SZABÓ ZOLTÁN: II. KONSZOLIDÁCIÓ (1980. AUGUSZTUS)

(Az attikai strófákra és kegyes tanító rendi görögtanáromra, Vézner Károlyra gondolva kegyelettel. – Bikich Gábornak)

A váratlan és páratlan erejű orkán hetekig tartott. A lyukas bárkának elkönyvelt hajó, hites hajószakértők egybehangzó nézeteire rácáfolva, vihart állónak mutatkozott. Repült, haladt az orkán ostorcsapásainak erejével. „Imbolyog, emelkedik, süllyed, de nem merül el!” – álmélkodtak a parti népek: a sikeres hajózás magisztrális manővereit egyre többen követték nyomon, nyugágyaikból, látcsöveikkel. Fogadásokat is kötöttek a hajózás sikerére. A partlakó klasszikus-filológusok a régi görög és római erény korszakot nyitó újjászületést fedezték fel a tüneményben: a hajósnép látnivalóan a vivere non est necesse, sed navigare necesse est elvét követte. A kezdeti elképzelést fokozódó fellelkesülés váltotta fel.

Olyannyira, hogy a parti kikötőkapitányságok is felismerték, hogy tenniök kellene valamit, a látszat kedvéért. Eltökélték, hogy erkölcsi támogatásukkal segítik meg a viharvert hajót, s utasították világítótornyaikat és jelzőállomásaikat, hogy szerfelett kedvező időjóslással buzdítsák helytállásra a hajósokat a fedélzeten, ahol eleitől fogva minden ember megtette kötelességeit s megállta helyét. Deckhand a hajóhídon, utas a vitorlaköteleknél mutatkozott a hajózás mesterének. Kishitűségnek vagy éppen pániknak nyoma se volt, mivel a legénység a kormánykeréknél rendkívül eredményesen kapitánykodott.

A viharvert hajót a maga tulajdonának tekintő flotta-főkapitányságot éppen ez nyugtalanította s bírta rá közbelépésre. Amit a vihar épen hagyott, azt a fedélzet újra elfoglalására és elrettentő példa statuálására indított flottamanőver tönkretette. A vitorlázat használhatatlanná rongyolódott, a kormányszerkezet deformálódott. A viharbíró hajósokat a vihar kitöréséért tették felelőssé, s akit életben hagytak, a hajómélybe vetették, mivel a hullámverés cinkosának tekintették. Azt, hogy az új hajóvezetőség egyedül a flotta-főhadiszállásról kapott utasításokhoz igazodjon, a navigációs műszerek leszerelésével és a hajózási térképlapok emelésével biztosították.

A híres hajó egy ideig tétován sodródott a nyílt tengeren. Később a kapott utasításokban kijelölt tengerárral úszott betervezett rendeltetési helye felé. Az, hogy a hajótörés mikor következett be, megállapíthatatlan. A hajótest alig észrevehetően zökkent egyet s leállt. A hajósok ezt észre se vették, mivel az incidensnek nem volt jelentősége: egyetlenegy áldozata se volt, még sebesültje se. Minden a helyén maradt. A hajótest is maradt, ahol volt, ahol leállt. Idővel természetesen mindenki észrevette, hogy a hajó meg se moccan, egy helyben áll, de ez még a matrózokat se nyugtalanította. Nem volt se szél, se hullámverés: a tenger vizét ezen a helyen nem hozta mozgásba tengerár. Szélvédett helyen állt a hajó, tükörsima vízben, valamilyen mikroklímában, ahol a szélcsend maradandó. „Nem inog, tehát nem merül el” – nyugtatták az emberek egymást. „Nem is mehet sehová!” – dohogtak egyes izgága fiatalok a megértés reménye nélkül: tudta az öregje, hogy ezt a hajót úgyse kormányozták soha arrafelé, amerre ők kívánkoztak.

