Szinetár Miklós: Párizsi olimpia

Felkérést kaptam, írjak a párizsi olimpiáról. Nem vagyok sportszakember, bár 1947-től 49-ig, 17 éves koromig, mint ifjúsági úszóversenyző jártam tréningre Újpestre az UTE-ba. Ma is úszom még, bár finoman szólva nem versenyzői szinten. Gondolom, nem is ezért kaptam a felkérést, inkább hogy írjak a benyomásaimról.

És rögtön adódik a téma: máris dúl az ideológiai harc az olimpia ürügyén. Néztem a megnyitót, olvasom az interneten a kommenteket, és arra gondolok, hogy nagyon fiatal még ez az emberiség. Alig hét-, maximum nyolcezer év, amiről viszonylag hiteles feljegyzések vannak. Úgy látszik, hogy ez semmi, még egy másodperc se. Hiába a rengeteg fejlődés, a kütyük, az okostelefon, a CT, az intelligens robotok, és minden, ami civilizáció, meg az emberi test csodálatos fizikai teljesítményei, amiket az olimpián csodálhatunk, a lelke, a gondolkodásmódja lényegében ugyanott tart, mint a kezdetek kezdetén. Mert bár van fejlődés, hiszen az emberek ma már nem nyilvános akasztásokon, felnégyeléseken, máglyahalálon szórakoznak, hanem helyette televízión nézik az olimpiát, és már nem ölnek meg senkit a homousion és a homoiusion közötti különbségért, de azért ma is meghalnak, azért az óriási különbségért, hogy Zelenszkij Volodimir – ezzel szemben Putyin Vlagyimir! És akkor most csak a hívőkről beszéltem, nem azokról a szerencsétlenekről, akik ebben a jól elrejtett érdekekért folyó háborúban elpusztulnak, pedig az egészhez a világon semmi közük sincs.

Az olimpia körül is dúl a harc, szerencsére csak szóban. Sok emberben változatlanul él az ősi vágy, hogy felháborodhasson vagy lelkesedhessen. Természetesen, akinek egész napját lefoglalja a betevő falatért vagy a túlélé­sért folytatott küzdelem, az csak kevésbé tud világnézeti vagy ízlés-ügyekért lelkesedni, felháborodni. És ez az emberiség többsége. Persze a kisebbség, aki hangoztatja az érzelmeit, az is sok ember, de még sokkal nagyobb a hangja, és sokkal inkább jelen van a magunkfajta életében. És most kaptak muníciót a felháborodottak és a lelkesek egyaránt a megnyitón, ami rengeteg indulatot váltott ki világszerte.
Csak részleteket láttam az „elátkozott” megnyitóból. Időnként átkapcsoltam más csatornára, híradó, miegyebek, meg kimentem a szobából, vagyis úgy viselkedtem, mint, gondolom, a nézők nagy része.
De azt az ominózus tíz percet láttam, ami felrobbantotta a netet, és amiről még komoly politikai tényezők is indulatos véleményt nyilvánítottak. Sokak szerint, amit láttunk, az Leonardo Az utolsó vacsora festményének paródiája, és gúnyolja a keresztény hitet, mások szerint egy másik festmény parafrázisa, ami az elfogadásról, a sokféleségről, a toleranciáról szól.

Bevallom, én minderre nem gondoltam. Eszembe se jutott a vallás meg Leonardo, de az elfogadás meg a nemi sokszínűség tolerálása sem. Valószínűleg, mert nincs érzékem sem a paranoid lelki érzékenység, sem a „modern” művészetek iránt. Nekem egyszerűen nem tetszett. Nem tetszett, mert a középen ülő, zavartan viselkedő szakállas, akinek még a töke is virágfüzérrel volt gazdagítva, roppant idétlen volt. És nem tetszett a mellette-mögötte mutatkozó duci hölgy sem, aki szintén zavarban volt, mert csúnyát kellett alakítania – Párizsban jobb a Mona Lisa. Meg akik őket körülvették, azok is mind tüntetően amatőröknek mutatták magukat. Az egész olyan volt, mint amit régen, a „Ki mit tud?” versenyen induló gimnazista műkedvelő csoporttól láttam, csak azok fiatalok voltak, ezek meg szánalmas idősebbek. De ettől még eszembe se jut, hogy ez a tíz perc elítélendő, kiirtandó.

Az interneten pedig megjelent az unalomig ismert két dühös oldal. Az egyik oldalon, akik képtelenek tudomásul venni, hogy ilyen is van. Én meg kérdem, hogy miért ne lenne? Lehet, hogy nekem nem tetszik, de ezért miért kellene elítélni. Bizonyára vannak, akiknek tetszik. Egy szín a sok közül.
Másfelől verik a tamtamot, akik ott ragadtak a XX. század avantgárdjában, és ellentmondást nem tűrően dicsérnek mindent, ami rendhagyó. Én meg kérdem, hogy miért akarják egyedül üdvözítőnek kikiáltani azt, ami sokakat taszít?

Persze meg is értem azokat, akik félnek, hogy előbb-utóbb az lesz az etalon, amit itt láttak, a másik oldalon meg jogos a félelem, hogy a művészettörténet jó részét befóliázzák, és jön a Szent Inkvizíció.
Sajnos óriási a csábítás, hogy mindkét oldal terrorizálja a közvéleményt, és kizárólagosnak követelje azt, ami neki tetszik.

