Válasz a megszállásra
I.
Ma hatvannyolc éve, 1956. november 4-én a szovjet hadsereg megszállta a megelőző tizenkét nap alatt szabadságát, függetlenségét és semlegességét a kivívó Magyarországot. A törvényes magyar kormány egyedül helyén lévő minisztere nyilatkozatban fordult a magyar nemzethez, amiben állást foglalt a szovjet megszállás és a következtében létrejött illegitim állapot ellen. Tervezetet készített a kompromisszumos megoldásra a független, demokratikus Magyarország visszaállításáért. 1957 elején helyzetelemzést írt, melyben leszögezte, hogy a magyar helyzet világra szóló botrány a nyugati világ, a világkommunizmus és a harmadik utas erők számára jelen állapotában. Ám egyúttal mindegyik számára remény akkor, ha és amennyiben mindegyik elvégzi a maga feladatát egy kompromisszumos megoldás érdekében. „ … A nyugati világnak az a feladata, hogy az eredménytelenségek után se ejtse el a magyar ügyet, hanem továbbra is tartsa fenn, mint aminek a megnyugtató elintézése kizáró előfeltétele a megszakadt nyugat–keleti dialógus újrafelvételének. A szocializmus híveinek a Szovjetunióban – és azon kívül – legfőbb feladatuk annak szüntelen szem előtt tartása, hogy a szocializmus s vele együtt a Szovjetunió egész jövendő sorsa a sztálini politikai gyakorlat egész felszámolásán áll vagy bukik, s annak, hogy ez a felszámolás lehetséges-e vagy sem, a próbaköve lett Magyarország. A harmadik út erőinek azt kell tudniuk, hogy nemcsak jövendő világpolitikai súlyuk és szavuk múlik azon, hogy közvetítő szerepük fennmarad és sikerrel jár-e, de egész létüket érinti az, hogy a polarizálódás jelenleg kiéleződött folyamata megáll és megfordul-e. A magyar népnek pedig, mely e pillanatban e történelmi szerep minden dicsőségét és minden súlyát hordozza, az a dolga, hogy akár annak az árán is, hogy életét hosszabb vagy rövidebb időre merőben vegetatív szintre szállítja le, továbbra is utasítson vissza minden együttműködést azzal, ami hazugság és erőszak. Az nem feladata, hogy új felkelést kezdjen és új visszatorlást provokáljon ki. De feladata, hogy minden rágalommal, feledéssel és elszürküléssel szemben tisztán őrizze meg a maga forradalmának a zászlaját, mely az emberiség szabadabb jövőjének a zászlaja is.”
A nyilatkozat, a tervezet és az emlékirat szerzője, a második Nagy Imre kormány helyén kitartó minisztere Bibó István volt.
II.
- május 23-én Bibó Istvánt letartóztatták. Másfél hónappal Nagy Imre, Maléter Pál, Gimes Miklós, Szilágyi József és Losonczy Géza kivégzése után, 1958. augusztus 2-án tartott tárgyalásán az mentette meg a bitótól, hogy a tárgyalás alatt (szinte az utolsó percben, Jawaharlal Nehru előzetes egyetértésével) a moszkvai indiai nagykövet, Kumara Padmanahba Sivasankara Menon akivel ő és Göncz Árpád 1956 decemberében találkozott, és akinek nyilatkozatot adtak át az akkor még működő magyar forradalmi szervezetek nevében – közbenjárt érte. Így „csak” életfogytiglani fegyházra ítélték. Vácott és a legszigorúbb börtönökben, Márianosztrán és a budapesti Gyűjtőfogházban (ahol a kivégzéseket végrehajtották) tartották fogva.
