Az szokás gondolni és gyakran mi magunk is így vagyunk ezzel: társadalmi bajaink (de legalábbis ezek jó része) abból adódik, hogy feldolgozatlan a múltunk. Nem néztünk szembe (nem eléggé) az elmúlt évtizedek (évszázadok) sokszor szőnyeg alá söpört ügyeinek, nem törekedtünk a konszenzusra egy-egy esemény van éppen személy megítélését illetően. Ebben a rovatban ezen hiányok csökkentését tűzzük ki célul.
Most kezdetnek három személyre koncentrálunk, de ezzel még csak sugallni sem óhajtjuk azt, hogy kizárólag személyekben lehet gondolkoznunk és eseményekben, történeti (gazdasági, kulturális, társadalmi) viszonyokban nem. Éppenhogy nem.
A lelkiismereti és vallásszabadságról valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény
gazdálkodással kapcsolatos problémáinak vizsgálata
Huszonöt évvel ezelőtt, 1990. január 24-én fogadták el a lelkiismereti és vallásszabadságról valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvényt, mely huszonegy éven keresztül alapjaiban szabályozta az állam és a vallási közösségek kapcsolatát. Aktuális-e foglalkozni ezzel úgy, hogy 2011 évben e kérdést újraszabályozták?
Úgy vélem, igen, hiszen az elmúlt huszonöt évben jórészt e törvény elméleti vitájáról beszéltek (melyeket korábbi írásomban már tárgyaltam), a legfőbb gyakorlati problémáról viszont kevés szó esett, pedig az legalább olyan fontosságú, ha nem fontosabb. A gyakorlati probléma, lényegében a vallási közösségek gazdálkodásáról szól.
A gazdasági jellegű probléma gyökerei a jogszabály 18–19§-ban fogalmazódtak meg, melyek lényegében a mai napig hatást gyakorolnak. Ez a problematika két sarkalatos pontból áll:
1. A finanszírozási és gazdálkodási önállóság elvárása;
2. Az állami támogatások módja.
1. A törvény legnagyobb problémája meglátásom szerint abból adódik, hogy a jogszabály a vallási közösségek saját forrásaira épülő fenntartásról beszélt, így a felekezetek, vallási közösségek saját vagyona a 18. § (1) alapján „elsősorban természetes személyek, jogi személyek, jogi személyiség nélküli szervezetek adományaiból és egyéb hozzájárulásaiból, illetőleg az egyházi szolgáltatásokért fizetett díjakból képződik.” 1
A jogszabály a vallási közösségek kiadásainak fedezésére további lehetőségeket biztosított. Így:
• Adományokat gyűjthetett;
• vállalkozási tevékenységet folytathatott;
• vállalatot alapíthatott;
• gazdasági társaságot hozhatott létre, illetőleg abban részt vehetett.
További segítségként nem tekintette a jogszabály gazdasági-vállalkozási tevékenységnek az alábbiakat:
• kulturális, nevelési-oktatási, szociális és egészségügyi, gyermek- és ifjúságvédelmi intézményeket működtetését;
• a hitélethez szükséges kiadványok, kegytárgyak előállítását és értékesítését;
• az egyházi célra használt épületeket részlegesen hasznosítását;
• temető fenntartást.
