Amikor valaki a belvárosban egy kis papírautójával, a Trabantjával megáll valahol, aztán leesik a párkányról egy több mázsás kő az ő kis papírautójára és minden ripityomra törik. S mondhatja magának: még jó, hogy nem ültem benne! Beszélnünk kell kegyelemről, kegyelmi kérvényről, amnesztiáról, elfogadhatatlan kegyelemről, elfogadhatatlanul adott kegyelemről. Szólunk kell borzasztó dolgokról. Beszélni kéne politikáról is, mert ebben a politika is benne van, és beszélni kellene médiáról is. Mindenről beszélni kellene.
Lekció: Jeremiás siralmai 3,1-23
Textus: „Volt egy beteg, Lázár, Bethániából, Máriának és testvérének, Márthának a falujából. Mária volt az, kinek a testvére, Lázár beteg volt, aki megkente az Urat kenettel és a hajával törölte meg a lábait. A testvérek elküldtek érte, mondván: Uram, ímé, akit szeretsz, beteg. Jézus pedig, amikor ezt hallotta, ezt mondta: Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségére való, hogy dicsőíttessék általa az Istennek Fia.” (János evangéliuma 11. rész 1-4. versei)
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, néhány évvel ezelőtt temetésre készülve a gyászoló családdal beszélgettünk
az elhunytról, az életéről, a sorsáról. És a halála körülményeiről is. Ekkor az egyik családtag odadöfte a jól ismert és sokat hallott mondatot: nem ért ki időben a mentő. Ezzel jajszóval tele van az ország: nem ért ki a mentő. És ebben a mondatban az is benne van, hogy: ha kiért volna, időben odaér a mentő, ha megfelelő ellátást kap a beteg, ha a rohamkocsi beviszi a kórházba, akkor úgy lett volna, mint amit ennek a történetnek a közepén mond először Márta, aztán Mária is Jézusnak: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én testvérem! Ha itt lettél volna… Késett-e Jézus?
Ha jól számoljuk az időpontokat, melyeket János evangélista gondosan feljegyzett, másként kell vélekednünk. Jézus két napi járó földre volt Bethániától, ahol Lázár barátja és nőtestvérei éltek. Miután megérkezett az üzenet, Jézus még két napig ott maradt a Jordánon túl, ahol egykor János keresztelt (10,40). Aztán két napba telt az út Bethániába. Megérkezve azt találta, hogy Lázár már négy napja el van temetve (11,17). Vagyis amikor a küldöttek átadták neki az üzenetet: „akit te szeretsz, beteg”, Lázár már halott volt. Mentegethetnénk tehát Jézust, hogy ugyan miért kellett volna útnak indulnia? Nem ő késett el, hanem a hívó szó. Bethánia csak pár kilométerre volt Jeruzsálemtől, ahol Jézust meg akarták ölni. De ő kivonta magát a gyűlölethullámokból, még nem jött el áldozati halálának az ideje. Ezt mondja erről: „életemet senki sem veszi el én tőlem, hanem én teszem le azt én magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsolatot vettem az én Atyámtól.” (10,18) Jézus a haláláról és a feltámadásáról mondta ezt, de ennek még nem jött el az ideje. Kivonult tehát a gyűlölethullám elől. S bár érkezik hozzá a nővérek üzenete, nem mozdul. Mondhatnánk, magát menti. Miért menjen vissza oda az életét kívánják, és lesik, hogy elfogják? Egy helyett kettő haljon meg?
