Tomáš Halík prágai katolikus teológus, vallásfilozófus Krakkóban, a Lutheránus Világszövetség nagygyűlésén tartott beszédének egy részlete Fabiny Tamásnak köszönhetően keltett visszhangot a magyar nyilvánosságban még szeptember 14-én. A magyar evangélikus püspök többek között ezt emelte ki az elhangzottakból: „Ahol az egyház intézményesített kapcsolatba lép a politikai hatalommal – különösen is nacionalista és populista pártokkal –, mindig nagy árat fizet érte.” Halík beszédét a maga teljességében azonban most először olvashatják magyarul. A fordítást Görföl Tibor, a Vigília főszerkesztője készítette a Válasz Online számára.
Kedves Testvéreim!
A kereszténység új reformáció küszöbéhez érkezett. Nem ez lesz az első, sem a második, sem az utolsó. Az egyház (Szent Ágoston szavaival élve) folyamatosan reformálódik, „semper reformanda”. Ám közös világunk jelentős mértékű átalakulásainak és válságainak idején prófétai feladata az egyháznak, hogy felismerje Isten felhívását, amelyet a kor e jelein keresztül intéz hozzánk, és reagáljon is rá.
Napjainkban meg kell tanulnunk Luther Mártontól, a kereszt paradox bölcsességének nagy tanítójától és a német misztikusok tanítványától, hogy érzékenynek kell lennünk arra, miként nyilvánul meg Isten ereje (önmagával ellentétes formát öltve) a mi válságainkban és gyengeségeinkben. „Elég neked az én kegyelmem” – Pál apostol szavai ránk is érvényesek, ha éppen hajlamosak lennénk elveszíteni reményünket a történelem sötét éjszakáiban.
A reformáció, a forma átalakítása mindig nélkülözhetetlen, ha a forma akadálya lesz a tartalomnak, ha gátolja a benne rejlő eleven tartalom dinamikus megnyilvánulását. A kereszténység belső tartalma a feltámadt, élő Krisztus, aki az egyházhoz tartozó emberek hitében, reményében és szeretetében él, de ugyanígy az egyház látható határain kívül is.
Ki kell tágulniuk az egyház határainak, és át kell alakulniuk a hit külső kifejeződési formáinak, ha gátat szabnak annak a vágyunknak, hogy meghalljuk és megértsük Isten igéjét.
A 16. században egymással párhuzamosan kibontakozó két reformáció, a lutheránus és a katolikus gazdagította, megújította és elmélyítette a kereszténységet, ugyanakkor meg is osztotta. A 20. században szintén két nagyszabású és egymással párhuzamos reformáció kezdődött – a pünkösdi kereszténység globális terjedése és a második vatikáni zsinat. Az utóbbi révén a katolikus egyház olyan úton indult el, amelynek során „katolicizmusból” (felekezeti zártságból, a protestantizmussal és a modernitással szembehelyezkedő ellenkultúrából) „katolicitássá”, egyetemes, ökumenikus nyitottsággá kezd alakulni.
A napjainkban zajló legújabb reformáció támaszkodni tud erre a két – ma is folyó – „befejezetlen forradalomra”, s ily’ módon fontos lépést tehet a keresztény egység (az egy test, egy lélek, egy reménység állapota) felé. Ám meggyőződésem, hogy csak akkor lesz részünk a keresztény egység ajándékában, ha közösen egy még tágabb és mélyebb ökumené felé indulunk el.
A 21. században az ökumenének szélesebb körűnek kell lennie, mint amilyen 20. századi megfelelője volt. Az új reformáció végső célja nem lehet pusztán a keresztények egysége; a keresztény egység csupán kísérőjelensége lehet annak az erőfeszítésnek, amely az egész emberiség egységének kialakítására irányul, s azt célozza, hogy az emberiség felelősen viszonyuljon a természeti környezethez, az egész teremtett világhoz.
Az új reformációnak meg kell erősítenie azt a keresztény tudatot, hogy mindannyian felelősek vagyunk az egész „testért”, amelynek tagjai lettünk Isten Igéje megtestesülésének misztériuma által: az egész emberiségért és egész közös világunkért felelősséget kell vállalnunk. Ma nemcsak azt kell megvizsgálnunk, „mit mond a Lélek az egyházaknak”, hanem azt is, miként cselekszik egyházaink határain kívül „a Lélek, aki ott fúj, ahol akar”. Elég bátornak kell lennünk ahhoz, hogy önmagunkat kiüresítve túllépjünk a kereszténység jelenlegi formáin és határain.
