Kamarás István OJD: Érzékenyítés – Egyház és Társadalom

Fogas kérdés, hogy a Coca-Cola szivárványos plakátjai a cég érzékenyítő programjának vagy csupán terméke rafinált reklámjának tekinthetők-e. Azt biztos, hogy a CitizenGo nevű szervezetnek (melynek fő tevékenysége a meleg jogok elleni kampányolás) a reklámok eltávolítására felszólító online petíciója világszerte 9 millió embert mozgatott meg. Magyarországi aktivistái pedig fel szoktak szólalni a kormány által szervezett rendezvényeken, illetve teret kapnak a kormányközeli sajtóban is. A hazai petíció szerzőjének a többi között olyan kezdeményezések fűződnek a nevéhez, mint az abortusz betiltásának (ami még rendjén is lehetne) vagy a genderszakok megszüntetésének (védhetetlen) követelése. Mindez, persze, nem meglepő annak tudatában, hogy a homofóbia még olyan országokban is jelen van, ahol a kormányzat nem szítja nyíltan a gyűlölködést. Az is tény, hogy reklámokkal leginkább azokra lehet hatni, akik eleve nyitottabbak az adott nézőpontra. (Egy amerikai statisztika szerint a népességnek csak a 13 százaléka venne szívesen olyan terméket, amit azonos nemű párokkal reklámoznak, 27 százalék nem vásárolna ilyen cégtől; míg 46 százalékukat ez nem befolyásolná.)

Boldog István fideszes képviselő (aki nemrégen az Alföldi Betyárétel Főző Fesztiválon betyáröltözetben adott hosszú interjút a köztévének) bojkottot hirdetett, a Hit Gyülekezete attól tart, hogy a cég átírná a magyar alaptörvényt, a Pesti Srácok pedig arra jutott, hogy nem is a homoszexualitással van a baj, hanem az érzékenyítéssel, azzal, hogy „a gyerekeinkre megy ki a játék”, akik „tolószékes embereket sem szeretnénk mozgólépcsőnyi meg buszmegállónyi hirdetéseken nézegetni. (…) Ha pedig a tolószékesek elkezdenék eltördelni a gyerekeink hátgerincét, hogy ők is tolószékesként éljenek, attól a társadalom irgalmatlanul dühbe gurulna.”

A hazai kutatási adatokat azt bizonyítják, hogy az utóbbi hét-nyolc évben mindenféle (vagyis úgyszólván mindenki elleni) előítélet kétszeresére-háromszorosára emelkedett, ami minket, keresztényeket igencsak elszomorít. Így aztán a lebuzizott melegekkel, a letolószékezett kerekesszékesekkel – de ha ez így meg tovább, akkor még hallókészülékesekkel, a szemüvegesekkel, a lúdtalpasokkal, a vörös- és göndör hajúakkal, valamint a ferencpápistákkal – együtt imádkozhatjuk a 44. zsoltárt, hogy „Gyalázatom előttem lebeg szüntelen, szégyenpír borítja arcomat. Hallanom kell, hogy szidnak és átkoznak ellenségeim és támadóim. (…) Úgy néznek ránk, mint áldozatra szánt juhokra. Kelj föl, miért alszol, Uram, kelj föl és ne taszíts el mindörökre! Miért rejted el arcodat? Miért feledkezel el nyomorunkról és kínjainkról? Hiszen lelkünket a porba taposták, testünk a földhöz tapadt.”

Danilo Kiš származását tekintve a zsidó, a szerb és a magyar örökségbe gyökerezett, a kultúra tekintetében pedig a Habsburg, a bizánci és az oszmán örökség kereszteződésében alkotott. A szabadkai születésű Kišt szerb anyja szülővárosában magyarnak csúfolják, világsikerei után a szétszakadt Jugoszlávia szerbjei közül sokan lekozmopolitázzák a dacos önmeghatározása szerint „utolsó jugoszláv írót”. Bár sorsát nem kötötte sem a jugoszláv államhoz, sem a kommunista projekthez, életével és művészetével szemben állt a nacionalista kizárólagossággal, egyaránt fellépett a nacionalista köldöknézés és a globális állampolgárság ellen. Kiš 44. zsoltár című lírai regénye zsidó főhősének (miután 14 éves korában tanúja lett az újvidéki pogromnak) apja – minket keresztényeket is megerősítve – ekképpen magyarázta a történteket: „Nem a népeket, az íreket vagy a zsidókat gyűlölik, szóval ez nem etnikai vagy faji, vagy nemzeti kérdés, ez csak emberi türelmetlenség, a bőr színében vagy a szokásokban keres kifogásolni valót, akármiben, ami különbözik az általa megszokottól; az embernek vele született és meggyökeresedett szenvedélye, tehát bántalmazása és megalázása annak, amit egyébként szép szóval felebarátnak mondanak; azt, hogy uralkodjon a másik fölött, hogy megsemmisítsen minden más fajtát, hogy maga alá gyűrje a másikat, hogy diadalmaskodjon a másik fölött, nagyon közönséges és nagyon önző okból, sehogy sem nevezhetjük másnak, csak rafinált atavizmusnak, de ez teljesen más, bestiálisabb is a létért folyó harc minden megnyilatkozásánál, mert ha itt egyszerűen csak a létről volna szó, akkor nem uralkodnék el az igazságtalanság, a gonoszság meg az erőszak; egy-egy általános emberi fogyatékosságot vagy rossz szokást halálos bűnnek kiáltanak ki, így aztán elkezdődik a priori megokolással a gonosztett, az áldozat meg van bélyegezve, mert egyenlőségi jelet vontak bőrének színe vagy a vallása és olyan hibája között, mely mindenkiben megvan.”