A. Gergely András: OJD (avagy Istenbohócai legitimitásához)

Kamarás István az egyetlen a Magyar (és vélhetően a nemzetközi) Tudományos akadémiai doktorok között, aki a rang- és pozíció-felhalmozásban dúskáló kutatók és tudósok között az OJD (ön)minősítéssel van jelen. E mentális és pozicionális öndefiníció vélhetően sejteti a rendiség és intézményesültség megannyi kis- meg nagydoktori, akadémikusi és fővezetői sarzsi, valamint a (szerzetesrendi, egyházi intézményi) vezetői státuszokra emlékeztető besoroltság kellékeit, avagy hát inkább ezeket helyettesítő szerény önelhelyezést – konkrétan a hit és meggyőződés, küldetésesség és vállalásosság legsajátosabb hangján. E hang (immáron, emlékezetem szerint) legalább két-három évtizede egyedi megkülönböztetője a könyvtáros, társadalomkutató, egyetemi oktató, tanszékalapító, regényíró, szociográfus, religiográfus, meseíró szerzőnek, s a rövidítés feloldásaképpen elárulható, hogy az Ordo Joculatorum Dei, vagyis Isten Bohócainak Rendje, mely az Istenbohócai kötetben nyer alaposabb „religiografikus” értelmezéseket. Az Istenbohócai Rendetlen Rend (e kötet szerint 2003 októberi) rendalapítása és rendetlenségeinek ismerettörténete lett a kötet anyaga,[1] mely mint rendi intézménytörténet szövegszerűen is a „Vissza az őshazába” című első fejezet másfél oldalas „névsorolvasással” kezdődik, röviden szólva arról is, hogy a Rend taglétszáma 2017 karácsonyán huszonegy résztvevővel számol, kikről kultúra-specifikus hovátartozásuk és kapcsolattörténetük révén kerekedik ki a kötet textusának egésze tizenegy fejezetben.

Elhamarkodott (és oktalanul túlokoskodó) társadalomtudományi akadékoskodás lenne itt arról papolni, hogy e (szakrális hátterét tekintve) „ferencpápista” közösség a maga rendiségében amolyan bokor-gyülekezet inkább, vagy alternatív vallási kezdemény, mely „rendi” jellegét a tagok érintettségével és bolondos beavatottsági habitusával értelmezi. Kamarás (saját online weboldalán) ennek részletes magyarázatát is adja, valamiképpen a könyv nyelvi és intellektuális tónusából is megidézve a lényeges alapismereteket…:

„Isten Bohócainak Rendje. Jelenleg /2008/ 17 tagja van: különböző nemű, életkorú, életállapotú (szerzetes, pap, világi), világnézetű (vallásos, agnosztikus, kereső), foglalkozású (díszüvegező, néprajzos, szociológus, magyartanár, matematikatanár, könyvtáros, irodalmár, neveléstudós, r. kat. püspök, r. katolikus pap, apáca, ökofilozófus, gyógytornász, médiatechnológus és informatikus hallgatók), emellett különböző politikai irányzatokhoz kapcsolódó, eltérő habitusú és ízlésű személyek. Mivel főnöke sincsen rendünknek, csak alapítója (és ez én lennék mint Ipiapi atya reinkarnációja) mindenki hozzátehet ahhoz, amit én most Néktek elmotyogok. Számomra a ’regula’ sarkalatos erényei a nyitottság, a kreativitás, a rácsodálkozás és derű. Ezek segítik megvalósítani sarkalatos erényeinket. Aki ezekben magát már bombabiztosnak, rutinosnak érezné, és már úgy érezné, semmi sem lepheti meg, sürgősen kapja össze magát, mert hipp-hopp és kívül találja magát az OJD-n. No nem azért, mert bárki más a tagok közül kizárta volna őt, hanem azért, mert ezzel ő maga zárta ki önmagát. Félreértés ne essék, az OJD-tag is lehet velejéig szomorú, de csak két szólamban – ahogyan ez a Prédikátor könyvében is meg van írva – : »Minden okom megvan a szomorúságra, minden okom megvan az örömre«. Éppen ezért az OJD-tag kicsit lökött, kicsit tudathasadásos, de ebbe a hasadékba, beszüremkedik a fény, vagyis ez a ’tudatszakadék’ nem Rám-szakadék…”

A kötet nyelvi anyagát híven tükrözi ez az intézményesülés idején lefektetett szöveg, mely egyúttal alapja is a visszatérő motívumoknak, Ipiapi atya evangéliumának és missziójának,[2] rendi társait jellemző élethelyzeteknek, sorsukat minősítő állapotoknak, egyházi szervezetekbe csöppet sem illő egész küldetésességüknek. Istenbohócai valójában a fővárosi panel-keresztutak[3] és a szamosháti egyházmegyei helyszín (Egyházaskeve) mindennapi eseménymenetének fura egyvelegéből formálódik. Helyszín is több van, Óceániától és a Salamon-szigetektől az óbudai szaléziánusokig, az „Isten háta mögötti” helyszínig és a rendi rejtelmek szakrális performanszaiig, szereplők viszont még többen, mégpedig a szinkretikus vallási közösségekre jellemző gazdagságban. Így a kisregény, melyben visszatérő motívumok Ipiapi atya regény-részei, a ferencpápistaságról írott megannyi Kamarás-mű eszmeképzetei és a Szerző korábbi religiográfiai tudástárának tapasztalatai is, (önmagát minősítően) „egyaránt hordozza az utópia, a szociográfia, a szatíra és a misztérium jegyeit” (hátoldali szöveg). Ebben a vállalásban a szinte minden mondat mögött ott húzódó vallásismeret, a Kamarás egyetemi oktatói munkáira jellemző „ember- és erkölcsismeret” szaktárgyisága, a társadalmi tájak és közösségkutatási tapasztalatok közötti eligazodás fölhalmozott tudásanyaga éppúgy jelen van, mint a tartózkodó intézménykritika a vallási felépítményrendszerről, a hitek és tanúságtételek körülötti elfogadó attitűd vagy a kételyek épeszű birodalma, a társadalmi tények makacs rendszerébe illeszkedő felekezeti-rendi megosztottság kontrasztja a világképek válságával szemben. S ennek mint beszédes harmóniának, ironikusan megfogalmazható világállapotnak humoros rajzolata maga az Istenbohócai kötet.

Kamarás ebben mint időleges összegzésben (már nem új, de mindazonáltal újítás erejével és szándékával ható) rendalapítás Atyája. S ha saját szavaival „ipiapacsolni” szeretném, talán kifejező lenne úgy befejezni e könyvajánlót, ahogy „az evangéliumi derű jegyében létrejött rend” alapítójához méltó egyik vallomás ima-formában is kifejezi:

Miatyánk, cirip a mennyekben,
Ciripeltessék a Te neved…

[1] Ecclesia Kiadó, Budapest, 2020., 181 oldal