Fontos, hogy mélyebben megértsük és elfogadjuk az egyház küldetését és lényegét: az egyház hatékony jele annak az egységnek, amelyre az egész emberiség rendeltetése szól, s közös világunk sebeinek gyógyulását és a világ megbékélését kell szolgálnia. Nem arra törekszünk, hogy fokozzuk a kereszténység erejét és a világban érvényesülő hatását, hanem arra, hogy hitelesebbé tegyük, s így „higgyen a világ”. Hitelesen, érthetően és meggyőzően kell hirdetnünk a ránk bízott üzenetet. A keresztények közötti feszültségek viszont aláássák a hitelességünket.
Szent Pál nem egyformaságot vár el a keresztényektől, hanem azt, hogy az egyház testének különböző részei tisztelettel viszonyuljanak egymáshoz, és olyan összhangot alakítsanak ki, amelyet pontosan sokféleségük és egyediségük tesz páratlanná. A keresztények egységével, sokféleségben megvalósuló egységével megkezdődhet és erőt nyerhet az egész emberiség együttélése:
a keresztény egység példát mutathat arra, hogyan tudjunk megosztani egymással javainkat, s hogyan tudjuk összeegyeztetni mindazt, amiben kiválóak vagyunk, amit átéltünk és amit kívánatosnak tartunk.
Az első reformáció annak köszönhetően valósult meg, hogy Szent Pálnak volt bátorsága kivezetni szűk keretei közül a zsidó szektaként megszülető kereszténységet, s beléptette a korabeli világ tágabb kulturális kontextusába. Olyan egyetemes ajánlatként mutatta be, amely túllép a vallási, kulturális, társadalmi és nemi határokon: már nem számít, hogy valaki zsidó-e vagy pogány, férfi-e vagy nő, szabad-e vagy rabszolga – mindenki új teremtmény Krisztusban.
A kereszténység ma is azzal szembesül, hogy túl kell lépnie meglévő szellemi, intézményi, felekezeti, kulturális és társadalmi határain, mert máskülönben nem tud eleget tenni egyetemes küldetésének. Nyitottabbnak és érzékenyebbnek kell lennünk Isten hívására, amely azoknak az embereknek „az örömeiben és reményeiben, szomorúságaiban és szorongásaiban” (Gaudium et spes 1) rejlik, akikkel megosztjuk az „oikumenét”, közös világunkat.
Vajon tanúságtételünkkel elő tudjuk-e mozdítani, hogy világunk „élhető és átfogó civilizáció” (civitas ecumenica) legyen, vagy közönyünk és önközpontúságunk miatt cinkostársak leszünk a civilizációk tragikus összecsapásában? Vajon a hívő közösségek részt tudnak-e venni a ma előttünk tornyosuló nehézségek megoldásában, vagy maguk is részét alkotják majd a problémáknak? A világ és az egyház története sem egyenesvonalú fejlődésnek, sem folyamatos hanyatlásnak, az eszményi múlttól eltávolodó folyamatnak nem tekinthető, hanem lezáratlan dráma: a kegyelem és a bűn, a hit és a hitetlenség szüntelen küzdelme, amely minden egyes ember szívében zajlik.
Luther Márton azt tanította, hogy minden keresztény egyszerre igaz és bűnös (simul iustus et peccator). Tegyük hozzá, hogy ma minden ember egyszerre hívő és hitetlen (simul fidelis et infidelis): a bizalomteljes szemléletmód mindenkiben kételkedő és szkeptikus szemléletmóddal elegyedik. Ha őszinte párbeszéddé tudjuk alakítani az értelmünkben és a szívünkben a hit és a kétely között dúló feszültséget, érettebb lesz a hitünk, és elő tudjuk mozdítani a pluralista társadalomban élő hívők és hitetlenek párbeszédét. Kritikai kérdések nélkül a hit könnyen fundamentalizmusba, bigottságba és fanatizmusba torkollhat. Ha a kételyben nem ébred kétely önmagában szemben, könnyen cinikussá válhat. A hitnek és a kritikai gondolkodásnak szüksége van egymásra. Az érett hit el tudja viselni a még megoldatlan mai kérdéseket, s ellenáll azon veszélyes mai ideológiák kísértésének, amelyek leegyszerűsítő válaszokat kínálnak korunk égető kérdéseire.
