Ez a kifejezés meglepett, amikor a Politico című magazin Időszerű beszélni az erőszakot hirdető keresztény extremizmusról című cikkét olvastam. Aktualitását az adta, hogy az amerikai Kongresszus elleni január 6-i gyilkos támadás több résztvevő-szervező csoportja valóban ebbe a kategóriába tartozott, keresztény, terrorista szervezet volt.

A vallás nevében? Az alapvető erkölcsi értékeket, szeretetet („szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”), befogadó testvériséget („idegen voltam, és ti befogadtatok”) és békét hirdető vallás és a kirekesztő, gyűlölködést és erőszakot hirdető embertelenség gyökeres ellentétben áll egymással. Éppen ezért különösen megdöbbentő, hogy a szélsőjobboldal és fasizmus nemritkán mégis a vallással és az egyházzal összeölelkezve, a kereszténység zászlaja alatt lép fel. Ezt láthattuk Washingtonban 2021. január 6-án, amikor a csőcselék megostromolta a Kongresszus épületét, és képviselők halálát követelte. A jól ismert esemény résztvevői között neonáci csoportok is voltak, kezükben „Jézus” feliratú zászlókkal. A felkelők egyik csoportja, a 2016-ban létrehozott Proud Boys (Büszke fiúk) neofasiszta, erőszak alkalmazását és a fehér faj felsőbbrendűség hirdető szervezet. Miközben vonultak a Kongresszus ellen, megálltak, letérdeltek az utcán, és imádkoztak Istenhez, hogy hozzon megújulást, mindannak valóra váltását, amit ők kívánnak. Adjon erőt, hogy képviselhessék az Istent és kultúrájukat. Mint a New York Times írta a felkelésről: „a keresztény szimbólumok, rituálé és nyelvezet jellegzetesen jelen volt”. Sokan „fegyver és Isten” jelvényeket viseltek, fehér keresztre írták, hogy „Trump győzött”. A fehér-protestáns vallásos nacionalizmus gyökerei mélyek Amerikában. Ennek jegyében indult a Ku Klux Klan az 1860-as években feketék, katolikusok és zsidók ellen.

A vallási jobboldal és a szélsőjobboldali politikai mozgalmak szimbiózisának ismételt megjelenése bár megdöbbentő, nagyon is jól ismert a történelemből s Európa közelmúltjából. A nácizmus Németországban saját vallást teremtett, és félresöpörte a kereszténységet, valamint az egyházat. Igaz, a hatalomra jutás előtt, 1928-ban Hitler még deklarálta, „[s]en­ki­nek sem engedjük meg sorainkban, hogy támadja a kereszténység eszméjét. Mozgalmunk keresztény mozgalom.” 1941 áprilisában Goebbels leleplező módon azt jegyezte be naplójába, Hitler „taktikai megfontolásból megtiltotta, hogy kilépjek az egyház kötelékéből”.

A fasizmus közép- és dél-európai, valamint balkáni variánsai azonban erőteljesen vallásos mozgalmak is voltak. Ennek ijesztő példája az 1941-ben, Jugoszlávia lerohanása után Hitler által létrehozott „önálló” Horvátország (amely Bosznia-Hercegovinát is magában foglalta), s szélsőséges fasiszta rendszert vezetett be Ante Pavelić „Ustaša” pártjának vezetésével, s véres nacionalista hadjáratot indított az ország szerb lakossága ellen. Egyharmadukat kényszerűen áttérítették a szerb-ortodox hitről katolicizmusra, míg a többieket deportálták, és legalább egyharmadukat – közel félmillió embert – megöltek. Hasonlóan irtották az ország zsidó, cigány és muszlim kisebbségeit is. Mindezek ellenére a pápa kétszer is fogadta Pavelićet. A horvát fasizmusban sajátos szerepet játszott a katolikus egyház, melynek vezetője, Aloysius Stepinac érsek üdvözölte az Ustaša állam létrehozását, bár később elmarasztalta embertelen gyilkosságait. Ezt a magatartást osztották az egyház magas rangú vezetői, mint Mišić és Rožman püspökök is, de a katolikus papság alsóbb rétegei, különösen a ferences rend tagjai tömegesen támogatták a rezsimet, sőt, aktívan részt vettek tömeggyilkosságokban is, mint Tomislav Filipović szerzetes, a hírhedt Jasenovac koncentrációs tábor vezetője, akit „Sátán szerzetesként” ismertek a mintegy 100 000 embert elpusztító táborban. Szerzetesi csuháját viselte háborús bűnösként történt akasztása idején is. Az erőszakos térítésekről híres Ivan Šarić szarajevói érsek egyházi újságja deklarálta, hogy „[a] szeretetnek határai vannak. A világ megszabadítása a zsidóktól az emberi méltóság megújítását jelenti. A mindenható és mindenhol jelen lévő Isten mögöttünk áll.” A szarajevói biztonsági rendőrséget Božidar Bralo szerzetes, az antiszemita atrocitások irányítója, míg a tartományt Jure Francetić katolikus pap vezette. Dionysius Juričev pap létére leírta a Novi listben, hogy „hét éven felüli gyerekek megölése nem bűn”. Végül is a katolikus papok mintegy fele aktívan támogatta a rezsimet. Ide kívánkozik, hogy a háborús vereség után a Vatikán XII. Pius pápa vezetésével a „patkányúton” számos háborús bűnös fasisztát menekített ki Horvátországból, közöttük magát Ante Pavelićet, valamint Šarić püspököt is. Pavelićet évekig bújtatták egy salzburgi kolostorban, majd a Vatikánon keresztül Latin-Amerikába menekítették.

