Szále László: Bánk is csak hümmögni tud

Engem tituláltak már szociográfusnak is, írónak is – ünnepélyes alkalmakkor. A szédelgő feldicsérést mindig helyesbítettem: a legtöbb, ami elmondható rólam, hogy újságíró, ma már inkább volt újságíró. De hát kovácsmester marad a kovács akkor is, ha már nem kalapál. Nem mondom, írtam olyan könyveket, amelyeknek közük van a szociográfiához (olyat nem, amelynek köze van az irodalomhoz), de attól még nem lettem szociográfus. A valóságismeret s annak terjesztése azonban valóban szívügyem, ami – a hatalmi és ellenzéki – hazugságok világában minden nemzet támasza és talpköve kellene hogy legyen.

Valaha – Nagy Lajostól Kovács Imréig, Illyés Gyulától Moldova Györgyig – nagy társadalmi presztízse volt ennek a műfajnak. Társadalmi, nem hatalmi. A hatalmat sosem érdekelte, legfeljebb néha úgy tett, mintha érdekelné. Pedig a hatalmakat legitimáló – s általuk sokat hangoztatott – fejlődés önmagában semmi. (A rák is fejlődés.) Akkor nevezhetjük igazi haladásnak, ha van iránya. Irányt pedig csak a valóság valóságos ismerete adhat – nem pedig kampányvízió vagy píár-recept. Igazi, demokráciára és szubszidiaritásra épülő társadalomszerveződés csak társadalmi önismeretre épülhet, amiben a szociográfiának pótolhatatlan a szerepe. Vannak „helyette” szép számmal közvélemény-kutató intézetek, de egyfelől: a közvélemény nem kemény tény, csupán a valóságismeret „szoftverje”, másfelől eredményeiket csak a hatalmi körök használják, a nagyközönség nem. Nekik szólna igazán a szociográfia. Sajnos, a nagyközönség azt sem olvassa. Attól még kell hogy legyen. Amerika sem érdekelt senkit mifelénk évezredeken át, de ha nem lett volna ott, Kolumbusz nem tudta volna felfedezni. A Magyarország felfedezése is ilyesféle könyvsorozat, lassan százéves, s vár arra – mi mást tehetne –, hogy az olvasó nép fölfedezze. Pardon, hogy olvasó nép sincs? Vagy tévedek?

Ez a különös műfaj két világ határán áll: valahol a szépirodalom, a dokumentumirodalom – és persze a tudomány – közös mezsgyéjén. De minthogy a szociográfia már nemcsak a Gutenberg-galaxisban él, mondhatnám, hogy a játékfilm és dokumentumfilm; a művészfotó és a dokumentumfotó határvidékén. Ez egyfelől termékeny vidék, hiszen legnagyobb eredményeit jó ideje a tudomány is az interdiszciplinaritás terrénumán éri el, másfelől ingoványos senki földje: – esetünkben – sem az irodalom, sem a tudomány nem fogadja be; nem ismeri el igazán a sajátjának. (Talán mert nem is az.) Úgy jár, mint az 1957-ben megindult Élet és Irodalom, amely a Németh Lászlónak tulajdonított gunyoros meghatározásban: se nem élet, se nem irodalom, csak és. Ám az és egyáltalán nem olyan jelentéktelen szó. Az élet szent dolog, az irodalom is szent dolog, de az és is az. Összeköt, gazdagít, új minőségeket hoz létre: és nélküle nincs világ (ég és föld), nincs levegő (oxigén és nitrogén), nincs szerelem (Rómeó és Júlia), nincs fröccs (bor és szóda) – hogy csak a legfontosabb és-eket említsem.

Belátom, ez eléggé parttalan, de hát a szociográfia maga is parttalan – nemcsak műfajilag, hanem abban az értelemben is, hogy nem tud révbe érni; nincs vagy kevés az igazi befogadó kikötője. Ez utóbbi parttalanság az elindulást is kétségessé teszi. Kevés Kolumbusz Kristóf van, aki útnak indul akkor is, ha nem tudja, hol lesz – lesz-e egyáltalán – kikötője.

Sokan vélik úgy, a szociográfiának szépirodalmi erényeket kell csillogtatnia, hogy hasson. Hogy képes legyen meggyőzni az olvasóközönséget, és meggyőzni az „illetékes” hivatalt (hatalmat), hogy a helyzet tarthatatlan – Tardon, a Viharsarokban, Penészleken, az Őrségben, a puszták népe körében, a világváros határában. Vagyis a hivatal ismerje meg és javítson a helyzeten, vagy a közvélemény kényszerítse rá, hogy tegye a kötelességét. Ez gyönyörű program, bár eddig még sohasem vált be. Vagy csak nagyon ritkán. Egy siker biztosan volt: a gyermekgondozási segély (GYES) bevezetését egy író-szociográfus, Fekete Gyula javasolta. Mondhatjuk: ez a mai családpolitika alapja.