A második vatikáni zsinaton a katolikus egyház eltökélte, hogy küzdeni fog a keresztények egységéért, a más vallások követőivel és a nem hívőkkel folytatott párbeszédért, és szolidáris lesz minden emberrel, különösen a szegényekkel és a nélkülözőkkel. Megvallotta, hogy olyan zarándokok közössége, akik még messze vannak a végső céltól: a Krisztussal és Krisztusban elért teljes egységtől.
A földi egyház nem a „diadalmas”, győzedelmes, tökéletes egyház, a mennyei szentek közössége. Aki az egyház és a teológia bármely formáját véglegesnek és tökéletesnek tartja, aki a földön „harcoló” (elsődlegesen a bűneivel harcoló) egyházat összekeveri a diadalmas, végső egyházzal, az a triumfalizmus eretnekségébe, a bálványimádás bűnébe esik.
Feuerbachnak, Marxnak, Freudnak és más valláskritikus szerzőknek köszönhetjük azt a felismerést, hogy Istennel kapcsolatos elgondolásaink gyakran nem többek félelmeink, vágyaink és társadalmi viszonyaink kivetítésénél. Friedrich Nietzschének köszönhetjük azt a felismerést, hogy halott az az Isten, akit elképzeltünk magunknak. Dietrich Bonhoeffernek köszönhetjük azt a belátást, hogy hitünk e nélkül az isten nélkül, az illúziók istene nélkül is élni tud. Bonhoeffer, aki Eckhart mester és Luther Márton tanítványa volt, értésünkre adta, hogy az egyetlen hiteles keresztény transzcendencia a mások irányába elmozduló szolidáris, önfeláldozó és szeretetteljes öntranszcendencia. Ma nemcsak az egyes keresztényeknek, hanem egyházainknak, az egész kereszténységnek ez az önkiüresítő önmeghaladás a feladata.
De nem veszíti-e el identitását a kereszténység, ha „kilép magából”? Luther Márton korában az embereket megbéklyózta a lelkük üdvössége miatt érzett félelem. Ma az emberek, a nemzetek, a vallási közösségek és egyházak attól rettegnek, hogy elveszítik identitásukat. Lehet, hogy az identitás fogalma nincs is annyira távol attól, amit egykor lelken értettek – arra vonatkozik, ami a legértékesebb bennünk, ami azzá tesz minket, aki vagyunk. „Mit adhat az ember cserébe az életéért [szó szerint a lelkéért]?” (Márk 8,37).
A populisták, a nacionalisták és a vallási fundamentalisták a saját hatalmuk gyarapítására és gazdasági érdekeik előmozdítására zsákmányolják ki ezt a félelmet. Ugyanúgy kihasználják, mint azok, akik búcsúcédulákat árultak a lelkük üdvössége miatt szorongóknak.
„Lelkükért” cserébe különböző típusú kollektív identitásokat kínálnak: nacionalizmust, politikai vagy vallási szektaszellemet. A keresztény szimbólumokkal és kifejezésekkel is visszaélnek; homogén identitást kínáló politikai ideológiává torzítják a kereszténységet.
A katolikus reformáció szentjeihez, Avilai Szent Terézhez, Keresztes Szent Jánoshoz és Loyolai Szent Ignáchoz hasonlóan Luther Márton is felismerte, hogy az üdvösséghez a hit, a Krisztushoz fűződő személyes kapcsolat és Krisztus „értem” (pro me) tanúsított önfeláldozása nyit utat. A keresztény identitás alapját a történelemben egykor végbement és a történelmet azóta szüntelenül átalakító húsvéti esemény veti meg, s egyben kulcsot is ad a történelem megértéséhez. Meggyőződésem, hogy ma fel kell elevenítenünk, újra kell gondolnunk és el kell mélyítenünk Luther keresztteológiáját.
