A feltétel nélküli alapjövedelem és a tudástársadalom

Mi a feltétel nélküli alapjövedelem?

A feltétel nélküli alapjövedelem gondolata abból a felismerésből fakad, hogy a fejlett világ már akkora mértékben termeli meg a javakat, hogy mindenkinek a szükséges (nem is minimális) létfeltételei biztosítottak lehetnek. Magyarországon a kérdés valami szerencsétlen véletlen folytán a szociológiai-közgazdasági szakirodalomba való komolyabb beágyazódása előtt került fel a politikai palettára.  Aminek akár örülni is lehetne, de félő, hogy a baloldali populizmus egy idealista elemeként fog feledésbe merülni. A téma fontosabb annál, mint hogy meggondolatlanul elvessük, vagy bevezessük.

Hogy mi is ez, azt ezen az infografikán mutatom be: (Gyurik János &Co. munkája a Feltétel Nélküli Alapjövedelem egyszerű szemléletes megismeréséről)

‪Ez nem egy álomszerű elképzelés, noha a mögötte lévő érvek főként filozófiai természetűek a megvalósíthatóságát közgazdászok is elismerik. A kérdés az, hogy milyen áldozatokkal jár, és mennyire fenntartható. No, és az, hogy megéri-e?

A koncepció komoly, de a mélyebb elméleti kritikáknak is el kell hangozniuk, mert torzít a kép, ha csak arra figyelünk, amit az alapjövedelem mellett szólók ismételgetnek:

• csökkenne/megszűnne az elidegenedés
• minden egyén kiteljesedhetne, mert nem lenne munkakényszer – új munkaforma jelenne meg, amely nem elválasztható a létezéstől (környezetünk gondozása, környezetünkben élők gondozása, bármilyen össztársadalmi haszonnal járó munka)
• a feltételek is adottak, hogy bevezessük

Azt gondolom, hogy a felmerülő kritikák és a „tudásintenzív világok” koncepciójának felhasználásával, sikerül kicsit árnyalni az alapjövedelemről esetlegesen kialakult képet.

Tudásintenzív világokról röviden – a hatodik és a hetedik világ

A 6. világ jelmondata: „Tanulj, képezz, informálj, s kösd össze a szakosodott tudásokat!”

„Mindenütt kommunikáció, a jellemző munka a szimbolikus problémamegoldó felkészültségek megosztása. Ez a szimbolikus tudáskombináció világa. (…) a termék nem tárgy, hanem információ.
A szellemi foglalkozásúak aránya tovább nő, az egyre jobban érzékelhető természeti korlátok és a kiterjedő tömegkommunikációs eszközök, majd az internet szelekciós nyomást gyakorolnak a termelésre. (…) A főszereplője az információt termelő ember. A termelés a szimbolikus problémamegoldó felkészültségekkel történő munka. …

Piaci előnyt a trendek időbeni felismerése, az alkalmazkodás lehetőségeinek kiaknázása jelent. A hatékony, akár okosnak is nevezhető, szerény energia- és tőkeigényű termelés.” (El vagyunk havazva)

Ez az úgy nevezett információs társadalom (lásd a korábbi poszt Masudáról).

A hetedik világ azt üzeni: „Alkoss és művelődj!”

„A tipikus szereplő a tudós, a tréner, a művész. Magasan művelt emberek egyéni vagy csoportos alkotómunkáját képzeljük el! (…) az alkotómunka örömteli, szabad, elidegenedésmentes tevékenység. Amikor ihletett állapotban >>áramlik az alkotás<< az alkotón keresztül. …”

„A 6. és 7. kombinációt az is megkülönbözteti, hogy a 6.-ban egyszerűbb adatokkal, információkkal dolgoznak, lehet, hogy bonyolult hálózatokban. A 7-ben az információ is bonyolultabb, s a gondolatok áramlása döntően a szofisztikált személy belső világában, személyiségében belsőleg átélve történik. (…) Az >>információmenedzsmentet<< talán éppen az különbözteti meg a >>tudásmenedzsmenttől<<, és az >>információs gazdaságot<< a >>tudásgazdaságtól<<, hogy az egyikben explicit információkkal való munkavégzés történik, a tudásgazdaságban már erősen tacit tartalmakkal és a tacit tartalmakra reflektálva dolgoznak. A tacit problémamegoldó felkészültségek a csoportokhoz, személyiségekhez vannak kötve, a >>belső világok<< részei, s elidegenedett viszonyok között énvédő okokból rejtve maradnak. Az alkotójellegű munka viszont nem lehetséges a személyiség mélyebb bevonódása nélkül. (…) A tacit tartalmakhoz való hozzáférés akadálya lenne az elidegenedés.” (El vagyunk havazva)

Az elidegenedés csökkenése

A tudásintenzív munkákban elengedhetetlen az elidegenedés csökkenése, mert a személyhez, „a személy belső világához” kötött problémamegoldó felkészültségekhez csak így lehet hozzáférni. Az emberben rejlő rejtett, s csak általa használható (tacit) tudás felértékelődése felülírja a munkások egymás közti versenyét,  – ugyanis, ha a szakosodás miatt, mindenkire másért (máshogy) van szükség, akkor a munkáltatónak nem áll rendelkezésére korlátlan munkaerő, nincs akkora verseny, így a munkát kereső és – kínáló egyenlőbb félként találkozik a munkapiacon. A (tudás)munkás kevésbé kiszolgáltatott, jobb alkupozícióban van.