Leszögezhetjük: az irodalmilag legmívesebb munkák sem tudtak soha semmiféle közvetlenül érzékelhető társadalmi változást generálni sem a Horthy-korban, sem a szocializmusban. Nem érvként mondom, csak képletes példázatnak: Tiborc panasza a legmagasabb irodalom, a legmélyebb igazság, mégsem ér el vele semmit: az „illetékes” Bánk is csak hümmögni tud.

A szociográfia olyan, mint az ezermester vagy a polihisztor: a mindenhez ért, a részletekhez kevésbé. Ezért a tudomány nem szereti. Nem tiszta műfaj. Akárcsak az élet. Erről szól a szakbarbár szó. Tulajdonosa a szakmájához ért, az élethez nem. Az életről szóló emberi megnyilvánulások először szakosodtak – hogy mélyebbre áshassanak –, de aztán jött a keveredés, a sokoldalú látás szükségessége. Ez a tudományban – a ma is tartó – interdiszciplinaritás kora. A szépirodalom is erre halad. Tele van tudományos, esszéisztikus, útleírásos, anekdotikus – és igen, szociografikus – betétekkel. Néhány név csupán – ide indoklás se kell –: Thomas Manntól Németh Lászlóig, Krasznahorkaitól Závada Pálig vagy Láng Zsoltig. S csak a példa kedvéért – anélkül hogy a gyékényükre akarnék tolakodni –, ha én szociográfiát írok, lopok mindenhonnan. Történelemtől, szociológiától, helytörténettől, néprajztól, irodalomtól, hogy saját, gyarló látó, láttató és kifejező képességeimet kiegészítsem s témámhoz méltóvá közelítsem. Hozzáteszem, ha írok valamit, sohasem műfajban gondolkodom, csakis témában: a cigány–magyar együttélés esélyeiben, a magyarországi németek sorsában. Hogy par excellence szociográfiát írtam-e, vagy sem, a legkevésbé sem érdekel. Ha a szociográfia nem fogadja be, akkor befogadja a riport, az interjú, a helytörténet, a publicisztika, az esszé. Ha egyik sem, akkor a feledés. Bár ez utóbbi akkor is ölelő karokkal várja, ha az összes többi befogadta.

Vigasztalom is magam: nem kell feltétlenül írónak lennie annak, aki jó szociográfiát akar írni. Elég, ha bolond, és íráskészsége megüti legalább egy jó újságíróét vagy irodalomtanárét. Hatást nemcsak a briliáns irodalmi ábrázolóerő képes kiváltani. Képes erre az őszinteség, a pontosság és a láttató erő is. Ami nem azonos a teremtő írói ábrázolással, új regényvilág teremtésével, amelyben az író által életre keltett figurák élik szinte önálló világukat. A művészet tényleg szent dolog, bár – ahogy a Biblia mondja – sokan vannak az elhívottak, kevesen a kiválasztottak. Az irodalomra lefordítva: sokan éreznek elhivatottságot az írói pálya iránt, de kevesek „meghívója” érvényes a Parnasszusra. Ha csak „igazi író” írhatna szociográfiát, még a jelenleginél is kevesebb mű születne.

Más kérdés az, mi a szociográfia célja: hogy képes-e mondanivalóját a felelős hatalomhoz eljuttatni, vagy felrázni a közvéleményt, ha a hatalom közömbös marad. Csak ez utóbbira építhetünk: a szociográfiára ritkán figyelt fel a hatalom. Manapság például a füle botját sem mozdítja. De két példát biztosan találunk, s mindkettő a szociográfia egy-egy aranykorára esik. Az egyik Gömbös Gyula és a népi írók közeledése az Új Szellemi Frontban, a másik: a hithű kommunista írószövetségi elnök, Darvas József esete a Magyarország felfedezése sorozattal.