Világunk egyre halmozódó globális válságai (az éghajlatváltozás, a környezetpusztítás, a világjárványok, a fokozódó szegénység, a háború és a terrorizmus) által részt veszünk a kereszt továbbra is tartó misztériumában, a passio continuában. „Ahol túlárad a bűn, a kegyelem is túlárad”, írja Szent Pál. A kereszten át vezet az út a feltámadáshoz. A feltámadás azonban nem olcsó happy end; a feltámadásba vetett hit nem olcsó kegyelem szülötte. A feltámadt Jézus olyannyira átalakult formában jelent meg, hogy eleinte még a hozzá legközelebb állók sem ismerték fel, és sokáig kételkedtek abban, hogy valóban feltámadt. Krisztus hozzánk is sokféle új, meglepő, nehezen érthető formában közeledik. Úgy jön el közénk, ahogyan az apostolokhoz a feltámadás után. Idegenként, mint az emmauszi tanítványokhoz; csak a kenyértörés után ismerjük fel. Félelmünk zárt ajtaján keresztül lép hozzánk, és sebei révén „legitimálja” magát. Ha nem törődünk világunk sebeivel, Krisztusnak a mai világban tátongó sebeivel, akkor nincs jogunk ahhoz, hogy Tamás apostolhoz hasonlóan így kiáltsunk fel: „Én Uram, én Istenem!”
A feltámadásba vetett hittel együtt jár a rejtett, megdicsőülten átalakult Krisztus keresésének kalandja. Akkor ismerjük meg a valódi Krisztust, a valódi egyházat és a valódi hitet, ha sebeket hordozunk. Megsebzett Krisztus, megsebzett egyház és megsebzett hit hozza el a Lélek ajándékát, a békét és a megbocsátást a világba.
* * *
Pápává választása előtt mondott beszédésében Jorge Mario Bergoglio a Jelenések könyvének szavait idézte: Jézus az ajtónál áll, és kopog. Hozzátette: ma Jézus a másik oldalon kopog, az egyház belső terében áll, ki akar jutni, nekünk pedig követnünk kell. Mindenekelőtt azokhoz akar eljutni, akik peremre szorultak, a társadalom és az egyház peremére: a szegényekhez és a kizsákmányoltakhoz. Oda megy, ahol az emberek szenvednek. Az egyháznak tábori kórházként kell működnie, ahol bekötözik és meggyógyítják a testi, társadalmi, pszichés és lelki sebeket.
A világjárvány közepette írtam Az üres templomok ideje című könyvemet. Úgy tűnt számomra, hogy az üres templomok látványa figyelmeztető jele korunknak: ha a kereszténység nem megy keresztül gyökeres átalakuláson, egyre több lesz az üres templom, kolostor és papképző intézet.
A világjárvány idején húsvétkor üresen álló, bezárt templomok Jézus üres sírját idézik emlékezetünkbe. „Nem csupán a meghalt Isten sírjai és sírkövei-e ezek a templomok?”, tette fel a kérdést Isten haláláról szóló híres írásában Friedrich Nietzsche. A világnak ezen a részén ma már üresen áll sok olyan templom, amely egykor zsúfolásig tele volt. Országainkban (igen, még a hagyományosan kereszténynek számító országokban is, például Lengyelországban) gyors ütemben növekszik azok száma, akik azt állítják magukról, hogy egyetlen vallási közösséghez sem tartoznak. Számos országban csökken azoknak a száma, akik tevékenyen részt vesznek valamely egyház életében, s identitásukat az adott vallási közösség határozza meg.
Sokan azért nem tartoznak egyetlen vallási közösséghez sem, mert csalódást okozott nekik, sőt megbotránkoztatta őket egyházuk állapota. Választ kértek egyházuktól súlyos egzisztenciális kérdéseikre, de csak sztereotíp vallási frázisokat kaptak.
Vannak „apateisták”, akik azért közönyösek a hit iránt, mert a kereszténységről soha nem hallottak olyan szavakkal, amelyeket értettek és hitelesnek találtak volna. Egyesek gyerekkorukban vallási neveltetést kaptak, de felnőtt fejjel, amikor már semmit sem mondtak nekik a vallásgyakorlás gyerekes formái, senki nem mutatta meg nekik a hit érett formáját. Jézus ugyan a gyerekeket állítja elénk példa gyanánt, de nem azért, mert infantilis vallásosságot vár tőlünk, hanem arra figyelmeztet, hogy legyünk nyitottak, spontának, elevenek, fesztelenek, s növekedjünk és tanuljunk is úgy, mint a gyerekek.
