinövő modernizációs törekvésekben – így az erkölcs „természetjogi” szemléletének feladásában, s vele szemben egy tisztán biblikus alapú, a személyközi felelősséget hangsúlyozó, szituációkat mérlegelő felfogás elterjedésében – véli felismerni a klérus által elkövetett szexuális visszaélések táptalaját. Benedek szerint ez erkölcsi relativizmus az egyház kellős közepén, ahová begyűrűzött a hitetlen világ morális válsága. A saját életrajzába is traumatikus tapasztalatként beíródó késő hatvanas évekre visszatekintve Ratzinger pápa némiképp egzotikus színekkel ecseteli a „teljes körű, semmiféle normát nem ismerő szexuális szabadság” következményeit, egyebek mellett a testiség hangsúlyos megjelenését moziplakátokon vagy „kis homoszexuális körök” kialakulását különféle papi szemináriumokban. Eközben elítél minden megújulási törekvést – visszhangozva és megerősítve azt a katolikus tradicionalisták körében elterjedt közhelyet, hogy a végromlás oka az egyetemes zsinat. Tradíció és értelmező újraelsajátítás bonyolult összefüggésének a zsinat után erőteljesen megfogalmazódó és a teológiai kutatómunkának hatalmas lendületet adó kérdését Benedek parodisztikus torzképpel intézi el, amikor a papnevelésbe beépített pornófilm-nézés egy általa ismert esetét hozza fel „a világgal kialakított új, radikálisan nyitott” viszonyulás példájaként. Ráadásul úgy emlékszik, az egyházi képzésnek ebben a gyászos korszakában saját teológiai művei „nem egy szemináriumban” tiltólistára kerültek – olvasásuk állítólag elbocsátást vont maga után.
Az idős Ratzinger nemcsak a valóság árnyalatait, hanem a humánum és a jóízlés követelményét is figyelmen kívül hagyja, amikor a korszak kiemelkedő német erkölcsteológusa, Franz Böckle halálát mint egy, a saját nézeteivel ellenkező felfogás kellő időben történt elnémulását említi. Az írás azonban mégsem azzal jelzi a legélesebben egy korábban szilárd építményeket létrehívó, roppant ismereteken alapuló gondolkodásmód erózióját és alkalmatlanná válását az egyház belső viszonyainak (különösen papok által elkövetett szexuális bűncselekmények okainak) elemzésére, hogy szeszélyesen illeszt egymáshoz benyomástöredékeket, személyes fóbiákat, történelmi hipotéziseket és egyoldalú teológiai értékítéleteket a 68-as események hatásaival kapcsolatban. Hanem azzal is meghökkenti olvasóit, hogy nem vesz tudomást alapvető tényekről. Semmilyen komoly kutatás nem támasztja alá ugyanis azt a feltételezést, hogy az egyházon belüli visszaélések összefüggenének az istenhit és a keresztény tradíció euroatlanti hanyatlásával, a papnevelés (helyenkénti és időleges) liberalizációjával, a homoszexualitás nagyobb arányú jelenlétével a katolikus papság köreiben vagy épp a II. vatikáni zsinat ösztönzéseivel a teológiai és erkölcstani hagyományok újragondolására. Ellenkezőleg: amennyire mindig is előfordultak (dokumentálhatóan) ilyen cselekedetek az egyházi hierarchia tagjainál, ugyanannyira nyilvánvaló az is, hogy a hatalommal való visszaélésnek leginkább a zárt, a külvilággal aránylag kisebb mértékben kapcsolatot tartó, laikus ellenőrzésnek nem alávetett, a pap mint különleges szakrális hatalommal felruházott személy figuráját kitüntető, vagyis a lehető leghagyományosabb – a Ratzinger által bírált szabadosságtól épp a legkevésbé érintett – környezet kedvez. Éppígy téves kapcsolás, minden komolyan vehető szakirodalom szerint, abúzus és homoszexualitás egymáshoz rendelése. Számít viszont a személyi érettség hiánya – szexuális orientációtól függetlenül –, és kétségkívül könnyen vezethet elfojtott késztetések agresszív kiéléséhez egyházi körökben a homoszexuális irányultság tagadásának a homofób előítéletek miatt kivált erős kényszere.