Az első esetben a nagy közigazgatási és szociális reformtervekkel fellépő friss miniszterelnök igyekezett az írókat maga mellé állítani, hiszen közös a cél, nemdebár. A liai­son nem sokáig tartott. A kezdetben lelkes írók hamar ráébredtek, hogy mégse olyan közös a cél, és Gömbös is rájött: az írók túl komolyan gondolják a dolgokat ahhoz, hogy lelkesítő propagandajátszmák engedelmes részesei lehessenek. A kölcsönös rádöbbenés epizódja több szempontból is érdekes. Gömbös és az írók első találkozójára 1935 áprilisában Zilahy Lajos villájában került sor, ahol az írók rögtön láthatták, hogy a hangzatos tervek nem is állnak olyan szilárd lábakon. Gömbös pedig Móricz Zsigmond performansza után megtapasztalhatta, nem sokra megy az írók „valóságlátásával”. Móricz nem mondott semmit, csak elővette a Ritz Szálló díszes menükártyáját, és fölolvasta róla egy Szatmár megyei napszámos heti étrendjét: hétfőn reggel krumplileves, délben semmi, este krumplileves. Aztán kedden, szerdán végig szinte ugyanaz – újabb semmikkel, bab- és ciberelevessel variálva. Szándékosan nem idézek egy visszaemlékezést sem, mert ahányan jelen voltak – mind kiváló írók –, annyiféleképpen interpretálták a híres jelenetet. Valamennyi kis gyöngyszem, de kiderül belőlük, hogy nem is olyan könnyű leírni: valami pontosan hogy is van, hogyan is történt. Vagyis leírni az igazat, ami valódi is. Ez volna a szociográfia!

Ami – fölfogásom szerint – nem tud irodalom lenni, és nem is szabad, hogy teljesen az legyen. Minden eszközét felhasználhatja, de nem emelkedhet a fikció világába, nem szárnyalhat a szent és tiszta igazsággal. A szociográfia anteuszi karakter: ha elszakad a földtől, elveszti valóságerejét. Szárnyaló irodalom persze lehet, de szociográfia már nem.

De még ebben sem lennék ilyen szigorú: szociográfia szinte bármilyen valóságfelmutatás lehet: a szöget nemcsak kalapáccsal, hanem baltával, sőt egy darab kővel is be lehet verni a falba. Csak pontosan kell odavágni.

Márpedig az írók hajlamosak a művészi hatás kedvéért – mondjuk finoman – áthangszerelni a valóságot. Vagyis a sűrítés, az elrajzolás, a felnagyítás eszközeivel élni. A konkrét valóságtól távolodva haladnak az általános igazság felé. Az én szememben a szociográfia ezt az utat nem teszi meg. Pontosabban: hű marad a konkrét valósághoz, s meghagyja az olvasónak az általános következtetések levonását – a saját élményeinek bekapcsolásával.

A Viharsarok jól megírt, fölkavaró remekmű (lett is botrány belőle), de nem tenném tűzbe a kezem Féja minden megállapításának pontosságáért. Ezért inkább „átengedném” az irodalomnak. Szemben az ugyancsak „börtönt érő” A néma forradalommal, amely nem szépíró műve, de még ma is megborzongok, ha eszembe jut rám tett hatása a hatvanas években. (Nem mellesleg szombathelyi tanárom, a kultúratörténetet előadó dr. Kiss Gyula nyomta a kezembe titokban – hivatalosan akkor nem is létező, de erkölcsileg kötelező olvasmányként.)

Büszkén emlegetjük, hajdanán olyan fontos volt a szociográfia, hogy az elnyomó hatalom a szerzőket leleplező szavaikért olykor börtönbüntetésre ítélte. Nem tudok szabadulni a gondolattól: biztos, hogy azok a szavak mindig az igazat és csakis az igazat közvetítették? Nem túloztak, nem dramatizáltak, nem volt bennük a Pestről érkező polgár látványos – hatást kereső – szörnyülködése, ami „idegesítette” a hatalmat, amely abban a tudatban volt: de hiszen ő is javítani akar, reformokat tervez. A nagyszerű angol, Egán Ede – Darányi Ignác biztatására – már a XIX. század végén óriási feltáró munkát végzett, s programjaival szép eredményeket ért el Kárpátalján; felemás módon, de a Nagyatádi-féle földreform is elindult, a kiszélesedő társadalombiztosítás is mutat föl eredményeket stb. És akkor jön ez a Braun Róbert, ez a Féja Géza, ez a Kovács Imre lázító, mindenben csak a rosszat kereső szövegeivel. Nem akarom mentegetni a korabeli hatalmat, de a perekbe belejátszhatott, hogy az írók – egyébként teljesen jogos indulattal – mégiscsak irodalmat akartak valóságként „eladni”.