- március 27-én (hét évvel letartóztatása után) amnesztiával szabadult. 1963-tól 1971-ig az Országos Statisztikai Hivatal Könyvtárában könyvtárosként dolgozott. 1965-től 1974-ig megírta az Emlékirat elveit és szemléletét továbbgondoló újabb könyvét, nemzetközi konfliktuselméleti monográfiáját, A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai. Önrendelkezés, nagyhatalmi egyetértés, politikai döntőbíráskodást. 1971-től 1979-ig nyugdíjasként előadássorozatban fejtette ki gondolatmenetét az európai politikai fejlődés értelméről fia és menye kérésére, akik azt magnóra vették. Visszaemlékezéseit TV-interjúsorozat, annak magnóra mondott kiegészítései és egy könyvhöz fűzött tanulmányméretű és jellegű reflexiók foglalták magukban. Vers- és drámaelemzéseket, Bibliaértelmezést, közigazgatási reformtervezetet, alternatív 15. századi cseh-lengyel-magyar történet-értelmezést, Németh László Kelet-Európa koncepciójáról és Szekfű Gyulával folytatott vitájáról előadást vetett papírra és levelezett. Azokkal, akik felfedezték írásait és a magukét megküldték neki. Abban az időben, ami a hivatali packázások, az ügyintézések, a megélhetési és a családi gondok, s a mind gyakoribb és súlyosabb betegségek mellett maradt. Szellemi végrendeletét magnószalag és néhány cédulára írt feljegyzés rögzítette. Felesége, Ravasz Boriska 1979. április 14-én tüdőrákban, ő május 10-én, három hónap híján 68 évesen szívrohamban meghalt.
III.
Bibó István 1911. augusztus 7-én született Budapesten. Felesége, Ravasz Boriska, Ravasz László református püspök és Bartók Margit lánya, történelem – latin szakos középiskolai tanár, az iskola megszüntetéséig, 1952-ig a Baár-Madas Gimnázium tanára volt. Egy fiuk (István, 1941) és két lányuk (Anna, 1945 és Boriska, 1949) született. Anna nyolcévesen meghalt.
Bibó István ígéretes, nagytehetségű pályakezdőként a Szegedi Tudományegyetem jogfilozófia tanára, Horváth Barna tanítványa lett, nála doktorált, majd habilitált). Horváth Barnától vette át a tények és értékek, valóság és norma, Van és Legyen elválasztásának, majd egymásra vonatkoztatásának módszerét. 1933-1934-ben Bécsben állami ösztöndíjasként folytatta tanulmányait, képezte tovább magát, majd 1934-1935-ben Genfben, a Népszövetség továbbképző intézetében folytatott tanulmányokat, ugyancsak ösztöndíjasként. Guglielmo Ferrero Európa- és diplomáciatörténeti előadásai és trilógiája, francia forradalom, Napóleon, hatalom és legitimitás-értelmezése különösen inspirálta. Leginkább az ember haláltudatából következő félelméről, e félelem és a hatalom összefüggéséről, a dinasztikus és a demokratikus legitimitás félelemcsökkentő, s a forradalmi kormányzat, a prelegitimitás és a kvázi legitimitás félelemnövelő hatásáról írottak, a rendszerváltások szociálpszichológiai tanulságai. Hazatérése után köztisztviselőként dolgozott, magántanárként jogfilozófiai egyetemi előadásokat tartott, szegedi barátaival, Erdei Ferenccel és Reitzer Bélával a Márciusi Front megalakításában vett részt, tanulmányokat és cikkeket írt. Ettől kezdve mindvégig, haláláig a magyar népi mozgalomhoz sorolta magát.
1942-1944-ben vaskos kéziratban fejtette ki a világháborút lezáró békekonferencia döntéshozói tanácsadóinak szánt helyzetértékelését és javaslatait. Az európai egyensúlyról és békéről. Békecsinálók könyve című kézirat azonban sohasem jutott el rendeltetési helyére. A szöveget a következő három és fél évtizedben szerzőjének nem állt módjában végső formába önteni és megjelentetni, monográfiája kéziratban maradt.