Azt, hogy a hajótest dűlőfélben van, először a keresztárbocokra felküldött hajósinasok gyanították. Később a hajóhídon is észlelhető volt, de a flottaigazgatóságot nem nyugtalanította, hogy épp ez a hajó feneklett meg. A hajó egyébként rendkívül lassan és fokozatosan dűlt féloldalára: reccsenés vagy roppanás nélkül, minegy természeténél fogva. Amikor mindenki tudta, mivel restellte, senki sem mondta, hogy zátonyra futott a híres hajó. Volt, aki reménykedett. Egyesek az új hurrikántól, mások egy rendkívüli atlanti dagálytól vártak hiába, hogy a hajót a homokzátonyról felemeli.

A hajóhídon azonban azt a szakszerű magyarázatot fogadták el az illetékesek, amely szerint a hajótörés olyan tengerszakaszon következett be, ahol szél se jár, a víz mozdulatlan és immobilizál. A hajómérnökök kiszámították, hogy bizonyos ferdeszögön túl a fenéksúly automatikusan leállítja az oldalra dőlést a homokzátonyon, s a ferdülés konszolidálódni fog. A kapitányság megállapította, hogy a híres hajó statikus jövőjét szélvédett helyén, szilárd zátonyon egyedül a legénység lázadása fenyegetheti. Lazított tételben megfogalmazott új hajószabályzattal könnyítették tehát az egy helyben maradás és a ferdülés elviselését. A beavatottak elterjesztették a hajótörés helyes értelmezését, vagyis azt, hogy a megfeneklés révbe érés volt s a zátony: kikötő. Navigare non est necesse sed vivere necesse est secundálták nekik a hajó nagy tudású klasszika-filológusai. A matrózokat tatarozással foglalkoztatták s a hajómérnökök hidraulikus szerkezetekkel kiegyensúlyozták a hajódölést, az első osztályú kabinokban. Kedvelt kirándulóhely lett a híres hajó.

Maga a hajósnép, különösképpen eleinte, nehezen bírta a lefelé lejtő fedélzeteket és a ferdén föléjük záruló oldalfalszerelvényeket, főként a hajómélyben s a fedélközön. Szaporodtak az öngyilkosok és idegbetegek. Az, hogy a fedélzetek horizontálisai és az árbocok vertikálisai ferdén mutattak a víz szintje és az ég boltja felé, nemcsak tájékozódóképességüket, hanem gondolkodásuk keretrendszereit is összezavarja. A ferde helyzet, mivel a gravitáció erővonalai változatlanok maradtak, nehezítette a járás-kelést, kockázatokkal. Aki lépett: lejtőre lépett, bárhová lépett. Aki elvétette, estében legurulhatott a vízbe, vagy a fedélköz nyomorúságos zsúfoltságába. Ezért mindenki roppant elővigyázatosan és tétován mozdult és tett-vett, tapogatózva járt-kelt, terpeszállásban, határozatlanul. A beszédmód valamint az írásmód is ehhez a vakokéhoz hasonló mozgástechnikához idomult. Az akklimatizálódás viszont az építmény ferde derékszögeihez a figyelem olyan összpontosításait igényelte, amely örökös és ösztönös önkontroll nélkül lehetetlen. Ez a rendőri felügyeletet és a fegyelmi bíráskodást fokozatosan enyhítette, ami elviselhetőbbé tette a ferde helyzetet.