Másrészt Európától és Észak-Amerikától eltérően a világ számos részén folyamatosan emelkedik a keresztények száma. Örülnünk kell ennek. Nekünk, európaiaknak figyelnünk kell arra, milyen újdonságot hoz magával az afrikai és ázsiai keresztények tapasztalata a teológia, a liturgia és a lelkiség területén. Ugyanakkor az elől a kérdés elől sem szabad kitérnünk, hogy a ma még újdonsült és lelkes keresztényekkel zsúfolt templomok nem jutnak-e idővel ugyanarra a sorsra, mint nyugati és északi társaik. A magvetőről szóló jézusi példabeszédben olyan területekről is szó van, ahol a mag gyorsan szárba szökik, de aztán elhal, mert nem tudott gyökeret ereszteni. Tapasztalatból tudjuk, hogy a keresztelések számából és a hívőkkel teli templomokból a legkevésbé sem lehet megbízható következtetéseket levonni: nem ezek szavatolják az egyház életerejét.
Az egyház legfontosabb feladata az evangelizáció. Termékeny és hatékony evangelizációt csak az inkulturáció biztosít, az, ha a hit kreatív módon megtestesül az élő kultúrában, az emberek gondolkodás- és életmódjában. Az egyház küszöbön álló reformja egy olyan folyamatra reagál, amely régóta tart, és pontosan ellenkezője az evangelizációnak: arra, hogy a világ számos részén a kereszténység kivált a kultúrából, exkulturálódott. Akkor beszélhetünk exkulturációról, ha a keresztény hit vagy annak intézményes formája, az egyház nem hiteles, nem egyértelmű és nem termékeny többé. Ilyen esetekben az egyház bizonyos formája olyan magként viselkedik, amely nem tud elhalni és új növényt fakasztani, hanem változatlan marad, s úgy enyészik el, hogy nem lesz termékeny.
* * *
De térjünk vissza a húsvéti elbeszéléshez. Az üres sírhoz érkező embereken nem lesz úrrá a szomorúság, és nem is zavarodnak össze. Nekünk sem kell siránkoznunk a múlt halott kereszténysége miatt. Fülünk nem lehet süket a hangra, mely azt kérdi tőlünk: „Miért keresitek a halottak között? Menjetek Galileába, ott majd meglátjátok!” Húsvét reggeltől fogva Jézus tanítványainak az a feladatunk, hogy az élő, de sokszor felismerhetetlenné átalakult Krisztust keressék, azt a „Galileát”, ahol találkozni lehet vele. Hát nem pontosan azok alkotják korunk Galileáját, akik egyetlen vallási közösséghez sem tartoznak, s a vallások határain kívül élnek. Hát nem pontosan feléjük kellene fordulnia a keresztény missziónak?
A kereszténység missziós erőfeszítéseinek ugyanakkor ma az egyház belső terében is van célpontjuk. Sok-sok olyan „száraz csontokkal teli völgy” húzódik az egyházban, amelynek hirdetnünk kell az Úr igéjét. Ezután viszont kifelé kell fordulnunk, azok felé, akik az egyházak és vallási közösségek látható határain kívül helyezkednek el. Először azon kell lennünk, hogy megértsük azt a világot, amelyben élnek. Félreértés lenne, ha egyszerűen ateistának és hitetlennek tartanánk azokat, akik „nem járnak velünk egy úton”. Ráadásul az ateisták sem mind egyformák. Számos „ateista” elutasítja az Istenbe vetett hit bizonyos formáját, nem fogadja el az Istenről alkotott emberi elgondolásokat, de ettől még nincsenek elzárva attól a misztériumtól, amelyet az Isten szóval jelölünk. Eckhart mester, Dietrich Bonhoeffer és Paul Tillich nyomdokain nekünk is az a dolgunk, hogy „a teizmus istenét felülmúló Istent” hirdessük.
A 21. századi „új reformáció”, „új evangelizáció” és ökumené a misszió átalakulását is magával hozza. Nem közelíthetünk másokhoz az igazság birtokában lévő erőszakos professzorok gyanánt. Csak Jézus mondhatja magáról, hogy „én vagyok az igazság”. Mi nem vagyunk Jézus; az ő tökéletlen tanítványai vagyunk, akik a tanítványság útján járunk, és a Lélek fokozatosan vezet be minket az igazság teljességébe. Utunk végcélja, az igazság teljessége eszkatologikus cél. Most csak töredékesen látunk, tükörben, homályosan. Egyéni és közösségi látásmódunk határainak tudatosítása alázatra indít minket, s így beláthatjuk, hogy határaink kitágításához meg kell ismernünk és tiszteletben kell tartanunk mások tapasztalatait. Missziónknak nem az a célja, hogy új tagokat verbuváljon az egyházba, akiket beszoríthatunk meglévő gondolkodási és intézményes határaink közé, hanem az, hogy túllépjünk e határokon, s a többiekkel együtt a kölcsönös tisztelet és a kölcsönösen gazdagító párbeszéd jegyében megtegyük a következő lépést azon az úton, amelyen a minden róla alkotott elgondolásunknál nagyobb Krisztus felé haladunk.