Ezek alapján kijelenthető, hogy a jogalkotó alapvetően a vallási közösségek finanszírozási kérdéseibe nem akart beleszólni, ott tőlük maximális önállóságot várt el. A gazdasági és pénzügyi önállóság megteremtésének elvével önmagában nem lett volna probléma, sőt támogatható lett volna, ha nincsenek történelmi előzmények, melyeket a jogalkotó figyelmen kívül hagyott. Ugyanis a jogszabály ezen paragrafusai a hazánkban nagy múltra visszatekintő vallási közösségeket, így a Magyar Katolikus Egyházat is, hátrányos helyzetbe hozta, hiszen ezen vallási közösségek vagyonát, gazdasági alapjait a szocialista rendszer szétzúzta. Így meglehetősen ambivalens helyzetet teremtett e törvény. Úgy várta el a jogszabály az önállóságot és a meglévő intézményhálózat (nem csak hitéleti, hanem szociális, oktatási intézmények, műemlékek) működtetését, bővítését, hogy a „miből” kérdésre, vagyis a gazdasági alapokról e törvény nem rendelkezett. Azaz figyelmen kívül hagyta, az akkori reális helyzetet, hogy ezen közösségeknek a gazdasági alapjukat gyakorlatilag a nulláról kellett újra felépíteniük. Így bár jogilag az egyházak, felekezetek teljes szabadságot kaptak – mely alapvetően örvendetes és fontos jogállami lépés volt –, de e passzusok miatt a hazánkban nagy múltra visszatekintő vallási közösségek, így a Magyar Katolikus Egyház is, a gyakorlatban ezzel nehezen tudtak élni, hiszen a törvény nem rendezte az elvett gazdasági potenciállal kapcsolatos helyzetet, így financiálisan továbbra is az állam pénzügyi kegyére voltak utalva. Ezt a helyzetet az 1991 évi XXXII. törvény, mely a volt egyházi ingatlanok helyzetének rendezéséről szólt, sem oldotta fel, sőt, azóta sem sikerült megnyugtatóan rendezni. Ezért azt mondhatjuk, hogy a törvényben elvárt gazdasági önállósága nem tudott megvalósulni.
2. A gazdasági önállóság elvárása mellett a jogszabály két „kiskaput” hagyott az állam részéről a támogatásra, mely további problémákat vetett fel.
A törvény 19§ (1) pontja szerint: „az állam az egyházi jogi személy nevelési-oktatási, szociális és egészségügyi, sport, gyermek- és ifjúságvédelmi intézményei működéséhez – külön törvény rendelkezései szerint – normatív módon meghatározott, a hasonló állami intézményekkel azonos mértékű költségvetési támogatást nyújt, illetőleg a támogatás az ilyen ellátásokra elkülönített pénzeszközökből történik” 2
Ezt az állami támogatást csak azon tevékenységek ellátására vehették igénybe, melyek közül az egyházak, vallási közösségek a társadalom számára is nyitott és elérhető „szolgáltatást” nyújtottak. Ebből következett, hogy az egyházak, vallási közösségek csak azon tevékenységek esetében számíthattak támogatásra, mely nem hitéleti, vagy a vallási közösség belső életéhez tartozó finanszírozást takart. Ez az elv elfogadható lehetett volna, hiszen a támogatás feltételét a jogszabály az állam részéről konkrét együttműködés alapján – jelen esetben az államtól az oktatási, szociális feladatok átvétele, ebbe való „besegítés” – gondolta megvalósítandónak. Azaz a támogatás a jogalkotó szándéka szerint nem járt automatikusan, annak igénybevételéhez konkrét feladatvégzésnek kellett járulnia. Így a jogszabály az államtól azt várta el, hogy csupán azért fizessen, amit az egyházaktól, felekezetektől, vallási közösségektől „szolgáltatásként megrendelt.” Ennek mértékét elvben a hasonló állami intézmények normatívájához igazították, csakhogy a konkrét finanszírozás kérdését nem rendezték. Azzal kapcsolatosan csupán annyit említette meg a jogszabály, hogy azt egy külön törvényben szükséges majd rendezni.
A jogszabály 19§ (2) pontja szintén problémás. Ugyanis ez a pont tett egyedül említést a direkt támogatás lehetőségéről. E szerint: „Az egyházi jogi személynek az (1) bekezdésben nem említett egyéb tevékenysége segítésére állami támogatás adható, amelyet az Országgyűlés – az éves állami költségvetés elfogadása során – egyházanként és konkrét célonként állapít meg. A támogatásra vonatkozó igényt az egyház magyarországi legfelsőbb szerve a művelődési miniszterhez nyújthatja be.” 3
Itt azonban azt láthatjuk, hogy ez már nem egy egzaktul meghatározott feladatátvételre irányuló finanszírozási lehetőség, hanem az egyházak, vallási közösségek belső céljait szolgáló támogatás. Ráadásul a támogatásról a költségvetés függvényében egyházanként és célonként az Országgyűlés dönthetett. Ez azért jelentett problémát, mert ezáltal az államot olyan döntési pozícióba hozta, mely a semlegesség elvi kérdését feszegette. Mert joggal merülhetett fel a kérdés a vallási közösségek részéről, hogy milyen alapon dönthet az állam az egyes egyházi, felekezeti célok megvalósításának támogatásáról? Mert ha – és erre a jogszabály lehetőséget biztosított – minden vallási közösség benyújthatta igényét céltámogatásra, és valamelyik elutasításra került, akkor azt joggal lehet diszkriminatív intézkedésként értelmezni.