Miközben Ferenc pápa vezetésével erőfeszítés történik arra, hogy a katolikus hierarchia az egész világra kiterjedően tudomásul vegye a válsághelyzetet, amelyet sokan az egyházi felelősök közül is történelmi léptékűnek tartanak, és kiutat keressen belőle, XVI. Benedek „katasztrofális felelőtlenséggel hoz létre ellennarratívát” (Christopher Bellitto egyháztörténész, Time magazin online, 2019. április 11.) azzal szemben, amit Ferenc és stábja igyekszik tenni a válság leküzdése érdekében. A volt pápa elbeszélése szerint a válság oka a hitetlenség és a hagyományos katolikus erkölcsök fellazulása – az egyház és ezen belül saját maga felelősségéről véletlenül sem ejt szót. „Hogyan ölthetett ekkora méreteket a pedofília? A jelenségnek végső soron az az oka, hogy nincs jelen Isten. (…) Isten már csak egy kis csoport pártügyének számít, és nem lehet többé az egész társadalom irányadó mértéke. A kialakult helyzet pontosan tükrözi, milyen helyzetbe került a Nyugat” – hangoztatja cikkében azt az meggyőződést, amelynek politikai népszerűsége nem feledtetheti, hogy az egyházon belüli szexuális visszaélések egyik jellegzetes miliője sokáig éppen az volt, amelyet a legszigorúbb katolikus morál és a hozzá kapcsolódó bűnbánati praxis határozott meg. Stephan Goertz mainzi teológus szerint a katolikus tanítás a szexualitásról azokra a „struktúrákra és körülményekre” tekintettel is felülvizsgálatra szorul, amelyek teret nyitnak a tekintélytől való kiszolgáltatott függés, a saját szubjektum döntőképességét nagymértékben korlátozó vak engedelmesség kialakulásának. A bűn és a bűnbocsánat katolikus értelmezéséből csaknem teljes mértékben hiányzik a társadalmi dimenzió, amelyet egyébként Ferenc pápa buzdításai (a szolidaritásra, a befogadásra, a szegényekkel való törődésre, a nemzeti nyitottságra) megkísérelnek a keresztény moralitás középpontjába állítani. Annál erősebb viszont a személyes életszféra ellenőrzésének és a szexuális tevékenységek tiltásának, illetve folyamatos tematizálásának hagyománya. (Lásd Magnus Striet–Rita Werden [szerk.]: Unheilige Theologie, Herder Kiadó, 2019, 106–139.)
A felelősséget a bűnös történelmi fejleményekre hárító magyarázatával Ratzinger egészen más világból szólal meg, mint utódja, aki, ha diplomatikus eljárásmódja nem vezet is azonnali radikális intézkedésekhez, mégiscsak az intézmény reformjának, a hagyomány és a korkérdések szembesítésének, az egyház megtisztításának és küldetésére való alkalmassá tételének párbeszédes, a profán szakértelmet messzemenően hasznosító módozataira támaszkodik. A 2019 februárjában megtartott vatikáni tanácskozás fontos előmunkálata volt Németországban az egyházvezetés felkérésére készült, 2018 szeptemberében közzétett ún. MHG-tanulmány (három város, Mannheim, Heidelberg és Gießen egyetemének közös projektje), amely kriminológus és pszichológus szakértők közreműködésével vizsgálja az 1946 és 2014 közti időszakban „a német püspöki konferencia illetékességi területén katolikus papok, diakónusok és férfi szerzetesek által kiskorúak ellen elkövetett szexuális visszaéléseket” (a 366 oldalas anyag letölthető a német egyházvezetés hivatalos weboldaláról: www.dbk.de). Ebből kiderül, hogy a szóban forgó évtizedekben az összes német katolikus pap 4,4 százaléka volt elkövetőként érintett ilyen jellegű bűncselekményekben – a szerzők ugyanakkor megjegyzik, hogy jelentős lappangással, a kutatás számára hozzáférhetetlen és a statisztikákban nem szereplő esetek sokaságával is számolni kell –, és a párhuzamos észak-amerikai vizsgálódások is hasonló adattal szolgálnak. Amikor a magyar püspöki kar elnöke, Veres András kijelenti, hogy azok az országok, ahol sok visszaélésre derült fény, liberálisabbak nálunk (vö. „Nem titkolóztunk, mert nincs miért” – interjú Veres András püspökkel, Népszava, 2019. ápr. 6.), talán nem is sejti, hogy fontos tényt rögzít, amennyiben persze a „liberális” országok feltehetőleg nem az elkövetők kiemelkedő arányával előzik meg például az illiberális országokat, hanem a kérdéssel való foglalkozás elszántságát és a felderítés mértékét tekintve. Feltáró munka és megbízható adatok híján természetesen nem lehet felelős kijelentést tenni arról, hogy a magyar katolikus egyházban milyen nagyságrend feltételezhető: ahol a nyilvánossá vált esetek feldolgozása megtörtént, és ahol megelőző intézkedéseket is hoztak újabb visszaélések elkerülése érdekében, ott bizonyosan nem a számarány rosszabb, hanem a szembenézés készsége erősebb, így hát a környezet sem gyanúsabb, hanem megbízhatóbb.
