Kende Tamás: Embermentés, vagyonmentés, státuszmentés 1944–1945-ben Sztehlo Gábor emlékezetében. Kronosz Kiadó, Budapest, 2023, 325 oldal, 4500 Ft
A háború után inkább már csak a vagyon átmentésére korlátozódó igyekezet munkálhatott a humanitárius viselkedés legmélyén. A történet ez utóbbi szála nem szakítható el teljes mértékben Sztehlo Gábor egyébként becsületes szándékban fogant heroikus erőfeszítéseitől, hogy embereket mentsen az áldatlan körülmények között. Ez így semmiképp sem dehonesztálja őt magát, és azt, amit tett. Külön érdekes kérdés, hogy miként változott (változhatott) személyének és mindenki másnak a megítélése, aki játszott valamilyen szerepet ebben a történetben: hogyan felejtődhetett el hosszabb időre Sztehlo alakja, aki pedig 1945 után is töretlenül folytatta gyermekmentő ténykedését a Gaudiopolis működtetésével, melynek keretében a kallódó gyermekek megmentését tűzte célul maga elé. S hogyan törlődhetett ki, részben Sztehlo szándékainak is megfelelve, a Nemzetközi Vöröskereszt és vele Friedrich von Born fontos hozzájárulása a mentési munkához. S persze szót érdemel még az is, hogy miért nem tűnt fel eddig, legalábbis Kende könyvének a publikálásig, hogy a mélyben és a háttérben hatott a régi elit (egy részének) az önmaga mentése is, egy alapvetően humanitárius fellépés formájában.
Sztehlo Gábor az egyedüli magyar zsidómentő, akire egy budai emléktábla és egy Deák téri szobor is emlékeztet bennünket. Ki volt ő, mit tett, miként vélekedett erről ő maga, és mi bújik vagy bújhat meg gyermekmentő tevékenysége mögött? Ezekre a kérdésekre egyszerre keresi a választ a szerző e munkájában. A kiindulópont Sztehlo különböző időben keletkezett emlékezéseinek a szemrevételezése, ami olykor mások szerkesztői keze munkáját is magán viseli. Ez azért fontos, mert nem feltétlenül Sztehlo eredetileg papírra vetett sorai térnek vissza ezekben a szövegkiadásokban. Aminek van is némi szerepe abban, hogy az evangélikus lelkész személye köré idővel kultusz szövődhetett, amelynek olykor ő maga is tápot adott.
Sztehlónak a Jó Pásztor Bizottság keretében folytatott gyerekmentő ténykedése – mind a köztudat, mind a tudomány szerint – az ő magánakciója volt. Ezt sugallták az evangélikus lelkész korai, még az 1940-es években írt emlékezései is. Kende legendafoszlató könyve cáfolja a legendát, rámutatva, hogy a kezdeményezés és a kivitelezés terén egyaránt oroszlánszerepet játszott benne a Nemzetközi Vöröskereszt. Különösen a szervezet svájci fődelegátusának, Friedrich von Bornnak a közreműködése érdemel kitüntetett figyelmet. Ezt a tényt Sztehlo későbbi visszaemlékezései is nyugtázták, bár a negyvenes években írottakban ez még elsikkadt.
S ki volt Born? Az 1944-ben a Nemzetközi Vöröskereszt fődelegátusaként Budapestre visszatérő Born a harmincas és negyvenes évek során a svájci–magyar viszonylatban lebonyolított klíringügyletek ismert szakértőjeként tevékenykedett. Ennek folytán kitűnő kapcsolatokat ápolt mind a Nemzeti Bankkal, mind bizonyos magyar üzleti körökkel. Ennek azért is nagy a jelentősége, mert a szerző sugalmazása szerint a Sztehlo-féle embermentés hátterében szintén rejtőznek bizonyos (önös) üzleti-anyagi megfontolások. De ne vágjunk a dolgok elébe.
Sztehlo 1944 tavaszán és nyarán, a deportálások idején kezdett volna bele a zsidó gyermekek mentésébe: budai villákban kívánta őket elhelyezni a védettség biztosítása érdekében. Ehhez azonban egyháza elvi és a Vöröskereszt anyagi támogatása ellenére sem sikerült olyan segítőkre találnia a budapesti elitben, akik e célból átengedték volna a villáikat. A kezdeményezés tehát kudarcba fulladt, és Sztehlo július 15-én csalódottan vidékre vonult. Az ezt követő néhány hónapban azonban hirtelenjében megváltozott a helyzet. Bizonyos tőkés körök, mindenekelőtt a dúsgazdag Haggenmacher család néhány tagja kész volt felkarolni az akciót. Sztehlo ezért újra aktivizálta magát, és 1944. október 5-én már fel is avatták az első, Bérc utcai gyermekotthont, amely egyébként Haggenmacher Ottó villája volt. A benne elhelyezett gyermekek biztonságát az épületnek a Nemzetközi Vöröskereszt által garantált védettsége jelentette. S ez itt perdöntő pont. Minden, a zsidó gyermekek mentése jegyében felállított otthon élvezte a területenkívüliséget, és e házak lakói ezzel menlevelet kaptak. Október végén négy, budai villában kialakított otthon állt fel 120 bentlakó gyermekkel, november végén pedig már 400 gyermek élvezte a Nemzetközi Vöröskereszt védelmét a Jó Pásztor Bizottság által működtetett otthonokban.