Az emberi létezés nagy kutatói az ilyen helyzeteket határhelyzeteknek nevezik. Határhelyzetben vagyunk, amikor barátságról van szó, vagy megjósolható kimenetű betegséget diagnosztizálnak nálunk. Határhelyzet az is, amikor valaki szerelembe esik valaki iránt és föl kellene tárnia az érzéseit. Határhelyzet a halál is, a legsúlyosabb. Minden határhelyzetben döntést kell hoznunk. Merre indulunk? És minden határhelyzeti döntésünknek következménye van. Mentegethetnénk tehát Jézust. Lám, határhelyzetben van. Már kiszámoltuk: minek indult volna Lázárhoz, aki meghalt? Minek indítani a mentőt? Már csak halottas kocsi mehetne. De azt is ki tudjuk számítani az egész János evangéliumából, hogy ha Jézus úgy dönt, hogy elmegy Lázár barátjához, akkor ő is meg fog halni.
Azonban van itt egy szó és ez a szó mindent megfordít. És hiszem, hogy Isten Szentlelke által bennünk is mindent meg tud fordítani a mi sokféle határhelyzetünkben. Igen, mi is határhelyzetben vagyunk, nem titkoljuk, beszélnünk kell róla, mert ha mi nem beszélünk, majd mások elmondják helyettünk, de annál rosszabb nincs. Mi, reformátusok az elmúlt napokban rettenetes helyzetbe kerültünk. Valahogy úgy élem át ezt, mint amikor valaki a belvárosban egy kis papírautójával, a Trabantjával megáll valahol, aztán leesik a párkányról egy több mázsás kő az ő kis papírautójára és minden ripityomra törik. S mondhatja magának: még jó, hogy nem ültem benne! Beszélnünk kell kegyelemről, kegyelmi kérvényről, amnesztiáról, elfogadhatatlan kegyelemről, elfogadhatatlanul adott kegyelemről. Szólunk kell borzasztó dolgokról. Beszélni kéne politikáról is, mert ebben a politika is benne van, és beszélni kellene médiáról is. Mindenről beszélni kellene. S mondhatnánk: Uram, akit te szeretsz, beteg! Beteg az egyházunk és betegek vagyunk mi is mind, ezért, azért, amazért… És Jézus nem jön. De Jézus nem is magyarázkodik (amit mi megtennénk helyette), hanem egészen különös szót mond, megrendítő és szinte dühítő szót, azt mondja: ez a betegség nem halálos, hanem Isten dicsőségére van, hogy általa megdicsőíttessék az Isten fia.
A mi mindentudó Jézusunk ne tudná, hogy ez a betegség halálos? Ennyit tud csak a mi mindentudó Krisztusunk? Mi ez a szó, hogy: ez a betegség nem halálos, hanem Isten dicsőségére való, hogy általa megdicsőíttessék az Isten fia?
Tegyünk kitérőt a válasz előtt. Mikor Jézus már indulni készült vissza Júdeába, azt mondja a tanítványoknak: „Lázár, a mi barátunk elaludt, de elmegyek, hogy fölköltsem őt.” (11. vers) Jól értjük, mit mond Jézus, és a tanítványoknak is érteniük kellett ezt a képes beszédet. Tanúi voltak a Jairus lánya feltámasztásának, mikor bent a házban feküdt a megholt kislány, és már gyűltek a siratók. Jézus akkor azt mondta: „nem halt meg, hanem aluszik” (Lukács 8,52). Kinevették. Aztán feltámasztotta a kislányt. Hát hogyne tudták volna a tanítványok, mit mond Jézus, amikor ezt mondta, hogy Lázár, a mi barátunk elaludt, de elmegyek, hogy fölköltsem őt! Mégis, milyen érdekes az emberi elme! Azt mondják a tanítványok: hát, ha elaludt, meggyógyul. Az alvás gyógyít. Minek menjünk? Meghalni? Mikor aztán Jézus eltökélten azt mondja: de menjünk el hozzá, Tamás így szól: menjünk el mi is, hogy vele együtt haljunk meg (16. vers). Igen, a tanítványok jól ki tudták számítani, mi lesz abból, ha Jézus elindul. Maradjunk csak Jézusnak az első nap mondott szavainál, az biztonságos: „ez a betegség nem halálos, hanem Isten dicsőségére való…” A tanítványok is megnyugodhatnának: maradjunk ott, ahol vagyunk. Ne avatkozzunk be Lázár nehéz helyzetébe, húzódjunk ki a bajból. De János evangélista még beljebb nyomja a szívünkbe a tüskét! Igen, ilyen az evangélium. Az evangélium nem cukormázas blabla, kedves lélekhímezgetés. Beljebb szúrja az evangélista a szívünkbe ezt a tövist, mert azt mondja, hogy ez az a