Amivel a hatalom – az illetékes – nemigen tudott mit kezdeni. Egy kis magyarázat az „illetékesről”: Szabó Zoltán A tardi helyzet című remekművének címlapján egy paksaméta látható, melyen az áll: Az illetékesnek. S alatta piros betűkkel: sürgősen elintézendő. Ez igazán beszédes grafikai jelzés arra, mit akar a könyv. Hogy az író mintegy „beadványt” készít a nyomorúságos tardi helyzetről, s kéri, felszólítja az illetékeseket, hogy cselekedjenek a problémák – a magyar falu problémáinak – megoldása érdekében. Ez a címlap csak a Cserépfalvi Kiadónál megjelent első kiadáson van, a tucatnyi újabb kiadáson már nincs. Talán azt fölismerve, hogy egy könyv még képletesen sem tekinthető hivatalos iratnak, s reménytelen dolog közvetlen eredményre számítani, olyasmire, hogy ezt az „illetékes” majd beiktatja, elolvassa s kiadja intézkedésre. Méghozzá sürgősen. Az illetékes nem olvassa el, nem intézkedik, talán ilyen illetékes nem is létezik. S ha ezt gondolták az új kiadások címlaptervezői, azt hiszem, jól gondolták. A szociográfia nem felirat. Szerényebb célokkal kell beérni.

Nyugodtan levehetjük tehát a szociográfia válláról is ezt az „elintéző” terhet – mert nem képes rá. Maradjon az, ami: valóságról tudósító szöveg az olvasó befogadásörömére, okulására. Így egy kicsivel könnyebb lesz szociográfiát nem írni, ha mégis megírtuk, elviselni a kiadónak a kis példányszám miatti fanyalgását, a honoráriumhiányt, a kritika hallgatását, az illetékes olvasó érdektelenségét.

Azt mondhatjuk, a két háború közti időkben a hatalom talán még igényelte is a szociográfiát, de nem használta, sőt olykor idegesítette az orra alá dörgölt problémák sokasága. A háború utáni évtizedben viszont az vált nagyon hamar világossá, hogy egyáltalán nincs szükség rá. Minek problémákat keresni ott, ahol nincs. Minek hírt hozni a pártnak, amelyik minden tud, a jövő országát pontos terv szerint építi, s ha valami mégsem a terv szerint menne, azt nem is akarja tudni. Vagy ha igen, azért, hogy lecsapjon a bajt előidéző szabotőrökre, árulókra. A hatvanas évektől változott a helyzet. A hatalom számára nyilvánvalóvá vált – ötvenhat is bizonyította –, nem hallgatható el minden, egy országot nem lehet teljes némaságra kárhoztatni. Darvas Józsefnek tehát nagyobb „szerencséje” volt a hatalommal, mint Móriczéknak: a puhábbik szakaszban a párt kifejezetten szerette a részleges leleplezéseket, a helyi hibákat, anomáliákat. Börtön sem fenyegette az írókat, hiszen a cenzúra „védte” őket: minek a börtön, ha a könyv meg sem jelenik.

Ez volt a „vannak még hibák, elvtársak” korszaka. A nép föllélegzett kissé, mert – ha korlátozottan is – visszakapta a ius murmurandi jogát, a demokratikusnak látszani akaró hatalom pedig örült, mert a kimondás levezette a feszültségeket. Nem mellesleg: a helyi bajokat föltáró szociográfia nem kérdőjelezte meg nyíltan a király ruházatát. Maradhatott az alaptétel: a marxizmus–leninizmus eszméje kőszikla, a szocializmus jó dolog, a pártnak egy az útja a néppel, de a végeken, a végrehajtásban bizony előfordulhatnak hibák. A szociográfia arra való, hogy ezeket feltárja, s a párt majd segít a helyi, még nem elég fejlett elvtársaknak. Meg persze arra is való, hogy közvetve bizonyítsa: ezek nem rendszerszintű hibák. Természetesen az írók – és persze egyes politikai-gazdasági reformerek is – tudták, hogy a föltárt anomáliák éppen hogy rendszerszintű problémák következményei, de ha ezt direktben nem írták le, föltárt igazságaik zöld utat kaphattak. Mindenesetre a legjobbak elmentek a falig, vagy legalábbis megpróbálták…

Mi következik mindebből? Illyés szerint: „A legnagyobb bátorság a remény.” A hiteles szociográfiáknak el kell készülniük. Egy fecske nem, de mindig a kisebbség csinál nyarat. A kevés olvasó is olvasó, s akkor még nem is gondoltunk a jövendő „régészeire”, akik kiássák majd könyvtárak mélyéről életünk lenyomatait, és csodálkozva nézik, hogy gyürkőztek, rohantak a XXI. századi magyarok nyomorúságuk elől, boldogságuk felé.

Forrás: Élet és Irodalom- LXV. évfolyam, 51–52. szám, 2021. december 22.
Főkép: Köztérkép, FSZEK