Erről már az is eszembe jut, hogy a modernizmus lánglelkű apostolai gyakran elnézőek a kapitalizmus rengeteg vérforraló aljasságával szemben. A másik oldalon pedig, akik konzervatívok, jól viselik a diktatúrákat, elnézően emlegetik Pinochetet, és egyetértőek, ha az ő ideológiájuk nevében akár gyilkolnak is.
Bizonyára nagyon unalmas világ lenne, ami az én ideálom. A jelszó: „Fűre lépni szabad, nem tilos, de nem is kötelező!” Ahol az egyik oldalon nem jutnának el odáig, hogy már a vécéket is át kell nevezni, mert nem lehet fiú- meg lányvécé, és egy nagy fehér író nem kaphat díjat azért, mert már sok fehér kapott. A másik oldalon pedig nem lenne csípőből reflex a tiltás, és nem üldöznének mindent, ami más, ami eltér a hagyománytól. És ahol egyik oldalt se uralná a habzó száj és az ökölbe szorult arcok.

Bevallom, olyan unalmas világra vágynék, ahol az emberek nincsenek reggeltől estig „elkötelezve” és felháborodva, és nem azzal vannak elfoglalva, hogy állandóan harcra készen álljanak. Inkább örülnek egy jó ebédnek, jó szexnek, ha szép az idő, ha jó vizet vagy bort ihatnak, ha normális lakásban lakhatnak, nyaralhatnak…

Na most tisztázzuk, akik azon vannak felháborodva, hogy mindehhez nem juthatnak hozzá, vagy aránytalanul kevesebbhez, mint egy kisebbség, azoknak jogos a felháborodása. De az esetek jelentős részében ennél kevésbé fontos ügyekben megy az a bizonyos szájkarate, mint például most a párizsi olimpiamegnyitó esetében, ahol szerintem az lenne a normális, hogy ha valakinek tetszik, akkor nézi, ha nem tetszik, akkor elkapcsol. Közben mondhatja, hogy ez nem az én világom, vagy hogy jaj de jó. De tudomásul veszi, hogy ilyen is van, olyan is van. Lehetséges, hogy ez így unalmasabb lenne? Jobb dühöngeni, fröcsögni, telefonálni, hogy mit szólsz ehhez a disznósághoz, vagy mit szólsz, milyen nagyszerű!
És Ecce homo, legalábbis az a homo, aki éjjel-nappal csüng a Facebookon. Ugyanis a megnyitó másnapján kiderült egy számomra sokkal fontosabb dolog. Az, hogy a Szajna vizét mégse sikerült megtisztítani, hogy a Szajna még mindig szennyezett, és emiatt lehet, hogy el kell halasztani vagy áthelyezni sporteseményeket. Ettől nem visszhangzik a Facebook. Attól se, hogy a klímakrízis miatt a párizsi utcákon már elviselhetetlen a hőség. Nem fontos, ami fontos.

Mint az agyonmanipulált választásokon, ahol csak az számít, hogy ki mennyi pénzt tud megmozgatni, ki mit módosít a választási szabályokon, továbbá hogy melyik karaktergyilkosság ért célba.
Nem az áll az érdeklődés középpontjában, sikerül-e a folyókat megmenteni, lesz-e iható csapvíz, meg hogy az ételgyártók mérgezik az ételeket, és elviselhetetlenné válik a klíma… Ezekért senki se dühöng se a választási kampányok során, se a Facebookon az olimpiai megnyitó ürügyén. Csak a szent szimbólumok okoznak izgalmat, mint a középkorban.

A műsor egyébként nagyvonalú volt, és látványos. Szerintem. Gyönyörködhettünk Párizs gyönyörű épületeiben, a hidak kivilágításában. Igazi francia sanzont is hallottunk, nagyszerű zongoraszólót, és eredeti táncokat láttunk. Remek és eredeti volt a sportolók felvonulása a hajókon, és különösen az olimpiai láng útja. De közben volt olyan is, amikor valaki csak a seggét rázta egy hajón lelkesen, de soha véget nem érően, harminc sorstársával, „Ez kell a Fiataloknak!!!” jeligére. Ezt bizony untam!

Ennél sokkal jelentősebb, hogy egy gyönyörű épület tetejéről a Marseilles uralta Párist. A hidakat meg a piros-fehér-kék káprázatos megjelenítése, mert a szabadság, egyenlőség, testvériség gondolata még mindig sokat jelent sokunk számára. Még akkor is, ha tudjuk, hogy ez eddig még soha nem jött össze. De legyünk optimisták! Itt van az olimpia. Hányszor haladnak meg úgy rekordokat, ahogy azt 40-50 éve még elképzelhetetlennek tartottunk. Dum spiro spero – Míg élek, remélek! És nem árt időnként emlékeztetni arra, hogy a magyar piros-fehér-zöld zászló is a Trikolór, a francia forradalmi zászló mintájára született.

„Háromszínű a zászló!!!”, éneklik nagy sikerrel minden János Vitéz-előadáson. Jó lenne, ha gyakrabban gondolnánk erre! Mert azért: „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!”

Forrás: ÉLET ÉS IRODALOM