Összességében, tehát megállapítható, hogy a lelkiismereti és vallásszabadságról valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény a demokratizálódó Magyarország egyik fontos, ugyanakkor ambivalens törvénye volt. Fontos, mert megerősítette az állam és a vallási közösségek szétválasztását, szabályozta annak legfontosabb elemeit.
Ugyanakkor ambivalens, mert pontosan ezen említett szabályozások vezettek oda, hogy a Magyarországon nagy múlttal rendelkező vallási közösségektől, így a Magyar Katolikus Egyháztól is, a jogszabály betarthatatlan gazdasági önállóságot várt el. Erre a történelmi előzmények alapján azonban nem volt lehetőség. Megítélésem szerint azonban ennek megvalósítása – mely a mai napig várat magára – a valódi partneri kapcsolatok kialakításához vezető út egyik fontos állomása lehetne. Éppen ezért a finanszírozás, valamint a gazdasági szabadság kérdéskörét is érdemes lenne újra átgondolni minkét félnek.
Lugosi-Szabó Gergely
doktorandusz
lábjegyzetek:
1. Lvt. 18§ (1)
2. Lvt. 19§ (1)
3. Lvt 19§ (2)
Új alapok és új problémák a rendszerváltozást követően az állam és a vallási közösségek kapcsolatában – egy rövid problémafelvetés
Az 1989–1990-ben bekövetkezett Magyarországi rendszerváltozás új alapokra helyezte az állam és a vallási közösségek kapcsolatát. A szocialista időszakban az állam kontrollja alatt működő és mintegy ellenségként kezelt vallási közösségek megszabadultak az állam közvetlen befolyásától, sőt egyfajta partnerség jött létre köztük.
Ez a változás ugyanakkor nem jelentette azt, hogy az állam és a vallási közösségek között konfliktusok nélküli, zökkenőmentes együttműködés jött létre.
A rendszerváltozást megelőző időszak konfliktusai az állam és vallási közösségek között jórészt megszűntek. Ugyanakkor a rendszerváltozást követően a demokratikus állam-berendezkedés létrejöttével új konfliktusok alakultak ki.
A rendszerváltozás előtt az jelentette a fő konfliktusforrást, hogy a vallási közösségek belső autonóm életük megőrzéséért és működésük lehetőségéért, az állam pedig ezen autonómia minél szélesebb körű korlátozásért küzdött. Míg a rendszerváltozás előtt a vallási közösségek a létükért küzdöttek, addig a rendszerváltozást követően a szabad létezésből adódó társadalmi pozicionálás adta a konfliktusok elsődleges forrását. Varga Attila szavait idézve: „az állam (…) valamilyen formában viszonyul és önmagát is viszonyítja az egyházakhoz, általában a különböző felekezetekhez és a vallásos jelenséghez. Másrészt kétségtelen, hogy az egyházak is különböző módon, de mindenképpen meghatározzák helyüket és szerepüket a társadalomban, viszonyukat az államhoz, a hatalomhoz. Ilyen módon rendkívül összetett viszonyrendszer alakul ki, melyben az egyházak szerepe rendkívül árnyaltan és széles skálán jelenik meg.”1. Ez alapján azt feltételezhetjük, hogy a kölcsönös viszonyulásból és szerep meghatározásból adódóan az állam és a vallási közösségek között óhatatlanul konfrontációk alakultak ki. Ezen konfrontációk a rendszerváltozást követően Magyarországon élesebben és erőteljesebben jelentek meg. Okként azt feltételezhetjük, hogy az új demokratikus berendezkedésben nem csak a vallási közösségek, de az állam is kereste a társadalmi pozícióját. Az illetékességi területek, határok és az egymás felé történő kölcsönös elfogadás kialakítása a gyakorlatban nem volt zökkenőmentes folyamat.