A horvát jelenség nem volt egyedi. Már az 1920-as években megjelent az úgynevezett „klerikálfasizmus” fogalma is, amikor az olasz katolikus párt (Partito Popolare Italiano) Mussolini támogatójaként vált a fasiszta rezsim részévé. A klerikálfasizmus egyik legjellegzetesebb megtestesítője azonban Szlovákia volt. A szélsőségesen nacionalista Szlovák Néppárt vagy Hlinka Párt, melyet még az első világháború előtt Andrej Hlinka katolikus pap alapított és vezetett 1938-ig, 1939 után, a Hitler által létrehozott „önálló”’ szlovák fasiszta állam vezető pártjává vált egy másik katolikus pap, Jozef Tiso vezetésével, aki egyben a fasiszta állam elnöke is lett. A szlovák fasiszta egypártrendszer bevezette a náci vezérelvet (Führerprinzip), és napirendre tűzte a „zsidókérdés végleges megoldását” a katolikus fundamentalista egyház és gyilkos diktatórikus rezsim legszorosabb összefonódása jegyében.

A „klerikálfasizmus” másik mintaországává Ausztria vált, ahol 1932‑ben Engelbert Dollfuss jutott hatalomra. Az autokratikus rezsim, amelyet bevezetett, s amelyet később „ausztrofasizmusnak” is neveztek, mint barátja, Ernst Karl Winter mondta, „a politikai katolicizmus és Heimwehr-fasizmus összekapcsolása volt”. A fegyveres Heimwehr szervezet az I. világháborút követő súlyos társadalmi-politikai válság idején jött létre, majd az 1934-es bécsi munkásfelkelés vérbe fojtása után a fasiszta egypártrendszerre épülő rezsim alapjává vált egy erősen vallásos és az egyházzal összekapcsolódó rendszerben. Ünnepségeiken hatalmas kereszteket vittek a felfeszített Jézussal, és az új alkotmány törvénybe iktatásakor deklarálták: „A Mindenható Isten nevében, akitől minden igazság származik, átnyújtjuk az osztrák népnek a federális állam alkotmányát, amely keresztény, német és korporatív elvekre épül.”

A fasisztoid spanyol Francisco Franco a „keresztény civilizáció védelmének” jelszavával indított polgárháborút, amit Isidro Gomá y Tomás kardinális és a katolikus egyház a legteljesebb mértékben támogatott. Az egyház szellemi „újrahódítást”, „isteni totalitariánizmust”, újrakatolizációt hirdetett a politika támaszaként.

