Másfél évtizeddel ezelőtt a megtorpedózott Luzitánia és a jéghegynek ütközött Titanic katasztrófáját elemző kutatás egy különös megállapítása keltette fel a figyelmemet. Az összegyűjtött adatok szerint, miközben a hajók utasainak társadalmi összetétele nagyon hasonló volt, a Titanic katasztrófáját jóval több nő és gyermek élte túl, mint a Luzitániáét (Frey, B. et al.: Interaction of natural survival instincts and internalized social norms exploring the Titanic and Lusitania disasters, 2010). A kutatók ezt a különbséget azzal magyarázták, hogy a Luzitánia alig 18 perc alatt süllyedt el, a Titanic viszont lassan, 2 óra 40 perc alatt merült a „hullámsírba”. Míg a negyedórányi idő sok esetben még azt sem tette lehetővé, hogy valaki a kabinból a fedélzetre szaladjon, ami arra kényszerítette, mindenkit félrelökve mentse az életét, addig a több mint két óra lehetőséget adott a civilizált – „a nőket és a gyermekeket engedd előre” – hozzáállásra. A cikket olvasva bennem az emberi viselkedés különös modellje fogalmazódott meg.
*
Az evolúció – a mutációk és a szelekciók sorozatán keresztül – olyan viselkedést alakít ki, amely a szokásos körülmények között leginkább biztosítja az élőlények túlélését. Az ember túlélése viszont döntően az önmaga „köré” épített kulturális környezeten múlik. A kulturális evolúció minden új szakasza – az emberré válás kora, vadászó-gyűjtögető közösségek ideje, a letelepedés és a mezőgazdaság időszaka, végül az állam, a gazdaság és a politika intézményeinek korszaka – a korábbitól jellegzetesen eltérő körülményeket teremt, és ennek megfelelő viselkedésprogramokat formál ki. Az ember viselkedését vezérlő, egymás fölé épülő programok – legalul az etológiai szabályok, majd a törzsek viselkedési normái, ezek felett a kultúra előírásai, végül, legfelül, az intézmények személytelen szabályrendszerei – az embert, egy matrjoska babára emlékeztető lénnyé formálták (Marosan, Gy.: The Evolutionary Interpretation of Man: the Matryoshka Model, 2011).
Ez a matrjoska baba döntési helyzetbe kerülve „kinéz a fejéből”, majd – az adott körülményeket érzékelve – „letölti” az ennek a szintnek megfelelő viselkedésprogramot, amely azután végigvezeti a viselkedését. Ha halálos fenyegetettséggel szembesül, az a mérlegelés nélküli erőszak reakcióját váltja ki belőle. Akit a háború kitörésének lehetőségével riogatnak, az veszélyt „szimatol”, és ez a sajátjának tekintett közösségével való összefogásra és az „alfahím” vezér támogatására készteti. Akivel azt hitetik el, hogy partnerei becsapják, az szakít velük, és hajlamos lesz maga is csalni. Ez a változó körülményekhez illeszkedő „működésmód” – érthetően – általában sikert hoz, ugyanakkor azt is lehetővé teszi, hogy a többnyire nehezen kiszámítható emberből előre megtervezett reakciót váltsunk ki. Tudva, hogy milyen környezet milyen viselkedést idéz elő, olyan helyzetbe kell hozni, amely a külső szándéknak megfelelő viselkedésre készteti. Így, a körülmények tudatos beállításával az ember figyelme elterelhető a valóságról, és a civilizált lény akár ön- és közveszélyes akciók gondolkodás nélküli végrehajtására is rávehető.