Lázár, akit Jézus szeretett (5. vers) Egyik evangélista sem mondja, hogy Jézus azért adott az ötezer embernek enni, mert szerette őket. Azt sem mondják, hogy azért támasztotta föl Jairus lányát, mert a barátja volt Jairus. Azt sem mondja az evangélium, hogy azért támasztotta föl a naini ifjút, mert szerette az özvegy édesanyát. Azt sem mondja, hogy azért gyógyított Jézus betegeket, állított talpra sántát, nyitotta ki a vakok szemét, mert szerette őket. Csak annyit mond az evangélium: hogy megkönyörült rajtuk. Ez pedig nem ugyanaz. Engedjétek hát, hadd forogjon a szívetekben ez a tövis! És sebezzen csak az a szó is, amit Márta négyszemközt mond Jézusnak: uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én testvérem. Mikor Márta meghallotta, hogy Jézus közeleg, kiment elé a városon kívül négyszemközt találkozni. Valaki ezt úgy magyarázza, hogy Márta óvón Jézus elé szaladt: most már ne gyere, ne kockáztass! Persze, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem, de most már menj! Én azonban úgy értem ezt, hogy Márta ezzel a szóval ellöki Jézust. Most jössz gyászolni? Most jössz ide sírni? Hiszen el van temetve? Ha itt lettél volna…! Testvérem, engedd csak a szíved mélyéről feltörni azt a panaszt! Hadd szólaljon meg az imádságaid, a lelked felhangrendszerében: Uram, Istenem, ha itt lettél volna! De most már nem kellesz. Most már ne gyere gyászolni, ne gyere ide együttszenvedni! Igen, ismerjük ezt az emberi mozdulatot, mikor jön valaki vigasztalni, megerősíteni, segíteni, de már elkésett, és mi ellökjük maguntól. És ott a másik nővér, Mária. Milyen ügyetlen, nem ért a titoktartás művészetéhez. Mikor Márta üzen neki titokban (28. vers), hogy ott van Jézus, Mária nem tud észrevétlen kiosonni, hogy senki meg ne lássa, hanem kirohan és megy vele mindenki. És ebben a pillanatban a lélek magányos beszélgetése, panasza, keserűsége, vágya, sok-sok miértje nyilvánossá válik! Mária megismétli Márta szavát – uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én testvérem! De ez immár közvád.
Egy egész közösség, egy egész egyház, egy egész nép közvádjává lehet ez a szó: ha itt lettél volna! Ahogy Jeremiás siralmaiban olvastuk. Én vagyok az az ember – mondja a próféta -, akit széttört az Úr, szétszaggatott, összetörte a csontjaimat, méreggel itatott meg, céltáblának tett ki, rám zúdítja az összes fekáliát, amit a mai Magyarország össze tud hordani. A politikusok, az újságírók, a megmondó emberek, a megriadtak, a félelmes szívűek, az áruló barátok összes szennyét. Én vagyok az az ember! Te vagy az az ember! Mindannyian ezek vagyunk! És akkor az egyszemélyes panasz, amit Márta megfogalmaz és Mária megismétel, mindannyiunk panasza lesz: Uram, ha itt lettél volna! Mindannyian egy nagy istenigazolási drámában vagyunk, és azt kérdezzük magunktól, vajon mi mit vétettünk? Mi mit rontottunk el? Mi mit csináltunk rosszul, hogy Isten az ő szentséges fenségével kivonult közülünk? Jaj, boldog és bátor szívvel énekeljük: „ha ő velünk, ki ellenünk!” És ha Ő nincs velünk? Van ilyen énekünk is, testvérek? A Bibliában van. A Jeremiás siralmai. Ha már nincs velünk az Úr…, ha nem jön! Ha üzentünk neki, hogy akit te szeretsz, beteg, de ő erre azt mondja, hogy: hát ez a betegség nem halálos! Ráérünk. Aztán majd valahogy kibontakozik belőle Isten dicsősége. Miféle szavakat mond itt Jézus, milyen dicsőség van itt? Határhelyzetekben csak kétség van, szorongás és rettegés. A nagy dán filozófus Soren Kierkegaard egy külön tanulmányt írt ezzel a címmel: Halálos betegség. És ebben lépésről lépésre leírja, hogy milyen halálos szorongással és kétségbeeséssel hozzuk meg határhelyzetben a döntéseinket. Márta és Mária panaszát értsd így: Uram, ha itt lettél volna, döntenem se kellett volna! Uram, ha itt lettél volna, akkor minden meg lenne oldva, mert ha te velünk, kicsoda ellenünk?!