1944-ben, a német megszállás és a zsidók deportálása idején ellenálló és embermentő tevékenységet folytatott. Mindenekelőtt az ellenállás kezdeményezésére és megszervezésére tett kísérletet. A magyar munkásosztály nevében békeajánlatot intézett a magyar középosztályhoz, amelyből partnerek híján nem lett röpirat, fogalmazványban maradt. A Magyar Jogi Szemle szerkesztőségének tagjaként kezdeményezte, hogy a folyóirat főszerkesztője tiltakozzon a német megszállás és a zsidók deportálása ellen. Mikor látta, hogy kezdeményezése nem vezet eredményre, lemondott szerkesztői tisztségéről. Igazságügy minisztériumi titkárként hamis papírokat állított ki, amelyekkel sokak életét mentette meg. Emiatt feljelentették, a nyilasok letartóztatták, és átadták a pestvidéki SS-fogháznak. Amikor innen fegyelmi tárgyalásra kiengedték, illegalitásba vonult. Bujkálása alatt is bújtatott: megmentette egykori szegedi klasszika-filológia tanára, Marót Károly életét. Egyúttal nekikezdett annak, hogy a zsidókérdésről és az antiszemitizmusról tanulmányt írjon. Úgy, hogy Budapesten, apósa munkahelyén, a Ráday utcai Református Teológiai Akadémia pincéjében teológus hallgatókat interjúvolt meg a témáról (köztük Tüski Istvánt is). Emellett újraolvasta és feldolgozta genfi mestere, Guglielmo Ferrero nagy trilógiája a legitimitásra, a prelegitimitásra és a kvázi legitimitásra vonatkozó fejtegetéseit.
IV.
1945 nyarán, a Magyarországon kialakult prelegitim politikai helyzetről, a proletárdiktatúrától és a reakciótól való félelemről elmélyült elemzést és a félelem feloldására javaslatot vetett papírra A magyar demokrácia válsága címmel (Valóság, 1945). 1945-1946-ban a Belügyminisztérium Közigazgatási Főosztályának vezetőjeként tiltakozott a svábok kitelepítése ellen és a közigazgatási reformkoncepciót dolgozott ki az agrárurbanizáció jegyében. 1946-1948-ban politikai esszéket írt a demokratikus politikai kibontakozás érdekében és a demokratikus politikai kultúra megalapozása jegyében túlnyomórészt a Válasz című folyóiratba.
1946-ban kinevezték a Szegedi Tudományegyetem egyetemi tanárának. Szegeden 1946-tól 1948-ig társadalomtudományi (szociológiai), politikatudományi és nemzetközi jogi főkollégiumokat tartott. Speciális kollégiumként 1947-1948-ban a demokrácia és a szocializmus, a szabadság, a képviselet és az önkormányzat, a legitimitás, a fasizmus társadalmi és politikai háttere, a közigazgatástan és a modern államelméletek témáiról hirdetett meg és adott elő. Az egyetem, az akadémia és a tudomány válságáról Szent-Györgyi Alberttel vitatkozott. Szent-Györgyi a centralizáció, Bibó István a decentralizáció mellett foglalt állást. 1949-ben a diktatúra a centralizációs modellt használta a tudományos autonómiák felszámolására, az egyetemek pótközépiskolákká alakítására, a tudomány és az oktatás szovjetizálására. 1946-1947-ben a Teleki Pál Tudományos Intézet miniszteri biztos elnökhelyetteseként mediátor-szerepet játszott a kiszorított Dabasi-Schweng Loránd és a hatalomra törő Kosáry Domokos között, 1947-1948-ban a Teleki Intézet Társadalomtudományi Intézetének igazgatója volt. A diktatúra viszont a Teleki Intézetet (az azt alkotó kutatóintézetekkel együtt) már évek óta pénzügyileg ellehetetlenítette, majd a szovjetizált Magyar Tudományos Akadémia alá rendelte, és ezzel felszámolta.
A Magyar Tudományos Akadémia 1946-ban tagjai közé választotta. Székfoglalóját Az államhatalmak elválasztása egykor és most címmel tartotta meg 1947 februárjában. 1949-ben akadémiai tagságától és egyetemi katedrájától egyaránt megfosztották. Magyarország városhálózatának kiépítésére irányuló agrárurbanizációs közigazgatási reformterveiből csak a térképmellékleteket tudta „kézirat gyanánt” közreadni.