Erre a találkozóra Lengyelországban kerül sor, a világnak azon a részén, amely keresztülment a kommunista üldözés sötét éjszakáján. A kommunista elnyomás egészen eltérő formákat öltött Közép- és Kelet-Európa különböző országaiban, s az évek során sokféleképpen változott is. II. János Pál pápa, az egykori krakkói érsek erkölcsi tekintélye jelentős szerepet játszott abban, hogy a munkások, az értelmiségiek és az egyház szolidáris összefogása elindította a kommunista diktatúra Európa-szerte bekövetkező összeomlását, amely az 1989. évi erőszakmentes forradalomban érte el tetőpontját. A kommunizmusból a demokráciába átvezető folyamat Európa legtöbb országában (Románia kivételével) vértelen volt, de nem volt egyszerű. A demokrácia nem csupán meghatározott politikai államforma, hanem elsődlegesen a személyközi kapcsolatok bizonyos kultúrájával egyenértékű. A demokrácia nem valósítható meg és nem tartható fenn pusztán a politikai és gazdasági körülmények megváltoztatásával; a demokráciához meghatározott morális és lelki atmoszférára van szükség.
A kommunizmus bukása nem hozta el azonnal az ígéret földjét, hanem olyan – ma is zajló – exodust indított el, amelynek során a posztkommunista országokban élő keresztények számos próbatételnek és kísértésnek voltak kitéve. A hosszúra nyúló diktatúra után a társadalom mindig sebzett és beteg, azaz gyógyulásra van szüksége. E téren fontos szerepet játszhat az egyház; a keresztényeknek a kiengesztelődés szakértőinek kell lenniük. Azokban az országokban, ahol a kommunizmus bukása még várat magára, az egyházaknak fel kell készülniük erre. A kiengesztelődés folyamata sokszor nehéz – a bűnt néven kell nevezni és meg kell vallani, s az embernek rá kell lépnie a bűnbánat, a gyógyulás útjára.
Ennek a folyamatnak számos posztkommunista országban nem szenteltek figyelmet. Sokszor láthattuk, hogy az utolsó kommunistákból lettek az első kapitalisták. Egyes posztkommunista országokat populisták és oligarchák irányítanak – a korábbi kommunista elithez tartozó emberek, akiken kívül senki másnak nem állt rendelkezésére pénzügyi tőke, befolyásos kapcsolati háló és megfelelő információmennyiség a kommunizmus bukása után. A posztkommunista országokban kialakuló „vadkapitalizmus” komoly társadalmi problémákat generál. Oroszországban gazdasági, morális és demográfiai válság van. Putyin diktatórikus rezsimje semmit nem tud kínálni az orosz lakosságnak a nemzeti messianizmus kábítószerén kívül. A kommunizmus bukása után derűlátó elképzelések születtek arról, hogy bekövetkezik a történelem happy endje, s küszöbön áll a szabadság és a demokrácia világméretű győzelme. Ma Lengyelországtól nem messze olyan apokalipszis bontakozik ki, amely a történelem egészen másféle „végével”, nukleáris háborúval fenyeget. Az Ukrajna elleni orosz agresszió nem pusztán az egyik az Oroszország által folytatott lokális háborúk sorában; az ukrán nép kiirtásának terve Oroszországnak ahhoz a törekvéséhez kötődik, hogy helyreállítsa az egykor kiterjedt birodalmat. Az orosz invázió valódi oka az volt, hogy az orosz rezsim attól félt, az egykori szovjet tagköztársaságokban kirobbanó „színes forradalmak” példájára magában Oroszországban is öntudatra ébredhet a civil társadalom és megszülethet a vágy a demokráciára.