Kérdezzük hát, hogy tulajdonképpen kire hullik itt ítélet ebben a drámai történetben? Jézusra. Jézusra hull az ítélet. Ha itt lettél volna… Ez nem az a szokásos szófordulata a sirató énekeknek, amelyekben a gyászmondat könnyen vádmondattá lesz általánosságban. Itt minden egészen konkrét. Jézus a vádlott, ő a panaszlott, ő a felelős. Uram, ha Te itt lettél volna…
A tanítványokkal együtt nekünk is értenünk kellene ezt a szót. Nem sokkal korábban, még Jeruzsálemben, mielőtt Jézus meggyógyította a vakot, azon tanakodnak a tanítványai, hogy vajon miért esett ez a rossz ezzel az emberrel? Ő vétkezett? A szülei vétkeztek? A bűnnel valahogy el kell számolni. A vétket és a vele járó felelősséget, mióta az első jogi paragrafust leírták, szét kell osztani. Ki felel ezért? Ekkor Jézus azt mondja: sem ő nem vétkezett, sem a szülei nem vétkeztek, hanem hogy nyilvánvalókká legyenek az Isten dolgai (János 9,3). Most pedig ezt mondja Jézus: nem halálos a Lázár betegsége, hanem arra való, hogy Isten dicsősége nyilvánvaló legyen. Miféle dicsőség ez? Miféle dicsőség jön ki az összeomlásból? Miféle dicsőség jön ki halálos betegségből, halálból? Miféle dicsőség jön ki abból, amit a Prédikátor könyve mond: immár nem engedhetjük meg magunknak, hogy jót reméljünk? (Prédikátor 2,21). A Prédikátor itt nem bölcseleg, hanem bemutat egy határhelyzet, túl életen, barátságon, szerelmen, nagy ügyeken, betegségeken, halálon, túl mindenen. Ez az igazi határhelyzet. Megengedheted-e magadnak, hogy jót remélj? Megengedheted-e magadnak, hogy Jézus szava elérkezzen a szívedet átjáró tövisig és meggyógyítsa? Ez a tövis az, hogy késett az Úr! Ez a fájdalom az, hogy: Uram, ha itt lettél volna… Ha itt lett volna az Úr, testvérek, és fogta volna a kezünket, és szólt volna a szívünkben, a lelkünkhöz és az elménkhez, akkor hibáztunk volna? Vétkeztünk volna, hogy most igyuk a levét? Mi az a határhelyzet, amikor nem engedhetjük meg magunknak, hogy jót reméljünk?
Ez a kegyelem helyzete.