A két világháború közötti Magyarországon a katolikus egyház ugyancsak szorosan beépült a Horthy-rendszerbe. Vezetőik, mint Prohászka Ottokár, Bangha Béla és Serédi Jusztinián fontos szerepet játszottak az antiszemitizmus hivatalos ideológiává emelésében, zsidóellenessé alakítva az antikapitalizmust. Mint Prohászka mondta: „A zsidóság fekélye csontvázzá rágta a keresztény magyar népet, s a nemzetnek nagy részét koldusbotra juttatta.” Bangha Béla a nácizmussal szembeni fenntartásai ellenére a zsidók számlájára írta a liberális kapitalizmust, mely „milliókat taszított le rabszolgai és állati sorba”, és a hitleri „megoldást” „szociálisan értékesnek” és „Németország nagy érdemének” tekintette. Serédi Jusztinián hercegprímás a zsidótörvény felsőházi tárgyalásakor elfogadó beszédében mondta 1939. április 15-én, hogy a zsidók „vissza­szorítását a nemzet jogos önvédelmének” tekinti. Mondván, hogy a „hazai zsidóság egy része, a többieknek mintegy hallga­tag belegyezésével, a katolikusok ál­landó tiltakozása ellenére, liberális asszisztenciával, a sajtó útján és »művészet« ürügye alatt irodalom­ban, költészetben, színházban, mozi­ban, zenében, festészetben jóformán mindent kétségbe vont vagy diszkreditált, ami a keresztény ember előtt szent (…), egész gazdasági életünkben, to­vábbá magán- és közéletünkben iparkodott lerombolni a keresztény erkölcsöket.” Bár az egyház sok tagja a háború éveiben már erős fenntartásokat fejezett ki, és Serédi hercegprímás tiltakozott Horthynál a deportálások ellen, nézeteik mégis kikövezték az utat a Rómában tanult és felavatott Kun páterhez, a minorita szerzeteshez, aki 1944 telén papi reverendában és nyilas karszalaggal, oldalán fegyverrel, különítménye élén „Krisztus szent nevében lőjetek” szavakkal adott parancsot tömegmészárlásokra.

Vallás és szélsőjobboldali, fasiszta mozgalom összefonódásának ugyancsak sajátosan jellegzetes példáját találjuk Romániában is. Itt alapította populista-fasiszta, Mihály arkangyalról elnevezett mozgalmát a vallási fanatikus Corneliu Zelea Codreanu, aki annak a látomásának alapján járt el, hogy az arkangyal megjelent neki, és közölte, hogy Isten őt választotta Románia megmentőjének. A szélsőségesen brutális mozgalom az erőszak alkalmazását „Krisztus újrajövetele” előkészítésének nyilvánította. A számtalan gyilkosságot elkövető, zsidó-, cigány-, kommunista-, kapitalista- és magyarellenes populista-nacionalista mozgalom a román nemzeti identitás szerves részét alkotó ortodox egyház rituáléit követte politikai gyűlésein, ortodox ikonokat és hatalmas kereszteket hordozott felvonulásain, új tagjait a „testvériség a kereszttel” vallásos ceremóniák között avatta fel.

A horvát, spanyol és szlovák egyház, a fasiszta diktatúrákhoz kapcsolódó egyházak és papok nem a katolicizmus valódi tanításait képviselték, hanem ismét megmutatták az egyház másik, már-már elfelejtett arcát, az inkvizíciós katolicizmus középkori barbárságát. Az egyház és Isten nevében katolikus papok akkor embereket kínoztak, és közszemlére kitéve máglyán élve elégettek. A politikai barbárság és vallási bigottság összekapcsolódásának hosszú a története.

A mai jobboldal és a vallás? A vallással magukat összekapcsoló populista-nacionalista jobboldali pártok és kormányok megújították a jobboldali politika és vallás groteszk szövetségét. Valóban időszerű beszélni erről. A bevezetőben említett amerikai szélsőjobboldali, neofasiszta szervezetek ideológiájában központi szerepet játszik, hogy Amerika „Isten kiválasztott országa”, és a liberális-szekuláris politikai erők megszegik az Istennel kötött szerződést, és ezzel elárulják a hazát. Erőszakhoz fordulni és autokrata politikát támogatni tehát a haza és az isteni szövetség megmentése. Ezek a csoportok a vallás nevében erőszakot hirdetnek. A bigott vallásosság és a szélsőjobboldal összekapcsolódása tehát esetenként ideológiai közösségre épül.

