Jogállamiság: Sólyom nem a legrosszabbra készül

Alaptörvény vagy alkotmány? Preambulum vagy nemzeti hitvallás? Látszólag két kevéssé fajsúlyos, csupán a megnevezéseket érintő kérdésről van szó, mégis nagyjából hasonlónak mondható a választás a kettő között, mint a döntés politikai és jogi konstitucionalizmus (alkotmányosság) között. Azaz elfogadjuk-e, hogy a jogállam nem feltétlenül a nekünk megfelelő tartalmi igazságosságot kínálja, vagy valljuk, hogy a parlamenti többségnek demokratikus felhatalmazása lehet arra, hogy bármit megváltoztasson. Vannak-e állandó jogi normák, vagy a jogállam a végrehajtó hatalmi ág kedve s szándéka szerint bárhogyan alakítható? Létezik-e napjainkban jogállami taburendszer?

Visszatérve a kezdő kérdésre: érdekes volt megfigyelni, a Mérlegen az Alaptörvény könyv mai bemutatóján felszólalók között, hogy ki milyen szóhasználattal élt. Dienes-Oehm Egon például leginkább az Alaptörvény és a nemzeti hitvallás kifejezéseket használta, míg Tölgyessy inkább preambulumról, alkotmányról beszélt. Kezelhetjük-e egy új rendszert bevezető dokumentumként az Alaptörvényt? Vagy ugyanúgy hivatkozhatunk korábbi alkotmánybírósági döntésekre, azokra, amelyek a rendszerváltás utáni két évtized alkotmányosságára hagyatkoztak?

Sólyom László az ELTE ÁJTK-n tartott könyvbemutatón elismételte, amire korábban már többször rámutatott: hogy az alkotmányosság nem csupán egy szöveghez kötődik, és ugyanolyan jelentősége van a csupán a kontextus segítségével értelmezhető alkotmányos kultúrának. A fejünkből ezt nem lehet kitörölni – mutatott rá szintén Kukorelli István, az Alkotmánybíróság egykori tagja. Itt jelenik meg a láthatatlan alkotmány képzete, melyet azok, akik Tölgyessy Péter szavaival élve tartalmi igazságosságot követelnek a jogállamtól, nem igazán fogadnak el. Hogy csak egy példát említsünk: a Sólyom-féle Alkotmánybíróságot a mai napig rengeteg kritika éri, amiért a rendszerváltás után nem sokkal elmeszelte a jóvátételi törvényt. Sokan ezt nem tartották helyesnek, úgy vélték: bizonyos morális kérdések sokkal fontosabbak annál, minthogy „jogászkodással” felülírjuk azokat.

Stumpf István a kötetetet összefoglaló záróbeszédében kétféle alkotmányos elképzelést különített el: a politikai és a jogi konstitucionalizmust. Az alkotmánybíró rendkívül összeszedett előadásában rámutatott: a jogi konstitucionalizmus bizonyos kérdéseket kivonna a pártok hatásköréből, ezáltal a kormányzás valódi gátja lenne. Ezzel cseng egybe a konferencia során többször előkerülő mondat: az Alkotmánybíróság nem tanácsadója, hanem bírája a végrehajtó hatalomnak. Az, hogy a kormány az Alkotmánybíróságra küldjön valamit normakontrollra, fából vaskarika – utalt az alkotmánybíró a kormány azon korábbi felvetésére, hogy az előzetes regisztrációról majd úgyis kikéri az Ab véleményét.

A jelenlegi alkotmánybíró beszédében talált legitim érveket mindkét alkotmányfelfogás mellett. Egyértelműen állást nem foglalt ugyan, de kérdésfelvetései kapcsán sem maradhatott a hallgatókban hiányérzet. Ő (és Tölgyessy Péter is) leíró jelleggel tudtak beszélni a folyamatokról, a különböző oldalak motivációiról: ugyanakkor akik az értékelvűség jelenlétét keresték, azokban sem maradhatott igazán hiányérzet. Stumpf beszéde végén kitért arra: egyesek visszaélésszerű alkotmányozásról beszélnek Magyarország kapcsán is. Értette ezalatt a felülalkotmányozást, azaz az Ab által elvetett normák alkotmányba írását, és az olyan szabályok alkotmányba írását, melyek szűkítik a későbbi kormányok mozgásterét. „A jogi konstitucionalisták figyelmeztetnek, hogy van egy belső koherencia, az alkotmánynak ellentmondásmentesnek és egységesnek kell lennie” – tette hozzá.