Ami ma Ukrajnában történik, nagyban emlékeztet arra a stratégiára, amelyet a világ e részén a nemzetek már átéltek a múlt században: először azokat a területeket kell elfoglalni, ahol kisebbségi nyelvek élnek, ha pedig a demokratikus világ nem reagál, annak az illúziónak a fogságában, hogy diktátorokkal is lehet megállapodásokat és alkukat kötni, további terjeszkedésre nyílik mód. Ha a Nyugat elárulná Ukrajnát, és engedne Moszkva követeléseinek, ahogyan Csehszlovákiában tette a második világháború küszöbén, nem a békét mentené meg, hanem bátorságot öntene a diktátorokba és az agresszorokba, nemcsak a Kremlben, de szerte a világon. Agresszorok esetében az ellenségszeretet azt jelenti: nem engedjük, hogy rosszat tegyenek (ezt tanítja Fratelli tutti kezdetű enciklikájában Ferenc pápa), más szóval kiütjük kezükből a gyilkos fegyvert.
Vlagyimir Putyin cinikus módon saját céljainak előmozdítására használja fel az orosz vallási messianizmust és az orosz ortodox egyház korrupt vezetőit. A globális, ökumenikus keresztény közösség sem lehet vak erre a botrányra, és nem maradhat közömbös. Ha az egyház „bejegyzett élettársi kapcsolatra” lép a politikai hatalommal, különösen nacionalista és populista pártokkal, mindig nagy árat fizet érte.
Ha az egyház hagyja, hogy korrumpálja valamely politikai rezsim, először a fiataljait veszíti el, aztán kritikusan gondolkodó és képzett tagjait; a múlt iránti nosztalgia, az egyház és az állam házasságának visszasírása megfosztja jövőjétől az egyházat. Ha az egyház „kultúrharcba” bocsátkozik szekuláris környezetével, mindig vesztesen és eltorzulva kerül ki belőle; a kultúrharcok elmélyítik az exkulturáció és a szekularizáció folyamatát.
A kultúrharcnak nem a környezettel való azonosulás és az olcsó alkalmazkodás az alternatívája, hanem a lelki megkülönböztetés. Meg kell tudnunk különböztetni a korszellemet, vagyis „e világ” nyelvét az „idők jeleitől”, amelyekben Isten beszél hozzánk a világ, a társadalom és a kultúra eseményei révén. A kommunizmus idején az egyháznak főként a bátorság erényére volt szüksége önmaga megvédéséhez. Ma főként a bölcsesség erényére, a lelki megkülönböztetés művészetére van szüksége.
* * *
A 17. században, a pusztító vallásháborúk idején Jan Amos Comenius cseh protestáns teológus, az „unitas fratrum” püspöke azt a kívánalmat fogalmazta meg Az emberi dolgok megjavításának általános vizsgálata című művében, hogy mindannyian lépjünk rá arra az útra, amelyen tanulni tudunk egymástól, megújulhatunk, átgondolhatjuk a dolgainkat, s elfogadhatjuk a ránk háruló felelősséget. Az egykori cseh püspök buzdításához hasonlóan ma Róma püspöke is szinodalitásra hív minket, arra, hogy erőfeszítéseket tegyünk az egész emberiség egységéért (erről ír Fratelli tutti kezdetű enciklikájában).
A Ferenc pápa által elindított szinodális reform programjának sokkal tágabb és mélyebb mondanivalója lehet annál, mint hogy pusztán a katolikus egyház elkerülhetetlen reformját hirdeti. Meggyőződésem, hogy a kereszténység új reformációjának lehetséges kezdetét jelenti, amely a második vatikáni zsinatra és a globális kereszténység pünkösdi újjáéledésére támaszkodik. Az egyház reformja nem merülhet ki az egyházi intézmények reformjában. Akkor lesz termékeny, és a kereszténység is akkor lesz életerős, ha újra felfedezzük a hit lelki és egzisztenciális dimenziói közötti kapcsolatot. Ha a keresztény spiritualitás meg tud újulni, és új módon tudjuk felfogni, jelentős mértékben elő tudja mozdítani az emberiség spirituális kultúráját, jóval egyházaink határán túlnyúlóan.
Assisi Ferenc egykor úgy érezte, hogy Isten háromszor intézi hozzá a következő kérést: „Ferenc, menj, és hozd helyre egyházamat, mely, mint látod, romokban hever!” Ferenc először úgy értette, hogy Isten a kis, romos assisi San Damiano-kápolna felújítását kéri tőle, és el is végezte a munkát. Csak később ismerte fel, hogy az egész romos katolikus egyház gyökeres újjáépítését kéri tőle Isten. Talán Ferenc pápa és az egész katolikus egyház is csak fokozatosan ismeri fel, hogy a szinodális folyamat nem kizárólag a katolikus egyházat érinti.