Aki tehette, átjárt a parti rokonokhoz kezdetben felbillent egyensúlyérzékének helyrebillentésére is törekedve, s ezért egy ideig szívesen emlékezett a viharbíró hajózás heteire. Később azonban, mivel az emlék nehezítette a beilleszkedést a statikus hajóséletbe, a navigáció emlékezete kiküszöbölődött a tudatukból. Idővel a partra kirándulókat már nemcsak felvillanyozta, hanem egyben nyugtalanította, hogy ezen a terepen a víz szintjével párhuzamosak a vízszintesek, s a vertikálisok erre a horizontalitásra merőlegesek. A hajópadló esésvonalához szoktatott láb és gerinc, a szárazföld koordinátái közt, elbizonytalanodott. A hajólakók egymás közti lojalitásait s az együvé tartozás közérzetét mindinkább a konszolidálódott ferde helyzetben való elboldogulás közös élménye váltotta ki, őket a többiektől elkülönítve. Idővel a hajólakó a parti rokonokat mindinkább a maga hitére akarta téríteni, abban a meggyőződésben, hogy a zátonyra dűlt hajón kívül nincs élni érdemes élet, s ha van élet, az ilyen élet nem hajósélet.

Azt, hogy a szilárd és ferde fedélzetek alatt nesztelenül korhad a hajógerinc s a tövinél porlik a borda, aki tudta: nem említette.

Szabó Zoltán: Forradalom után. Két vázlat. 1. Kompetetiv koexisztencia (1973). 2. Konszolidáció (1980. augusztus). = Irodalmi Ujság, 1981. 11–12. (november-december) sz. p. 1–2.; Szabó Zoltán: Nyugati vártán. Esszék és publicisztikai írások. 2. köt. Budapest, Osiris-EPMSZ, 2011. p. 98–100., Szabó Zoltán: Diaszpóranemzet. Szerk. és sajtó alá rend. András Sándor. Budapest, Osiris, 1999. p. 170–173.

A társadalmi konformizmus és a hatalommal való kiegyezés tárgyában született két írást Forradalom után. Két vázlat összefoglaló címmel az 1956-os forradalom huszonötödik évfordulója alkalmából közölte az Irodalmi Ujság. A fent idézett szöveg ezen különböző időpontban készült miniesszék egyike.

Az első, a Kompetetiv koexisztencia egy valós tényből – Illyés Gyula és Boldizsár Iván 1971-es londoni tartózkodásának tapasztalataiból – kiinduló álomszerű vízió leírása. A képzelt utazás a magyarországi konszolidáció útjának erős, Dante poklából vett képekkel való megjelenítése, ahol a fausti szerepet felvállaló értelmiség az érvényesülés érdekében maga is beáll abba a kórusba, amely a bűzös tóban állva azt énekeli: „Kék tó, tiszta tó, melyből az élet vize árad…”.

A második, Konszolidáció (1980. augusztus) című cikkében Szabó – a korábban is használt alkaioszi hajó-toposzt alkalmazva – az ország állapotát egy megfeneklett, stabilizálódott, de megdőlt vitorlás helyzetéhez hasonlítja. A forradalom viharában a legénység a kormánykeréknél rendkívül eredményesen navigál, de a vitorlást a „hajót a maga tulajdonának tekintő” flottakapitányság egy szélcsendes helyen zátonyra futtatja.

Talán ezen Szabó-írás ihletett minket – a róla szóló monográfia szerzőit: jómagamat és Szádeczky-Kardoss Zsófiát – arra, hogy kötetünk előszavában „vitorlaemberek közt kőemberként” jellemezzük korának egyik legkiemelkedőbb szellemét, a tántoríthatatlanul kényes ízlésű és kifinomult érzékű, örök kiegyensúlyozó művészt, a kikezdhetetlen bátorságú és tisztaságú közírót. Őt, aki tőkesúly minden időben.

Tokaji Nagy Erzsébet

A Kortárs Kiadó – amely felvállalta Szabó Zoltán szellemi örökségének gondozását és kiadását – a következő köteket ajánlja:

Szabó Zoltán:

A magyarság Európában, Európa a magyarságban

esszék, cikkek – András Sándor válogatásában és bevezetőjével

Szabó Zoltán:

Amerikai jegyzetek

[1971–1972]

András Sándor jegyzeteivel és utószavával

Szabó Zoltán:

Összeomlás. Francia útinapló

A. Szabó Magda jegyzeteivel és Tokaji Nagy Erzsébet utószavával