Ugyanakkor Stumpf kitért arra is: mások szerint a jogi konstitucionalisták fetisizálják a jogot, és kivonnának bizonyos kérdéseket a demokratikus döntéshozatal alól. Példaként hozta, hogy az Alaptörvényben ugyanakkor megbélyegezték a jogtagadó múltat, megerősítették az állam szerepét, és nagy hangsúlyt fektettek arra, amit a kormány a közjó beteljesítéséhez szükségesnek lát.

A tartalmi igazságosság felé?

Tölgyessy Péter szerint „tartalmi igazságosságot keres ez a kurzus” – nem köti magát a meglévő jogszabályokhoz; vagy  újakat alkot helyettük, vagy újraértelmezi azokat: gondoljunk például a devizahitelesek vagy a vörös csillag ügyére. Tölgyessy mondta ezt már korábban, például a Komment.hu-n megjelent cikksorozatában vagy lapunknak adott interjújában. Most úgy fogalmazott: a kormány a jogot a politika akaratát megjelenítő átviteli eszközként képzeli el, és tagadni igyekszik az „elavult alkotmányossági elveket”. Szimbolikus megoldásokban gondolkodik a hatalom, és az alkotmányosságot nem az alapjogok megtartására, hanem az új kezdet meghirdetésére használja.

Két fő gondolati szála volt Tölgyessy nyitóbeszédének: hogy a kormányzásnak egyik elsődleges célja a hatalom mindenáron való biztosítása, illetve hogy a mostani hatalom jog s intézmény helyett ügyek, akciók és személyek kapcsolatát igyekszik megvalósítani. Ez az a bizonyos instrumentumszerű joghasználat, mely Tölgyessy szerint elsődlegesen a magyarok vágyainak megvalósítását tűzi ki célul. És ugyanígy létezik szerinte az az alapfeltevés, hogy a magyarok az elmúlt évszázadokban mindig igyekeztek megvalósítani álmaikat, csak éppen mások (gyakran a külföld) ezt nem hagyták nekik. Emellett őrségváltás is a cél: Tölgyessy szerint a fennálló hatalom úgy érzi, hogy ő tudja egyedül elfogadható módon vezetni az országot. Közben a kormány szerint „az ellenzék csak sérelmi politikát űz”, míg utóbbi valójában „felmutat az égre és felmondja a nemzet vágyait”.

Tölgyessy szerint a kormány évtizedekre akar tartóssá tenni bizonyos dolgokat: ez az a jelenség, amit Stumpf István a visszaélésszerű alkotmányozás kifejezéssel írt le. „Egyszer valaki győzött kétharmaddal, és utána meghatározza az adópolitikát örökre”  – hozott példát Tölgyessy. Szerinte az ilyen megoldások teljesen alááshatják a rendszert, mivel így az ellenzék nem a kormány, hanem a rendszer ellenzékeként tűnik majd fel. Így pedig újabb rendszerváltás tűnik lehetségesnek, miközben Tölgyessy szerint a magyarok már túl sok rendszerváltást éltek meg az elmúlt évszázadban.

Vitatom, nem vitatom

„Tölgyessy után beszélni nehéz” – kezdte felszólalását Dienes-Oehm Egon, és aztán beszédével bizonyította is, hogy ez valóban így van. Az alkotmánybíró kissé összeszedetlen felszólalásában elég sok mindenre kitért – még a saját múltjára is –, és olyan hosszan szónokolt, hogy a szervezők figyelmeztetni is kényszerültek az idő múlására. Dienes-Oehm gyakorlatilag beszédével példázta, mennyire igazak is Tölgyessy tézisei. A tartalmi igazságosság fontossága mellett tett hitet, amikor felszólalása végén „morális ítéletünkre” hivatkozott a vörös csillag kapcsán, és hozzátette: „van egy olyan szerencsésebb sorsú többség, amelyik másként élte meg ezeket a dolgokat”, és ezért sejthetőleg nem is érti, mi motiválja a magyarokat az önkényuralmi jelképek tiltásakor. A beszéd során fontos momentum volt, mi az, amit vitat, és mi az, amit nem vitat Dienes-Oehm Egon.