Ezt a matrjoska baba modellt a súlyosbodó globális válságok és a közelmúlt politikai eseményei juttatták eszembe. Mindenekelőtt, 2024 a történelem eddigi, a legtöbb választót mozgósító éve lesz: a világ több mint 60 országának csaknem 4 milliárd (!) polgárát érinti. A nagyságrendek és a körülmények érzékeltetésére felidézem a legnépesebb választások két jellegzetes adatát: a szavazók számát és demokráciájuk – 0–1 skálán mért – minőségét. India (1,44 m, 0,53), az Európai Unió (448 m, 0,91), USA (341 m, 0,83), Indonézia (279 m, 0,68) Pakisztán (243 m, 0,30), Banglades (174 m, 0,16), Oroszország (144 m, 0,25). A szavazók meghökkentően magas számának és a nehezen áttekinthető körülményeknek a tükrében természetesen vetődik fel a kérdés, miként befolyásolják ezek a konszenzus lehetőségét és a kialakításához szükséges időt.
A kutatók megvizsgálták, mi történik, ha a döntést egyetlen vagy néhány személy hozza meg, esetleg a közösség minden tagja részt vesz abban. Az eredmények – józan ésszel is kikövetkeztethető módon – azt mutatták: a döntésben részt vevők számának növekedésével nő a megegyezéshez szükséges idő (Perret, C.: From disorganized equality to efficient hierarchy: how group size drives the evolution of hierarchy in human societies, 2020). Ez még viszonylag kis közösség esetén is akadályozhatja az egyetértésre jutást, amit tovább nehezíthetnek az áttekinthetetlen körülmények. Emiatt kényszerültek a növekvő méretű társadalmak hierarchikus felépítésű és centralizált hatalom által működtetett kormányzati rendszert létrehozni. Ennek nyomán az elmúlt évszázadban kiformálódott a több millió választásra feljogosított polgár alkotta társadalmakban a döntés meghozatalának – kisszámú párt vetélkedésére épülő – demokratikus, egyben hatékony rendszere.
A XXI. századba átlépve azonban a politikai alapértékek köré szerveződő kisszámú párt áttekinthető és viszonylag stabil rendszere szinte minden országban szétesett. Helyébe együttműködésre képtelen, saját visszhang-kamrájába zárkózó politikai csoportok kíméletlen harca lépett. Ez gyakran az egykori törzsek kollektív döntéshozatalának szervezetlen és szabályozatlan vitáira emlékeztető helyzetet teremtett, amely szinte lehetetlenné tette a megegyezést, s ha az mégis létrejött, könnyen felbomlott (Chua, A.: Political Tribes: Group Instinct and the Fate of Nations, 2019). S történik mindez egy olyan időszakban, amikor a globális rendszer egyensúlya érzékelhetően megrendült, és minden ország egymásra halmozódó, egyre súlyosbodó válságokkal küszködik.
Ebben a helyzetben matrjoska babánk viselkedésében felerősödik az evolúciós múltunkban gyökeredző mélyebb szintek befolyása, a „törzsi” indulatok, etnikai alapú előítéletek és a kulturális identitás prioritásába vetett hit. Ilyen körülmények között a megállapodások késnek, az elkerülhetetlen döntéseket halogatják, és a megegyezéseket rendre felrúgják. Ez annak tükrében aggodalmat keltő, hogy az elemzések szerint a globális rendszer stabilitását fenyegető krízisek elkerülhetetlenül erősödni fognak (The Global Risks Report, 2024). Emiatt elkerülhetetlen, hogy a világ – minden térség és valamennyi ország – haladéktalanul nekikezdjen az új feltételekhez való alkalmazkodásnak. Miközben azonban ennek érdekében egyre távolabbi jövőt és messzibb térségeket érintő következmények hatásait kellene tekintetbe venni, az átlagemberek figyelmének időbeli és térbeli távja egyre rövidül. Ez azért jelent veszélyt a modern társadalmakra, mert a működőképes demokrácia a tájékozott állampolgárok tényeken alapuló párbeszédére épül.