Nos, ha ezt a két leírást elfogadjuk, akkor azt láthatjuk, hogy az alapjövedelem bevezetése kapcsán felhozott egyik legfontosabb érv – bérmunka megszüntetése által az elidegenedés megszüntetése – a tudástársadalom világában is adott.

Ha jobban megnézzük még a fent leírt gondolat, miszerint „mindenki kiteljesedhetne, nem lenne munkakényszer – új munkaforma jelenne meg, amely nem elválasztható a létezéstől” is ugyanúgy megvan a tudástársadalomban, mint az alapjövedelem modelljében. Ez egyébként azt is jelentheti, hogy az emberek egy ilyen társadalomra vágynak. Van valamiféle „jó közérzet a kultúrában”, ami azt kívánja, hogy az ember szabaduljon a bérmunkától és társadalmi lényként teljesedhessen ki.

A fent leírtak miatt merem azt gondolni, hogy a tudástársadalom (vágyott) állapota és az alapjövedelem bevezetése utáni (vágyott) társadalmi folyamatok elindulása ugyanoda vezet. Az alapjövedelem támogatná azokat az alkotókat is, akik éppen (talán még) nem piacképes innovációkon gondolkodnak. Az alapjövedelem növelné a kreativitás feltételeit. Növelné az alkotási lehetőségek palettáját, mert sok olyan kreatív alkotás is létrejöhetne, ami most a piaci korlátok között nem.

Most kössünk bele kicsit az alapjövedelem koncepciójába, attól függetlenül, hogy szimpatizálunk vele, vagy nem.

Környezeti korlátok

Az az érv, miszerint „a feltételek is adottak a[z alapjövedelem] bevezetéséhez” eltekint attól a ténytől, hogy egy gazdasági rendszernek nem csak gazdasági korlátai vannak. Azonban ha  a környezeti feltételeinkről megfeledkezhetünk, annak katasztrofális következményei lehetnek.

A feltétel nélküli egyetemes jövedelem alapja a jelenlegi, azaz a folyamatosan bővülő, ökológiailag fenntarthatatlan gazdasági rendszer. A jelenlegi GDP számokkal ezért nem kellene az esetleges alapjövedelem mértékét számolgatni, ugyanis a jelenlegi rendszer nem állandó. Ha kialakul egy stabil, zöld piacgazdaság, akkor azokkal az össztermelési mutatókkal lesz biztonságos az alapjövedelem bevezetésének lehetőségét vizsgálni.

Egyenlőtlen sorsok – egyenlő alapjövedelem?

Mi van a gyermeket gondozókkal? A magukat ellátni képtelenekkel? A betegekkel, akik kénytelenek a jövedelmük egy lényeges részét gyógyszerekre kell költeniük?

Mindenkinek annyi juttatást, amennyi jut, azaz egy központilag meghatározott összeget vagy mindenkinek szükségletei szerint? Annak ellenére, hogy az univerzális alapjövedelem egy alapvetően baloldali társadalomtudományi-filozófiai közeg politikai törekvése, a marxista „mindenkinek szükségletei szerint” elvvel nem fér össze.

Alapjövedelem és globalizmus

A tudástársadalom egy lehetséges kritikája, az, mely szerint a tudástársadalom nem az egész világ trendje, hanem a világ trendje trend helyett pusztán arról van szó, hogy az (észak-)nyugati világ kiszervezte az anyagi termelést a déli-keleti féltekére, és áttért a jóval jövedelmezőbb szellemi termelésre, nem elvetendő az alapjövedelem-koncepció kapcsán sem. (Világtrend de (észak-)nyugaton erősebb). Ugyanis tudjuk jól, hogy bevezetése és fenntartása csak a fejlett országokban lehetséges, ha egyáltalán. Tegyük fel, hogy bevezetnék az Egyesült Államok és az Európai Unió tagországaiban. Az alapjövedelem szószólói gyakran emlegetik a piac általi kiszolgáltatottság megszüntetését. Ez teljesen jogos és ésszerű érv, mindaddig amíg nem gondoljuk végig, hogy hova vezetne az alapjövedelem általi (állami) függőség. Lévén, hogy az alapjövedelem a társadalom nagyobb rétegei számára előnyös lenne, hirtelen nagyon sokan lennének abban érdekeltek, hogy a status quo fennmaradhasson. És elképzelhetetlen mértékben özönlenének a világ minden tájáról a bevándorlók.