Bár Amerikában hagyományosan nagy tömegek csatlakoznak konzervatív vallási szektákhoz, ez a jelenség távolról sem amerikai csupán. Hasonlóan valódi vallási meggyőződésre épül a Jarosław Kaczyński vezette autoriter lengyel kormány összekapcsolódása a vallással és a Tadeusz Rydzyk katolikus pap vezette vallási rádióadóval, a Radio Maryjával, amely a következetes nacionalista-rasszista, antiszemita és EU-ellenes uszítás szócsöve, és az EU-t európai Szovjetuniónak nevezi, valamint Lech Kaczyński elnök repülőszerencsétlenségét szabadkőműves összeesküvésként mutatja be. A katolikus egyház a rezsim támasza, a katolicizmus az autokratikus kormány fontos fegyvere. A populista lengyel kormánypárt miniszterelnöke az ország, sőt Európa újrakatolicizálását követeli.

Sok más esetben azonban nem ideológiai közösségről van szó, hanem csupán álságos taktikai fogásról, amikor a vallás és az egyház csak álca az autokrata diktátorok számára, és mintegy morális támaszt szolgáltat valódi arculatuk leplezéséhez. Ennek egyik legkirívóbb példája, hogy a volt ateista-kommunista KGB-ügynök, Vlagyimir Putyin államelnök az orosz-ortodox pátriárka társaságában veti magára a keresztet a templomban, sőt –14 fok hidegben, a jégből kereszt alakúra kivágott résen orosz ortodox rituálé szerint – bűnei feloldásáért – háromszor alámerült a fagyos vízben. Ez egyben az egyik legátlátszóbb példa is a kereszténység álszent politikai felhasználására.

Hasonló jelenség, hogy a magyar miniszterelnök a keresztény értékek védelmezőjeként lép fel, és a „keresztény szabadságot” – vajon mit is jelenthet ez? – állítja szembe a liberális demokrácia szabadságával. 2021. február 17-én Betölteni a hivatásunkat címen írott újságcikkében egyenesen a magyarság „küldetéséről” beszél Európában, s ez a küldetésgondolat, mint írja, „a Római Birodalomig vezet vissza”, és „kettős önvédelemről [szól] külső és belső ellenségekkel szemben”. A külső ellenséget ez esetben a migránsok képviselik, míg a belsőt az „Európa amerikanizált felén élők”, a Nyugat, amely már nem érti és elárulja Európát, s akiknek fel kell mutatnunk „a keresztény társadalmi tanításokra épülő politikai és társadalmi rend szépségét és versenyképességét. Megértetni (…), hogy Közép-Európában létezik olyan keresztény társadalomszervezési modell, amely tanításokon alapszik.” Ezt szimbolizálja nyilván a „Szent István óta nem látott” templomépítő akció is, ami a szomszédos országokra is kiterjed, sőt Mexikót és Szíriát is eléri. (Ugyanakkor – árulkodó módon – ez nem terjed ki az Iványi Gábor atya vezette „Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségre”, melynek egyházi státuszát eltörölték, az azzal járó támogatást elvonták, sőt több százmilliós pénzbírsággal sújtották, hogy megfojtsák. Hozzá­te­het­jük, nem azért, mert nem elég keresztény, hanem mert valódi keresztény értékek alapján kritizálni meri az Orbán-rezsimet.)

Hányszor hallom-olvasom újra hivatalos megnyilvánulások alkalmából és a kurzussajtó hasábjain ma is a gyermekkoromat végigkísérő jelmondatot, amit a Lefelsőbb Hadúr, a Kormányzó Úr a százezrek halálát okozó világháborúba lépésekor is megismételt: „Magyarország a kereszténység védőbástyája.” Ebben csak annyi változott, hogy akkor a kereszténységet a Kelet ellen védtük, ma pedig „a valódi értékeit és keresztény identitását elveszítő” Nyugat és az Európai Unió ellen is. Keresztényi küldetésünk ma már kettős.

A történelem tanúsítja, hogy szélsőjobboldali és fasiszta mozgalmak esetenként vallásos meggyőződéssel alátámasztva hirdetnek inkvizíciós tisztogatást mindazok ellen, akiket gyűlölnek és meg akarnak semmisíteni. Még gyakoribb azonban, hogy úgy lobogtatják a vallás zászlaját, hogy valóban nincs is közük a vallás által képviselt értékekhez és tanításokhoz, a felebaráti szeretethez és idegeneket befogadó testvériséghez, és csupán cinikus képmutatással bázisuk szélesítését vagy valódi arcuk leplezését szolgálják ezzel.

Forrás: Élet és Irodalom, LXV. évf., 11. szám, március 19.