Míg alkotmányértelmezőként a hazai jogalkotás esetében, az alkotmány egyes rendelkezései kapcsán az igazságosságról nem akart véleményt nyilvánítani, addig „az újabban egyesek által szentnek tartott” Strasbourg gyakorlatát nem habozott kritikával illetni. A Velencei Bizottság, az Európa Tanács ítélkezését jogilag igencsak bírálhatónak látta – mintha Tölgyessy azon alapfeltevése köszönt volna vissza ezekből a gondolatokból, hogy a magyarok próbálják megvalósítani céljaikat, ám az illegitim külföld mindig közbelép és megakadályozza ebben.

Bár Dienes-Oehm azt állította, hogy adottnak veszi a nemzetközi légkört, ami szoros vagy kevésbé szoros viszonyban áll egyes magyar szervezetekkel, azért látszott, hogy igencsak képes arra, hogy kritizálja a megvalósuló gyakorlatot. Államcsőddel fenyegető gazdasági szükséghelyzetről, politikai és morális válságról beszélt Dienes-Oehm, és kijelentette: létrejött egy olyan helyzet, ami ha nem is rendszerváltást, de modellváltást sürgetett (a 2010-es kétharmados győzelmet).

Dienes-Oehm hangot adott azon véleményének: a szabadversenyhez közel álló modell hozzájárult a csődközeli állapothoz, így „ezt a modellt le kellett cserélni erős kézzel vezérelt, centralizált piacgazdasági modellre”. Míg Tölgyessy és Stumpf inkább csak leíró jelleggel szólt a folyamatokról, addig Dienes-Oehm beszéde kapcsán úgy tűnt, maga is egyetért az előző mondat állításával: hogy a szabadversenyes modellt le kellett cserélni.

Sólyom nem a legrosszabbra készül

Jakab András viszont nem értett egyet azzal, hogy Strasbourg ne lenne szent. A jogász kifejtette: „minden társadalomnak szüksége van taburendszerre”, ez volt egy időben a kereszténység is, jelenleg pedig a demokrácia és a jogállamiság tehető ebbe a körbe. Jakab szerint lehet Strasbourg egyes döntéseit tudományos alapon kritizálni, de nem dacolhatunk határozataival,  mert ez ma is eretnekség a taburendszerrel szemben, ez pedig nem megengedhető. Sólyom László az alkotmányos kultúra és a fiatal generáció mellett is hitet tett. Mint mondta: a szervező Ars Boni folyóirat is olyan, hogy abban nem lehet nem bízni. A volt államfő egyetértett Dienes-Oehm Egonnal abban, hogy gazdasági nehézségek voltak, de hozzátette: másutt sem volt másként, mégsem az alkotmányos kultúra lerombolása volt az erre adott válasz. Mindazonáltal a jogi karon tanulók miatt is bizakodó volt az egykori köztársasági elnök: „nem a legrosszabbra készülök” – jelentette ki.

Sólyom nem osztotta azt a gondolatot, hogy az 1990 utáni alkotmány ne tudott volna meggyökerezni – szerinte megindult egyfajta alkotmánytisztelet. És ebből ered az az alkotmányos kultúra is, amely Sólyom szerint sem írható felül csupán az alkotmány megváltoztatásával. Ugyancsak így gondolta Kukorelli István, aki méltatta az interjúkötetet megalkotó fiatalokat. Szerinte az elmúlt huszonöt év újraélesztette az alkotmányos kultúrát, felnőtt egy generáció az alkotmányos demokráciában. Kukorelli kifejtette: politikailag sem igazolható vélemény, hogy minden gondért-bajért az átmeneti alkotmány lenne felelős. Egyértelművé tette: ahogy Tölgyessy szerint a múltban, úgy szerinte a jelenben sem lehet a magyarokat alkotmányuk nélkül korlátozni, a jogásztársadalom pedig ezt idejében fel is ismerte. Az Alkotmánybíróság is sorra semmisítette meg a kormány döntéseit – Tölgyessy szerint egyszerűen azért, mert nem tehetett másként. Hogy miért nem? Az alkotmányos kultúra miatt  – amelynek megőrzésében Kukorelli szerint a jogászoknak rendkívül nagy felelősségük van.