S vajon mi változott, pontosabban mi indokolta a változást a közben eltelt hónapokban? Mitől lett egyszeriben oly könnyen kapható az egyes nagypolgárcsaládok által képviselt vagyoni elit egy ilyen mentési akció kézzelfogható támogatására, melyet villáiknak a mondott célra történő átengedésével fejezett ki? Nem más, mint saját jól felfogott érdekük, nevezetesen, hogy a birtokukban lévő vagyoni jószágok (az épületek és berendezéseik) ezzel azon nyomban bekerültek a védettség körébe. Sőt ennél még többről is szó volt ezúttal: ahogy ezt számos vöröskeresztes védettséget elnyerő ház, sőt apátság (mint a pannonhalmi) esete is mutatja, az oda menekült, és nem feltétlenül zsidó személyek, és nem is feltétlenül gyermekek személyi biztonsága szintén megszerezhető volt ezáltal a vészkorszak eme hónapjaiban.
S mi köze van Sztehlónak mindehhez, miként kapcsolódik össze az ő személye, valamint kétségkívül áldásos tevékenysége, valamint a nem csak a zsidók (és gyermekek) érdekében folytatott mentés? Elsősorban úgy, hogy az anyja révén Sztehlo is a Haggenmacher család tágan vett rokoni kötelékébe tartozott; ez egyébként meg is magyarázza, hogy miért épp ez a család tüsténkedett olyannyira a Jó Pásztor Bizottság gyermekmentő tevékenységét segítendő. S vajon ezt akként is tekinthetjük, hogy Sztehlo csupán a családja érdekeit kiszolgálandó járt el a zsidó gyermekek életét mentve 1944 végén? Át kell vajon értékelnünk Sztehlo egész ez irányú ténykedését mindazok fényében, amit Kende – a forrásadatok nagy tömegére alapozva – az úgynevezett alibizsidó intézményével kapcsolatban megfogalmazott? Ez utóbbi arra utal, hogy a közelgő és már megjósolható mélyreható politikai-társadalmi átalakulásra felkészülve a „zsidókérdés” iránt addig közömbös vagyonos osztály (benne a nem zsidó Haggenmacherekkel) igyekezett magát bebiztosítani a leendő veszélyek ellen. Ez jelenthette egyrészt az anyagi javak (épületek és drága berendezéseik) lehető védelmét az ostrom körülményei között, másrészt jelenthette jó pontok szerzését is az immár a győztes Szovjetunió által diktált új rendszer majdani urainál. Ez a fajta pragmatizmus is mozgathatta tehát, Kende sugalmazása szerint, a zsidómentés e módjának a szorgalmazását azon körülmények között, amikor már világosan látszott, hogy hamarosan minden nagyon megváltozik. S ez a változás pedig éppen nem az addigi vagyoni és politikai elit érdekeinek megfelelő irányba viszi tovább az ország szekerét.
Arisztokrata visszaemlékezések (egodokumentumok) faggatásával a szerző ecseteli, hogy milyen elkeseredett vagyon- és státuszátmentési törekvésekbe fogott a korabeli elit 1944 őszén, amikor már nem remélhette, hogy a dolgok változatlanok maradnak a háború végeztével. Jobb lett volna persze, ha nem az arisztokrácia, hanem a részben zsidó származásúak alkotta nagypolgárság példáján mutatja be Kende ezt a tényleges korabeli gyakorlatot. Arra mindenesetre így is alkalmas áttekintése, hogy meggyőző magyarázattal szolgál a vagyoni elit zsidómentő ténykedésének a késedelmességére nézve. Hiszen ez a buzgólkodás csupán akkor vette kezdetét, már ami a Sztehlo által kézben tartott gyermekmentő akciót illeti, amikor az ország túl volt a vidéki zsidók százezreinek a deportálásán (a biztos halálba küldésükön), ugyanakkor tisztában lehetett a Vörös Hadsereg közelgő győzelmével is, ami viszont az addigi anyagi uralma (és politikai hatalma) megrendülését is előrevetítette. A háború után inkább már csak a vagyon átmentésére korlátozódó igyekezet munkálhatott a humanitárius viselkedés legmélyén.
A történet ez utóbbi szála nem szakítható el teljes mértékben Sztehlo Gábor egyébként becsületes szándékban fogant heroikus erőfeszítéseitől, hogy embereket mentsen az áldatlan körülmények között. Ez így semmiképp sem dehonesztálja őt magát, és azt, amit tett. Külön érdekes kérdés, hogy miként változott (változhatott) személyének és mindenki másnak a megítélése, aki játszott valamilyen szerepet ebben a történetben: hogyan felejtődhetett el hosszabb időre Sztehlo alakja, aki pedig 1945 után is töretlenül folytatta gyermekmentő ténykedését a Gaudiopolis működtetésével, melynek keretében a kallódó gyermekek megmentését tűzte célul maga elé. S hogyan törlődhetett ki, részben Sztehlo szándékainak is megfelelve, a Nemzetközi Vöröskereszt és vele Friedrich von Born fontos hozzájárulása a mentési munkához. S persze szót érdemel még az is, hogy miért nem tűnt fel eddig, legalábbis Kende könyvének a publikálásáig, hogy a mélyben és a háttérben hatott a régi elit (egy részének az) önmagát mentése is, egy alapvetően humanitárius fellépés formájában.
Kende könyve a háború utolsó két évében zajló emberi dráma olyan többrétegű elbeszélése, ahol az emlékezettörténeti rekonstrukcióba ágyazva fontos, egyben vitára ingerlő történeti megállapítások olvashatók a Horthy-kori elit mentalitásáról és a saját jövőjét megalapozó egyes törekvéseiről.
Be First to Comment