*
A félretájékoztatás és a dezinformáció azonban alapvetően megzavarja a demokratikus közéletet. Az egyre erősebben polarizálódó politikai légkör szinte lehetetlenné teszi a demokrácia rendszerének működtetését. Ez pedig a XXI. század egymásra halmozódó válságainak körülményei között arra vezet, hogy az emberiség önmagát az úgynevezett „megfőtt béka” csapdájába vezérli. Ez a különös fogalom az élőlények jellegzetes viselkedésére utal: miközben minden erőfeszítésükkel igyekeznek hozzászokni az egyre nehezebben elviselhető körülményekhez, elkerüli figyelmüket, hogy a folyamatok végül egy halálos csapdába vezetnek. Az, hogy a „névadó” béka hajlamos beleesni az előre látható csapdába, nem meglepő, de miért követheti el ugyanezt a hibát a modern világ racionális embere?
Itt térjünk vissza röviden a matrjoska baba modellhez. Amikor világunk több milliárd polgára „kitekint” a fejéből, súlyosbodó válságokkal, erősödő társadalmi zavarokkal és kaotikus politikai eseményekkel jellemezhető világra lát rá. Ebben a helyzetben, ahelyett hogy a tudomány által feltárt tényeket racionálisan megfontolva, a liberális demokrácia szabályait követve megkötné partnereivel a szükséges kompromisszumokat és konszenzusra jutna, a kiszámíthatatlan környezet a matrjoska baba alsóbb szintjeinek viselkedési programjait aktiválja. Figyelme csak a jelenre összpontosul, azt keresi, miképpen tudná elviselni egyre nehezülő helyzetét, és nem foglalkozik azzal, hogy életmódját a változásokhoz igazítsa. Erre utal, hogy az elmúlt időszakban Európa egyre erőszakosabb tüntetésektől hangos, amelyeket többnyire az elkerülhetetlen alkalmazkodás – a környezetvédelmi szabályok szigorítása, a nyugdíjkorhatár emelése, a támogatások megvonása – elutasítása váltott ki.
Az alkalmazkodás ugyanis – miközben az emberiség túlélésének lehetőségét teremti meg – tagadhatatlanul sokakat hoz nehéz helyzetbe. Ez viszont a választópolgárból jellegzetes viselkedést vált ki: megvonja támogatását azoktól, akik az alkalmazkodás pályájára szeretnék vezérelni a társadalmat, és inkább azokat a politikai pártokat támogatja, amelyek halasztják az elkerülhetetlen lépéseket, illetve nemet mondanak a tőle áldozatokat követelő akciókra. Ez viszont arra készteti a befolyásuk növelésében reménykedő pártokat és a politikusokat, hogy halogassák a döntéseket, és inkább a „régi szép idők” visszaállítását ígérjék. Ám ennek elkerülhetetlen következménye az lesz, hogy a globális felmelegedés erősödik, a migrációs nyomás fokozódik, a társadalmakon belüli egyenlőtlenség nő, a vélemények még inkább polarizálódnak, és egyre fenyegetőbb a háborús veszély. Vagyis, az emberiség egyre mélyebbre csúszik bele a „megfőtt béka csapdájába”.
Mindez arra vezet, hogy az előttünk álló években egyidejűleg erősödnek a kényszerek és szűkül a mozgástér. Ugyanis, az emberiség eddig nem – vagy nagyon vonakodva – volt hajlandó tudomásul venni: a globális világ túllépte a meghatározó billenési pontokat. Nincs út vissza a régi, megszokott életünkbe. Ám a helyzet romlása a matrjoska baba egyre alsóbb szintjeit „aktiválja”, és ez azzal fenyeget, hogy amikor végre felismerné a reá záruló csapda veszélyét, gyakorlatilag nincs már lehetősége elkerülni a végzetét. A helyzet azonban még nem reménytelen. A tudomány pontosan felrajzolta a várható fejlődési pályákat, és megmutatta, hogy – a végítéletet hirdetők állításaival ellentétben – még mindig lehetséges a soft-landing. Ugyanakkor a tények azt is jelzik: a jövőt csak alapvetően megváltozott életmód és újraszervezett közösségi kapcsolatok alapozhatják meg, és az alkalmazkodáshoz szükséges jelentős életmódbeli változtatáshoz egyre kevesebb idő áll rendelkezésre. Ahhoz, hogy ez mégis sikerüljön, méltányos, de a változásokat támogató megegyezésre kellene jutni, és nemcsak az országokon belül, ami – bár könnyebbnek látszik – sokszor szinte lehetetlennek tűnik. Ám még ennél is nehezebb egyetértésre jutni globális szinten, olyan társadalmak között is, amelyek a fejlődés eltérő szakaszában, különböző történelmi körülmények között a kormányzás sokféle mechanizmusát igyekeznek alkalmazni.