Az elmúlt napokban egyházunk első embere, ha akarta, ha nem, rettenetes vallomásokra kényszerült. Magyarország köztársasági elnöke, a püspökünk tanácsát megfogadva, kegyelmet adott valakinek, akinek nem adhatott volna kegyelmet; mondjuk ki: nem jogi, hanem erkölcsi értelemben nem adhatott volna kegyelmet. Mindebből országot-világot megrázó botrány lett. Egy barátomnak mondtam ennek kapcsán egy mondatot, igen érdekes beszélgetés alakult ki belőle. Ez a mondat elsőre talán cinikusan hangzik, de nem az. Végül mindannyian a kegyelembe bukunk bele – summo omnes deficimus propter gratiam – mondtam. Barátom szeme fölcsillant: no, értem; arról van szó tehát, hogy valakinek megkegyelmeztek, és ez most visszarúg! Majd folytatta is: értem én, hát én is hányszor elengedtem barátomnak vétkét, bűnét, aztán visszakönyökölt az arcomba. Ahogy Dávid panaszkodik a zsoltárban: aki a kenyeremet ette, sarkát emelte ellenem! (Zsoltár 41,10) De nem! Én nem erre gondolok, nem emberi kegyelmekről beszélek, kegyelmecskékről, irgalmacskákról, amnesztiákról és amnesztiácskákról, amiket kiporciózunk, kiszámolunk és szétosztunk egymás közt. Nem! Én Isten kegyelméről beszélek. Márpedig Isten kegyelmét nem érted meg másképp, csak úgy, hogy nincs más. És nem nyered el másképp, csak ha nincs semmid. A reformáció napjaiban mi, protestánsok gyakran mondogatjuk sola gratia – egyedül a kegyelem. És úgy idézzük, mint valami hitbizományt. Mintha a személyi igazolványom aljára oda lenne írva: sola gratia. Aztán, mikor megfog a rendőr gyorshajtásért, én odaadom az igazolványomat, ő ránéz, haptákba vágja magát, tiszteleg, Áldás, békesség! El van engedve. El vagyok engedve? Tényleg? Ez a sola gratia, kedves testvérek?
A régi latinok ezt így mondták: propter gratiam, a kegyelem miatt buksz meg, ez pedig azt jelenti, hogy amikor Isten kegyelme felragyog, akkor tudod meg, hogy nincs magyarázatod semmire, nincs mentséged semmire, nincs menekvésed, nincs kibúvód, nem tudod a felelősséget szétosztani, áthárítani, mindenestől elvesztél. Goethe Faustjának a záró soraival hadd emlékeztesselek erre. Elnézést kérek, ha németül mondom, de éppen úgy értjük meg a lényegét. Faust megegyezett az ördöggel, aztán elbukta az alkut. Hát jönnek érte a lemurok, hogy elvigyék a pokolba. És így énekelnek (mondom németül): Er lost! Elveszett! És ekkor nyílik meg a menny és hajol alá az isteni kegyelem, amely ezt énekli: erlöst! Megváltatott. Er lost, elveszett! – ezt kiabálja most mindenki. Neked is ez zsong a füledben. Olvasd hát Jeremiás siralmait: én vagyok az az ember, vagyis te vagy az az ember, nem Balog püspök az az ember, és nem Szabó István az az ember, aki nyomorúságot lát Isten haragja miatt. Mert ha nem te vagy az az ember, akkor nem tudod azt sem mondani: de azt veszem szívemre, hogy egyedül az Úr kegyelmessége, hogy még nincsen végünk (Jeremiás siralmai 3,21-22). Erlöst! Megváltatott!
