Hogy a Nyugat képtelen megvédeni magát az őt érő támadásokkal szemben, az nem a véletlen műve: a helyzet éppen a Nyugat DNS-ében gyökerezik – véli Béndek Ábris. Vendégszerzőnk négy nagy korszak (kereszténység, reformáció, felvilágosodás, posztmodern) gondolkodásának logikus következményeként láttatja mai „elme- és nyelvzavarunkat”, amely oda vezet, hogy a Nyugat szócsövei terroristákat éltetnek. Olyanokat, akik őket gondolkodás nélkül mészárolnák le. Az írás afféle elemző, publicisztikai meghosszabbítása a Válasz Online e témával foglalkozó, két hete megjelent cikkének, és további gondolkodásra is sarkall.
Régi-új kísértet járja be Európát. Miközben a hétvégén háromszázezeren vonultak Londonban a szabad Palesztina védelmében és szerte Európában tömegével nő an antiszemita erőszakcselekmények száma, meleg- és transzdelegátusok vonulnak fel Gázáért, a Hamászt és cselekedeteit olykor a saját népét felszabadítani igyekvő szükséges rosszként legitimáljuk, Greta Thunberg pedig nyolcvanötezer amszterdami tüntető előtt közölte, hogy az elnyomott palesztinok a békéért és az igazságosságért küzdenek. Úgy tűnik, civilizációnk szócsövei a legnyilvánvalóbb, legelemibb összefüggéseket nem tudják, nem merik megformálni szabadság és a Nyugat, az iszlám és a terror között. Valahogy képtelennek látszunk arra, hogy a konfliktus tükrében meglássuk a nyugati civilizációt magát; nem tudjuk elbeszélni magunkat és magunkon keresztül az új háborút. Elme- és nyelvzavarunk mélyén a Nyugat drámai képtelensége rejlik arra vonatkozólag, hogy önmaga védelmében erőteljesen lépjen fel.
Sokan találgatjuk, honnan ered ez a gyengeség, ez a foszlékonyság, ez az üvöltő, manipulatív, de olykor simán műveletlen cinizmus. Valójában azonban éppen a nyugati civilizáció kulturális DNS-e hozta létre. Ez a génszalag – nagyon leszűkítve – négy nagy történelmi korszakon keresztül formálódott meg: a kereszténységen, a reformáción, a felvilágosodáson és végül a posztmodernségen. Négy nagy korszakon keresztül, amelyek mindegyikének megvolt az a sajátos mondandója, amivel hozzájárult a nyugat mai tudatállapotához, világszemlélet nélküli világszemléletéhez. Egymás közti és felénk irányuló értékkommunikációjuk révén ma képtelennek mutatkozunk arra, hogy azzal szemben, ami más, az integráció kényszerszándékával lépjünk fel. Még akkor is képtelenek vagyunk erre, ha ez a másság és ez az empatizáló semmittevés nyilvánvalóan a szakadék szélére sodorja a liberális demokráciákat.
Alapvetően ez a nyugati civilizáció sajátos logikája, amivel a világ legbefogadóbb és legprosperálóbb társadalmait hozta létre, de napjainkra beéri saját önpusztító mivolta: a tudás, az ismeretszerzés, a világról és a másságról való gondolkodásunk fokozatos kiszerveződése a kultúrán kívüli térbe, ahol nincsenek közös, kényszerítő normák és értékrendszerek, csupán az – egyéni vagy kollektív – én, saját érvényesítendő igazságával. Efelé az első lépést az európai és nyugati kultúra nagy megformálója, a kereszténység tette meg, méghozzá az irgalmas szamaritánus képében. Máig hallatszik Nietzsche nagy, dübörgő kritikája: a kereszténység az erkölcsöt eltávolította a jó és a rossz küzdelmétől, hogy elhozza a jó és a gonosz viaskodásának képletét. És csakugyan: a kereszténység (részben a Római Birodalommal való szembenállásából adódóan) olyan egyetemes világképet hozott létre, amely egyetemesség mindig a gyengébb félen keresztül láttatja az igazságot, hiszen a gyengébb elleni cselekedet gonoszság.
A kereszténység ácsolta meg – egyelőre az egyetemesség viszonyrendszerében – az ént, amelynek szenvedésén keresztül megláthatjuk saját gonoszságunkat.
Ebbe a szemléletbe Luther és a reformáció gyökeres változást hozott, radikálisan felforgatva a keresztény civilizáció alapvető lelki működéseit. Noha a protestantizmus megtartotta mind az egyetemességet, mind az ént, viszonyukat megváltoztatta: immár nem az Istennel való kapcsolatunkból, a hitből következik a gyenge és megszánt én, sokkal inkább következik Isten és a hit az énből. A reformáció elvetette a szentségeket és a papság közvetítő szerepét, lecsupaszította a templomokat és lefordította a Bibliát nemzeti nyelvjárásokra: ahogy az ember a lelkében hordja Krisztust, úgy a lelken keresztül is kell megélnie Őt. Csak a hívő én van és a Teremtő, közöttük nincsen semmi: nincsenek szimbólumok, nincsenek normák, nincsenek evilági kényszerek. Az ember van és az ember saját, lelki útja az igazsághoz.