„Volt egy tervem… nekiduráltam magamat, még diktálgattam is. A teljesen fantasztikus terv az volt, hogy ezeket megírom, kiküldöm Nyugatra, mondjuk Szabó Zoltánnak, és vele együttműködve kihozok Nyugaton egy Válasz-számot. Ebbe ezenkívül egy dolgot tettem volna bele … Illyés Gyulának a zsarnokságról szóló versét, az Egy mondat a zsarnokságrólt.” Bibó István visszaemlékezése szerint 1950 kora tavaszán vagy késő őszén a költő tihanyi otthonában a zsarnokság mindent átható, a személyiségbe mélyen és mindent áthatóan beépülő jellegéről éjszakába nyúló beszélgetést folytatott Illyés Gyulával. Másnap hajnalban Illyés felolvasta az éjszaka megírt Egy mondat a zsarnokságról című versét.
1951-től 1957-ig az Eötvös Loránd Tudományegyetem, Egyetem Könyvtárban decimátor és szakozó, 1963-től 1971-ig a Központi Statisztikai Hivatal Könyvtárában dolgozott. A kettő között börtönben volt. 1956 október 27-29-én elvi nyilatkozatban összegezte a forradalom tanulságait a zsarnokság dúvad-államáról.
Nem volt rendszeralkotó vagy analitikus politikai filozófus, problémamegoldó politikai gondolkodó volt. A hatások és a párhuzamok feltárása akkor igazán hasznos, ha már ismerjük az életművet és és rokonítani akarjuk. Ám Bibó István nézetei nem szűkíthetők le az őt ért hatásokra, és nem oldhatók fel semmiféle párhuzamban. Sem külön-külön, sem egészében. Szemlélete nem skatulyázható liberálisnak, radikálisnak, szocialistának, kereszténynek vagy konzervatívnak. Valamennyiük számos elemét megtalálhatjuk oeuvre-jében, ám más-más összefüggésben, mértékben és kontextusban. Gondolkodásának legfőbb jellemzője ugyanis autonóm, originális jellege. Ezzel a megállapítással nem valamilyen különút-elméletet szeretnék sugallni, hanem a művek olvasásához kívánok szellemi étvágyat gerjeszteni. Politikai hisztéria-elemzései, nemzetközi konfliktusmegoldó kísérletei, mediációs törekvései, a demokratikus legitimáció feltételeinek megteremtésére irányuló diagnózisai és terápiái nem bárhol beváltható receptek, habár messze túlmutatnak eredeti kontextusukon. Empatikus, ugyanakkor kritikus megközelítései és felismerései nemcsak Közép- és Kelet-Európában, hanem Írországtól Spanyolországig, a Baltikumtól Görögországig, Latin-Amerikától Ázsiáig és Afrikáig tanulságosak és gyümölcsözőek lehetnének, Magyarországon pedig a „dúvad állam” újabb kiépülése és iszonyú pusztításai miatt nagyon is aktuálisak.
Bibó István temetése az 1956-os forradalom még élő résztvevői és az akkor szerveződő demokratikus ellenzék – titkosrendőrök által megfigyelt és rögzített – méltóságteljes demonstrációja volt. Fél éven belül a diktatúrával szembenálló különböző meggyőződésű ellenzékiek Kenedi János kezdeményezésére Emlékkönyvvel tisztelegtek emléke előtt, amely a rendszerváltásig szamizdatban terjedt. Neve a Kádár-rendszerrel szembenállás, a demokratikus, független, szabad Magyarország jelképe lett. A rendszerváltás idején rá hivatkoztak a legtöbben. Reneszánsza, szellemi divatja azonban hamar lecsengett. Egyrészt mivel szerény, minden heroizmustól idegenkedő személyisége nem volt alkalmas arra, hogy hőskultusz tárgya legyen. Másrészt azért, mert a berendezkedő demokrácia oligarchikus jellege összeegyeztethetetlen volt mindazzal, amit képviselt, hiszen a pillanatnyi, gátlástalan, fékevesztett haszonra törekvés nagyon távol állt tőle és mindattól, amit képviselt. Még inkább a az újabb „dúvalállam”, a maffiaállam, a zsarnokság.
Budapest, 2024. november 4.
Dénes Iván Zoltán
Be First to Comment