Az olimpiai megnyitó botrányos vacsorajelenete prófétai kritika Martin Werlen OSB*

„A komédiások leleplezik a paragrafusokat. Ezért van az, hogy néha a makacs tradicionalisták heves reakcióival kell megküzdeniük. A komikusok tükröt tartanak elénk, és segítenek nevetni a megrekedtségünkön, és felvenni a szükséges távolságot a megszokottól. Arra bátorítanak, hogy ne a múltban, hanem ma éljük meg hivatásunkat, méghozzá a legnagyobb kreativitással.”

Ezek a sorok a „Gemeinsam Glauben” (Herder) című magazinban jelentek meg, egy időben a különböző médiumokban az olimpiai játékok megnyitóján rendezett „drag queen vacsorára” adott elborzadt reakciókkal.

Az idézet részlet a Ferenc pápának küldött e-mailből, amelyet a magazin szerkesztőjeként minden számban megírok. Egy hónappal korábban küldtem el, amikor még egyáltalán nem foglalkoztam az olimpiai játékokkal. E sorok szemszögéből Leonardo da Vinci Utolsó vacsorája másképp néz ki. Hogy a színpadra állítást ez vagy az „Istenek lakomája” ihlette-e, azt nyitva hagyhatjuk.

Caravaggio gyilkos volt

Akik most élesen reagálnak, valószínűleg azon a véleményen vannak, hogy a művészet régen jámbor volt. A közösségi médiában az elborzadt kommenteket posztolók többször is Leonardo da Vinci vagy Caravaggio műveit posztolják az egyházi ünnepek alkalmából.

De Caravaggio, Leonardo da Vinci és társaik nem egyszerűen „jámbor” művészek voltak. Caravaggio lelkiismeretét gyilkosság terhelte, és elborzasztotta korának jámbor embereit, amikor egy prostituáltat választott Mária modelljeként. Az oltárkép soha nem került be a templomba.

Angyal pénisszel

Leonardo da Vinci egy angyalt festett merevedő pénisszel. Ez eredetileg valószínűleg az ifjú Keresztelő Szent Jánost vagy akár Jézust ábrázolta. Vajon ez megengedett? Hát persze!

Akinek számára ez nagy problémát jelent, az valószínűleg nem annyira vallásos érzelmeiben sértődik meg, mint inkább abban, hogy nem hisz abban, aki emberré lett. Ez vonatkozik a linzi székesegyházban található modern szülés közbeni Mária-ábrázolásra. Aki levágta Mária fejét, annak valószínűleg nem is annyira egy műalkotással van problémája, hanem Máriával, aki Jézust szülte.

A 19. században az egyház nagymértékben elszakadt a művészettől, sőt, saját művészeti stílust is kialakított. A nazarénus művészetnek nevezett romantikus vallási stílus a a kereszténység szellemében akarta megújítani a művészetet. Ezt aztán 1964-ben VI. Pál pápa a “művészek miséjén” tartott prédikációjában valódi műalkotások helyett létrehozott „pótcselekvéseknek” nevezte.

Valójában sok egyházi épület még ma is tanúskodik a felkavaró művészet hiányáról. 1916-ban Bernard Berenson művészettörténész felháborodott Leonardo da Vinci Utolsó vacsora ábrázolásán: „De micsoda egy rakás izgatott, gesztikuláló, pimasz ember, akiknek az arcára minden, csak nem kellemes ránézni. … Nem tetszik nekem ez a társaság”.

Visszatérve a párizsi performanszra. Én ezt nem Jézus Krisztus vagy az úrvacsora elleni támadásnak tekintem, hanem inkább arra vonatkozó erős kritikának, ahogyan mi a hitünk e misztériumát ünnepeljük. Ez még drasztikusabb és és kínosabb lett volna, ha a tanítványok a fejedelmekhez hasonlóan barokk köntöst viseltek volna, ahogyan azt ma is „megcsodálhatjuk” a templomainkban.
Színesen, de tisztelettudóan

Mi pedig gátlástalanul „templomnak” nevezzük ezeket az épületeket, amelyek nem különböznek sokban az uralkodók világi rezidenciáinál. Vajon halljuk-e még Jézus felszólítását: „De közöttetek ne így legyen!”? A művészek ma is tükröt tartanak elénk, ha nem merjük követni az általunk hirdetett evangélium útját. Mi – hála Istennek! – nem vagyunk közömbösek. A műsor olyan színes volt, mint maga az élet, de tisztelettudóan nem jellemezte az elmúlt évszázadok pompája, amelyhez hozzászoktunk, és amellyel az úrvacsorát ünnepeljük.

A drag queenek világa tényleg nem az én világom. De ez segít abban, hogy másképp nézzem a műsort. A szokatlan előadásra adott különböző reakciók arra ösztönöztek, hogy tudatosan közelítsek ehhez a világhoz.
Ezért merem az előadást prófétikusnak nevezni – legalábbis nekünk, keresztényeknek. Nyilvánvaló, hogy egyesek tyúkszemére lép. És éppen ez a kritika lényege: idegesít bennünket, hogy a társadalom perifériájára szorult emberek gyűlnek össze Jézus körül az utolsó vacsorán. Ez évszázadok óta megbotránkozuink a hitünkben, és úgy tűnik, ma is.

Embereket szexuális orientációjuk miatt megvetettek és megvetnek – sajnos az egyház támogatásával is. A művészek felráznak minket, és nagyon világosan megmutatják, hogy Jézus követőiként nem egymás ellen, de nem is egymás mellett, hanem együtt járunk az úton. És ez legalább annyira provokatív, mint Leonardo da Vinci művészete.

*Martin Werlen benscés szerzetes, az einsiedelni apátság volt apátja, jelenleg pedig a vorarlbergi St Gerold prépostja.