Ez rejlik Lázár feltámasztásának a történetében. Aranyszájú Szent János azt mondja, hogy amikor Jézus úgy döntött, hogy feltámasztja Lázárt, akkor fogadta el a halált. Igen, a történet végén azt olvassuk, hogy Lázár feltámasztásának hírére összeült a Nagytanács és eltökélték, hogy megölik Jézust. Jézus úgy döntött, hogy feltámasztja barátját, Lázárt, és ezzel úgy döntött, hogy elfogadja a halált, kiissza érettünk és helyettünk a keserű poharat, elhordozza testében és lelkében Istennek a mi bűneink elleni haragját, hogy bennünket ítéletből és kárhozatból megszabadítson. Ha jól számolom az időket ebből a négy napból, amelyről most szóltam, számunkra most negyven nap indul, míg eljutunk a feltámadásig. Ez a negyven nap böjtidő. A visszanyert testvéren való örvendezés utat nyit egészen a keresztig, ahol nem egy helyett kettő hal meg, hanem egyetlen egy hal meg mindenkiért. Értem is, értetek is, Balog püspökért is, Novák Katalinért is, a hazudós újságírókért is, a csámpázó politikusokért is, akik úgy érzik, elérkezett az idejük. És meghalt az egykori barátért is, aki most két lábbal tapos a kétségbeesett és megalázott püspökön. És meghalt a református egyház zsinatának minden tagjáért, és azokért is, akik nem tudják, mitévők legyenek. Egy halt meg mindenkiért.
Ezt a kegyelmet nem mi adjuk, nem mi közvetítjük. Ezzel a kegyelemmel nem úgy van, mint gyerekkoromban, amikor vittem haza a sütödéből az édesanyám dagasztotta kisült kenyeret, és mire hazaértem, letördeltem belőle a magamét. Ebből nem tudsz letördelni. Ebben neked nincsen külön kis adagod. Ezt a kegyelmet egy az egyben, egészben feltétlenül és szabadon adja nekünk Jézus Krisztusért a mennyei Atya – és add te is feltétel nélkül, szabadon ezt a kegyelmet, nem a te kegyelmedet, nem a te irgalmazó szívedet, nem a te szánakozásodat, nem a te „spongyát rá” magatartásodat, hanem ezt a kegyelmet, amit Krisztus a kereszten szerzett meg és a feltámadással pecsételt be. Isten adja és ebben a kegyelemben az ő dicsősége ragyog fel.
Mikor az ember a maga kegyelmét adja, vagyis megbocsát, irgalmaz, elenged – legyünk alázatosak -, ezt olykor múló dicsőségért adja: na, milyen vagyok!? Ugye én jó vagyok!? Na lám, téged körülvettek a kutyák és széttéptek, de én kinyitom a kiskaput és kisurransz a kerítésen! Na, milyen vagyok? Ugye én jól tanultam a kereszténységet, hogy mindig meg kell bocsátani?! Hetvenhétszer is meg kell bocsátani! És a sok megbocsátási érdemrend a térdemig ér, mint a szovjet tábornok köpenyén a sok kitüntetés!
A halálból szabadító kegyelmet Isten adja, és csak ő adja és csak tőle kérheted! És ha Ő rád bízza, akkor az ő nevében kell továbbadnod. Ezt a kegyelmet az Atya Jézusban adja, a megfeszített és feltámadott Úrban, aki most, minden panaszunk, vádunk, isten-sérelmünk közepette, ezt mondja nekünk és rólunk: ez a betegség nem halálos, hanem Isten dicsőségére van, hogy általa megdicsőíttessék a Fiú. Ámen.
A prédikáció a nehézségek, veszteségek és a kegyelem témáját járja körül egy személyes példa, a Trabantra hulló kő által okozott kár révén. János evangéliuma alapján Lázár történetét használja fel a betegség, halál, és feltámadás, valamint Jézus döntéseinek és késlekedésének értelmezésére. A történeten keresztül a beszéd kitér az emberi határhelyzetekre, a gyászra, a kegyelem és az elfogadás kérdésére, valamint arra, hogyan viszonyulunk a nehéz döntésekhez és következményekhez az életünkben. Az üzenet arra ösztönöz, hogy az élet nehézségei és a kegyelem fogalmán keresztül mélyebben gondolkodjunk el Isten szerepén és jelenlétén életünkben, valamint saját felelősségünkön és döntéseink következményein.
Bogárdi Szabó István
2024. február 18.
Be First to Comment