A 18. században virágzó felvilágosodás reflektálni igyekezett minderre. A racionalizáció természetesnek hitt és akként felmutatott – valójában persze mélyen történelmi – viszonyai új filozófiai irányt hoztak létre, amely szerint minden tudást és minden intézményt az ésszerűség elméleti szabályaira kell építeni. A felvilágosodás – részint az egyházzal szembeni kritikája miatt is – elrugaszkodott a keresztény civilizáció gondolatvilágától, hogy egy minden kultúra és minden én felett álló objektív, racionális egyetemességet hozzon létre. Ezt szimbolizálta Diderot és d’Alambert törekvése, hogy a világ tudását a kor nagy rendszerező művében, az Enciklopédiában gyűjtsék össze. De ha a tudás, amit létrehozunk, minden kultúra felett áll, ezáltal éppúgy kiszakadunk a mi kultúránkból is. Tehát
a felvilágosodás gondolatvilágával a Nyugat kivonult a saját közösségi énjéből, még ha új, a természet, az ész, a civilizáció – és később a fehérség – fogalmaira épülő felsőbbrendűségi ént próbált is ácsolni magának.
A felvilágosodás egyetemes vízióinak nagy összeomlása a huszadik században, a holokauszttal jött el, de a posztmodernség előszelei már korunk meghatározó tragédiája előtt is fújtak. Nem más, mint a modernség dobbanó szíve, Immanuel Kant volt az, aki a nagy gondolkodók közül elsőként diskurzusként, narratívaként tekintett a felvilágosodás racionalizmusára, mondván: ha a királyok és a filozófusok a polgári racionalizáció történelmi folyamatának gondolatán keresztül tekintenek a világra, az idővel valóra fogja váltani magát. A tudásról, mint olyanról való gondolkodásunkba mindazonáltal vitathatatlanul a másfél évszázaddal későbbi események hoztak visszafordíthatatlan változást. Adorno és Horkheimer főművének, A felvilágosodás dialektikájának lényege: a holokausztot nem a barbarizmus hozta létre. Ellenkezőleg: a holokauszt maga a civilizáció. Auschwitz a racionalizált és elvarázstalanodott európai én műve, amelyet a felvilágosodás egyetemességi projektje új, gyilkos ösztönökkel ruházott fel, megalkotva a halál vasúthálózatait és gyártósorait. A menetrendek, a gázkamrák, a krematórium és legfőképp ezek egyhangú, monoton üteme, kattogása, mechanikája: ez Európa. A második világháború után hamar ki is derült, hogy a holokauszt utáni világban nem lehet fellépni az egyetemesség gyilkos vágyával és igényével: a holokauszt utáni világban – amelybe ráadásul nemsokára bekapcsolódtak a különböző gyarmati és identitásügyi sérelmek – csak elbeszélés lehet és elbeszélő, illetve az elbeszélések és elbeszélők hatalmi versenye. A posztmodern továbbfejlesztette a reformáció motívumát: nem csupán alárendelte az igazságot az énnek, de kitörölte magát az igazságot. Csak az én van, és a hozzá kötődő hatalmi dinamikák.
Amikor az új, rettenetes háború kapcsán nem tudunk kiállni a nyugati civilizáció erkölcsi erejéért, ez a négy korszak – kétezer év európai művelődéstörténete – beszél belőlünk. A kereszténység az egyetemességbe emelte a gyenge, szenvedő ént; a protestantizmus felszámolta a hívő én normákhoz és szimbolikus kényszerekhez való kötődését az egyetemesség megtapasztalásában; a felvilágosodás az egyetemesség hajszolásában kilépett Európa történelmi énjéből; a posztmodern pedig az én médiumán át felszámolta magát az egyetemességet.
Ma tehát ott tartunk, hogy csak a különböző látószögek igazában hiszünk, és az a látószög, amely ebben a csatában végül győzedelmeskedik, az „elnyomott”, a „gyengébb”, a „gyarmatosított”, a „népét felszabadítani igyekvő” látószög – noha mindezzel az az irónia társul, hogy mélyen európai fogalomvilágon keresztül tekintünk a másságra.
A nyugati civilizációt átható nagy válság – a kultúra és a gondolkodás fokozatos elkülönülése – nehezen küzdhető le. Mivel kulturális genetikánk nem képes azt, ami nyilvánvalóan más, és annak szimbolikus megnyilvánulásait integrálni – ellenkezőleg, a francia íróval, Michel Houellebecq-kel szólva, behódol neki –, az egyetlen integrációs eszköz, amely hosszútávon képes lesz fellépni ezekkel szemben, az állam és annak szabadságellenes intézkedései (amelyeknek pedig megvan a saját, kultúraromboló hatásuk). Ez pedig kifejezetten vonatkozik az iszlámra, amelynek belső, szimbolikus kohéziója messzemenően meghaladja a mi kultúránk szorongó, kételkedő, folyton útmutatást és identitást kereső lelkivilágát.
Ha el szeretnénk kerülni azt a szörnyű dilemmát, amelyben a kulturális önfeladás és a fékevesztett államhatalom között kell választanunk – noha hosszútávon mindkettő a szabadság végéhez vezet, hiszen a Nyugat a szabadság –, sürgősen újra kell gondolnunk a nyugati társadalomszervezés politikai paradigmáját, a liberalizmust. Méghozzá konzervatív alapokon. A szabadságra nem egyetemes értékként, hanem jellegzetesen nyugati hagyományként kell tekintenünk. Ez pedig megköveteli az éntől, hogy a szabadság nyugati szabályzata szerint legyen szabad – a szekularizmus, a tolerancia, az emberi méltóság szabályzata mentén.
A szabad társadalom törékeny normarendszere csak ezzel a fordulattal védhető meg. Minden ellenkező recept jóhiszemű reménykedés, egyszerű önáltatás.
Nyitókép: a palesztinok mellett tüntetnek London belvárosában 2023. október 21-én (fotó: MTI/AP/David Cliff)
Forrás: Válasz Online 2023.11.15.
Be First to Comment