Nem csupán a katolikus egyház klerikális gondolkodásmódjának és – botrányoktól meg belső viszályoktól megtépázott – merev intézményeinek átalakítása a cél, nem csupán átfogó kommunikáción alapuló dinamikus hálózat kialakítása a feladat. A szinodalitáshoz (szün-hodoszhoz: a közös úthoz) szolidaritásra, együttműködésre, a kölcsönös rászorultság tudatára és a szó legtágabb értelmében vett ökumenikus közösségre van szükség. Nem csupán a keresztények egységéről vagy a vallásközi párbeszéd elmélyítéséről van szó.
A globalizáció folyamata súlyos válságba került korunkban. Megmutatkoztak sötét oldalai – a gazdasági egyenlőtlenség fokozódása, a terrorizmus globalizálódása, a járványok terjedése és a fertőző ideológiák (az etnikai alapú nacionalizmus, a populizmus és az összeesküvés-elméletek) negatív hatása.
Az emberiség nagy problémái nem oldhatók meg nemzeti szinten. A gazdasági, közlekedési és információ szempontból kialakított globális összekapcsoltság önmagától nem hoz létre „oikumenét”, közös otthont. A globalizáció folyamatából hiányzó spirituális dimenziót semmilyen ideológia nem tudja pótolni, még a „keresztény ideológia”, az ideológiaként képviselt kereszténység sem.
Egy test, egy lélek, egy reménység. Nemcsak valamennyi kereszténnyel, de az összes emberrel és minden élőlénnyel egy testet alkotunk. Isten Lelke, a teremtő Lélek szüntelenül teremti, élettel tölti meg és átalakítja ezt a testet, a teremtés még befejezetlen szimfóniáját. A mi reményünkön, hitünkön és szeretetünkön keresztül él és tevékenykedik; szüntelenül ledönti azokat a válaszfalakat, amelyeket felhúztunk magunk között és saját magunkban.
Végezetül egy haszid történetet szeretnék felidézni. Pinchász rabbi azt a látszólag egyszerű kérdést tette fel tanítványainak, mikor ér véget az éjszaka, és mikor kezdődik a nappal. „Ha már elég világos van ahhoz, hogy megkülönböztessük a kutyát a báránytól”, vetette fel egyikük. „Amikor meg tudjuk különböztetni a szederfát a fügebokortól”, mondta egy másik. „Akkor”, felelte Pinchász rabbi, „amikor bármely ember arcában felismerjük a testvérünket. Amíg nem ismerjük fel, éjszaka van.”
Kedves testvéreim, világunk, hívő közösségeink és egyházaink bizonyos szegleteiben még mindig éjszaka van; az előítélet, a félelem és a gyűlölet éjszakája honol. Az „új reformáció” célja, hogy az emberiség egységére törekedve alakítsa át és egyesítse a kereszténységet. Ez a cél eszkatologikus cél, de már ma is megtehetünk egy fontos lépést az érdekében, ha belátjuk és elismerjük (minden következményével együtt), hogy testvérünk minden ember, mindenkinek ugyanolyan joga van méltósága elismertetéséhez, ahhoz, hogy tisztelettel, szeretettel és a szolidaritás jegyében elfogadják.
Az emberek, a nemzetek, a kultúrák és az egyházak saját identitásukat keresik ebben a megtört világban, s újfajta remény jeleit kutatják. E találkozás mottója: egy test, egy lélek, egy reménység. Igen, ez a mi reményünk, amelyet mindenkivel meg akarunk osztani. Abból fakad, hogy Isten Lelke szüntelenül egy testben egyesíti az emberiséget. Szent Pál a szeretetben tevékeny hitről írt. Legyünk tanúi annak a hitnek, amely szünet nélkül reményt ébreszt a szeretet által. Tanúsítsuk mindannyian annak nem szűnő feltámadását, akitől reményünket kapjuk. Kívánom, találkozójuk meggyőző jelét adja annak a reménynek, hogy az éjszaka múlóban, és már közel a nappal!
Nyitókép: Tomáš Halík egy londoni sajtótájékoztatón 2014. március 13-án, amelyen bejelentették, hogy ő kapja az az évi Templeton-díjat (fotó: AFP/Carl Court)
Forrás: valaszonline.hu
Be First to Comment