*
Ebből a szemszögből a 2024-es év – bár vannak reménykeltő változások, mint a legutóbbi angliai és francia választások – inkább aggodalomra adhat okot. Az eredmények azt mutatják, hogy az összefogást és az alkalmazkodást ígérő politikusok teret veszítenek, míg a magukat „szuverenistának” vagy „patriótának” tekintők és az összehangolt akciókat elutasítók erősödtek. Ebben a helyzetben – mivel a „megfőtt béka”-csapdát elkerülő, a változásokat halogató választó és az ő támogatását kereső politikusok összjátéka működteti – a csapdából való kikapaszkodásunknak van egy szokatlan feltétele, amiről az indokoltnál kevesebb szó esik. Még az 1970-es években – a Római Klub szervezésével és finanszírozásával – elkészült a Világdinamika globális modell (Meadows, D. et al.: The Limits to Growth, 1972). Ez tudományosan megalapozott és az ismételt futtatások során rendre igaznak bizonyult képet rajzolt a világ hosszú távú fejlődéséről. Ám volt még egy nagyon fontos nóvuma a modellnek: nemcsak feltárta a lehetséges jövőt, de lehetővé tette, hogy „kísérletezzünk” vele. Kipróbálhatóvá tette a különböző beavatkozások messze vezető következményeit, és ezzel összehasonlíthatóvá váltak az alternatív megoldások.
Ez a módszer megoldást kínál arra, hogy a föld 8 milliárd lakóját rádöbbentsük valóságos helyzetére. Ugyanis, így lehetővé válna, hogy bárki végigkövethesse a különböző beavatkozások hatásait, de éppígy, azok halogatásának következményeit is. A világ azonban azóta jóval komplexebbé vált, így egy új, működőképes globális modell megalkotása a korábbiaknál nehezebb feladat. Hozzávetőleges becslésem szerint a világ mai komplexitását tükröző és a szimulációt is lehetővé tevő modell nagyjából 1 milliárd dollár ráfordítással és tízezer kutató összehangolt munkájával, valamint a mesterséges intelligencia segítségével, még ebben az évtizedben elkészíthető volna. Ezt alkalmazhatnák a kormányok és a nemzetközi intézmények, a globális vállalatok és a politikai szervezetek, annak tudatában, hogy mindenki látja döntéseik és azok másokra gyakorolt hatását. Ilyen módon, talán a több milliárd matrjoska baba is rávehető volna, hogy – az autóversenyek vagy az űrlények harcának szimulációja helyett vagy mellett – az emberiség megmentésének izgalmas és érdekes feladatára is figyelmet fordítson. Miközben pedig a modell szimulációjával kipróbálná a különböző javaslatok következményét, egyben arra is rádöbbenhetne, hogy az emberiség megmentése tőle milyen életmód-változtatást követelne. Így talán racionálisabban dönthetne arról, hogy a politikai kínálatból vajon kikre tudná rábízni saját és gyermekei életét.
Forrás: ÉS, LXVIII. évfolyam, 29. szám, 2024. július 19.
Be First to Comment