A kérdés azonban nem is csak ez. Senki nem kívánhat jó szívvel mást, mint hogy Veres püspöknek igaza legyen, amikor azt állítja: „nálunk valószínűleg kevesebb visszaélés történt, mint más országokban” – bár sokan vennék jó néven, ha hihetőbben érvelne: annak, hogy „a magyar ember és a magyar kultúra gyerek- és családbarát, ami akadályozza az ilyen irányú bűnelkövetést”, nemcsak az egyházi visszaélések kontextusában nehéz értelmet tulajdonítani, hanem a családon belüli erőszak vonatkozásában is, ahogy vélhetően semmilyen más értelme sincs ennek a mondatnak. A visszaélések kérdését elemző tanulmányok azonban mind teológiai, mind egyéb szaktudományos nézőpontból azt erősítik meg, hogy messze többről van szó, mint hajlam és/vagy alkalom szülte erőszakos cselekményekről. Ezek, egyfelől, minden esetben hatalmi viszonyokat képeznek le és aktualizálnak perverz módon, másfelől a hatalommal való visszaélés nem egyéni eltévelyedések következménye, hanem a rendszerben benne rejlő lehetőség. „Az MHG-tanulmány szerzői – anélkül, hogy a személyes felelősség kérdését kevéssé fontosnak tartanák – nyomatékkal állapítják meg, hogy a szexuális visszaélés a katolikus egyházban rendszerszintű okokra vezethető vissza, ami azt jelenti: ha ezt a gyanút a tapasztalat alátámasztja, akkor a vezetés szintjén bűntárssá válik a további visszaélésekben az, aki e lehetséges okokkal nem néz szembe” – olvasható a fentebb idézett, a teológia mint hatalmi ideológia áldatlan vagy „szentségtelen” aspektusait vizsgáló tanulmánykötet előszavában. Az elkendőzés mechanizmusai tehát éppen úgy a visszaélés témaköréhez tartoznak, mint az uralmi helyzet kihasználásának egyéb, a szexuális vétségekkel nem okvetlenül összefüggő egyházi módozatai.
Sokan kétségbe vonják, hogy a katolikus egyház világméretű bizalmi válságáról volna szó: az intézmény sok tekintetben rendeltetésszerűen működik, s tagjai joggal érezhetik igazságtalannak a vétkes arculatra irányuló figyelem egyoldalúságát. (A hitelességéért küzdő hierarchia azonban csak hálás lehet mindazoknak, akik felszínre kergetik a rejtőző rosszat.) Nem mindegy azonban, hogy ez a rendeltetésszerű működés kimerül-e a szokás, a kollektív engedelmesség, a kulturális önazonosság és a felekezeti tökéletességtudat rítusaiban – ezek változatlan fenntartása, a fejlődés elutasítása is a szellemi erőszak egy formája –, vagy kiterjed a kivétel nélkül mindenkinek azonos méltóságot juttató szolgálatra, a szolidaritásra, a képmutatás mint alapvető visszaélés kritikájára, valamint kirekesztés és hit evidens összeférhetetlenségének prófétai képviseletére. Úgy látszik, az előző és a jelenlegi pápa közti különbség nem írható le azzal a játékos dialektikával, amely szerint a katolikus egyházban kétféle alkat cserélődik, s így Ferenc után majd megint egy szigorúbb és hagyományhűbb egyházfő várható. Kettejük átmeneti egyidejűsége sokkal inkább korszakhatárt rejt. Ha mégsem, akkor kérdés, nem következik-e be olyan szakadás, amely véglegessé merevíti a politikai hatalomra törekvő s vele szemben a nagylelkűség evangéliumát követő irányzat ellentétét.
Forrás: Élet és Irodalom 2019.05.10.
Be First to Comment