Mit tennének a liberális jogokat másokon számonkérő centrumállamok, ha hatalmas népvándorlás indulna meg irányukba? Hirtelen megjelenne valamiféle direkt szupranacionalizmus? Határvédésből háborús konfliktusok születnének? Hogy magyarázná meg magának a kirekesztést az a politikai közösség, amelyik pont az egyenlőséget és az emberek felszabadítását tűzte zászlajára?

Az alapjövedelem egy a korábbiaknál jóval nagyobb tömegbázisú földrajzi vagy kultúra alapú rasszizmus életerős táptalaját jelenthetné.

És akkor arról még egy szót nem beszéltünk, hogy a tőkét, hogyan lehetne maradásra bírni azokon a nemzetgazdasági piacokon, ahol hatalmas adóterhek jelennének meg ahhoz, hogy az alapjövedelem megfelelő mértékű juttatás legyen. Ha elmenekülnek a multik és a hatalmas tőkével rendelkező, sok beruházást beindító – és így az alapjövedelem motorját, a gazdasági racionalizációt lehetetlenítené el a modell.

Egy ilyen nagy léptékű gazdasági átalakulás tekintetében elengedhetetlen a globális látókör – az újkapitalizmusban minden gazdaság minden másik gazdasággal kapcsolatban áll.

És akkor a kérdés… Meritokratikus javak, azaz a jóléti állami szolgáltatások vagy az alapjövedelem?

A jóléti állami kiadások, azaz a mindenkinek ingyenesen nyújtott szolgáltatások rendszerét jelentik a meritokratikus javak. Ez a modell sokat vesztett erejéből a 70-es évek után, de mind a mai napig természetesnek vélünk bizonyos ingyenes, vagy államilag támogatott intézményeket. Ilyenek többek között az iskolák, a kórházak, a tömegközlekedés. Ez a lista folyamatosan, periodikusan változik, az uralkodó politikai garnitúrák változásaival összhangban.

Egy, az Esély című szociálpolitikai folyóiratban megjelent (a bejegyzés alján található hozzá link), Barbara Bergmann által jegyzett tanulmány pontosan az alapjövedelem és a jelenlegi jóléti szolgáltatások közti viszonyt írja le. Az alapjövedelem ugyebár kiváltana minden szociális állami kiadást, azaz: fizetni kellene a nagymama államilag nem támogatott, teljes árú gyógyszereit, a nagyobb gyerek egyetemi tandíját, a kisebbik általános iskolai tandíját stb. Sőt, egyes modellek az ÁFA kulcs hatalmas megugrásával finanszíroznák az egyetemes juttatást.

Tehát itt is fontos észrevenni, hogy az alapjövedelem nem egyenlő az „ingyenpénzzel”, komoly lemondásokkal és átalakításokkal jár.

Bergmann a tanulmányában amellett érvel, hogy a jóléti szolgáltatások körének bővítését és minőségét kellene javítani, mivel ez egy sokkal reálisabb rövid- és középtávon hasznosabb, kevésbé kockázatos út.

Beszéljünk róla!

Mindezek után a kérdésem, csupán ennyi lenne: megérné-e bevezetni az alapjövedelmet? Mivel nyújtana többet, mint az eddig megkezdett út a tudástársadalom felé? Miért jobb az egyetemes juttatás, mint a célzott, kiépített jóléti intézményrendszer, és annak bővítése?

Azt nem állítom, hogy az alapjövedelemről szóló vita felesleges (ugyebár Magyarországon a téma, akkor került igazán napirendre, mikor elkezdték gyűjteni az aláírásokat arról, hogy az európai társadalom egyáltalán foglalkozzon-e hivatalosan a kérdéssel), sőt, pont egy komoly párbeszédre van szükség, ahol nem csak a politikai, hanem a tudományos és a civil szféra érvei és ellenérvei is meghallgattatnak.

Csak így sokféle gondolati kiegészítés mellett lehet komolyan venni egy ekkora horderejű társadalmi változás gondolatát.
ifj. Domschitz Mátyás írása

• Domschitz Mátyás – El vagyunk havazva, Typotex, Budapest, 2013.https://www.typotex.hu/konyv/domschitz_matyas_el_vagyunk_havazva
• Az Esély szociálpolitikai folyóirat alapjövedelemről szóló kiadványa.http://www.esely.org/index.php?action=mutat&id=133
• A Fordulat társadalomelméleti folyóirat részben alapjövedelemről szóló száma.http://fordulat.net/?q=tizenegyedik