Az állam és a vallási közösségek rendszerváltozást követő időszakának kapcsolatát alapvetően két területre fókuszálva érdemes vizsgálni. Egyrészt az úgynevezett működési, másrészről az erkölcsi természetű ügyek oldaláról. A két terület természete ugyanis gyökeresen eltér egymástól.
Míg az első esetében arról beszélhetünk, hogy a vallási közösségek az államtól az intézményrendszerük működtetéséhez szükséges keretrendszer biztosítását várták (melybe beletartozik az intézményrendszerek fenntartásához szükséges anyagi javak biztosításának lehetősége is), addig az erkölcsi természetű ügyekben már korántsem tudtunk ilyen egyértelműen megfogalmazható elvárást találni. A vallási közösségek ugyanis hitbeli és tanításbeli meggyőződésük érvényesítését is bizonyos fokon elvárták az államtól. Ez azonban bonyolult kérdést jelentett, mely túlmutatott az elvárható együttműködés keretrendszerén.
Ebben az új helyzetben tehát mind az államnak, mind a vallási közösségeknek újra kellett fogalmazniuk az egymáshoz fűződő kapcsolatukat, meg kellett tanulniuk egymás partnerként történő elfogadását a demokratikus játékszabályok szerint. Ez azt jelentette, hogy az államnak el kellett fogadnia, hogy a vallási közösségek értékeik és érdekeik alapján cselekszenek, és ezek mentén érdekérvényesítést folytatnak. Emellett meg kellett teremteni a vallási közösségek által fenntartott intézményrendszerek és az állam közötti partneri kapcsolatot. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a vallási közösségek a rendszerváltozást követően sok esetben az államtól feladatokat vettek át, melyeket az általuk fenntartott intézményrendszerek (például óvodák, iskolák, szociális intézmények, kórházak) működtetésével biztosítottak.
A vallási közösségeknek ugyanakkor el kellett fogadniuk, hogy az állam a vallásokkal szemben semleges viselkedést folytat, mely nem az intézményrendszerek közötti együttműködés hiányát, hanem elsősorban a vallási közösségek hitbeli meggyőződésétől való távolságtartást jelentette. A vallási közösségek az állami feladatok átvételével tehát nem vindikálhatták maguknak erkölcsi természetű kérdésekben az állam feletti kontroll gyakorlását. Erkölcsi ügyek esetében ezért nehezebb volt megtalálni az érdekérvényesítés útját, a konfliktushelyzetek ezen a téren erősebben mutatkoztak.
Ezért azt feltételezhetjük, hogy míg a vallási közösségek intézményi (működési) területén jobb érdekérvényesítési pozíció jöhetett létre, addig az erkölcsi természetű ügyekben ez korlátozott módon működött az állammal szemben.
Összességében megállapítható, hogy a rendszerváltozás valóban új alapokra helyzete az állam és a vallási közösségek kapcsolatát, de azt nem tette zökkenőmentessé. Új problémák keletkeztek, illetve törtek utat maguknak, melyek megoldása természetszerűleg nem volt egyszerű feladat. Sőt azt lehet mondani, hogy ezek időnként újragenerálódnak és a problémákra új válaszokat keresnek mind az állam, mind a vallási közösségek oldaláról.
Lábjegyzet:
1. Varga Attila: Állam és egyház viszonyrendszerének elemzése. in: Magyar Kisebbség http://www.jakabffy.ro/magyarkisebbseg/index.php?action=cimek&cikk=m000423.html (letöltés: 2014. 11. 12.)
A katolikus oktatás elmúlt huszonöt éve – előzmények rövid áttekintése
A katolikus oktatás elmúlt huszonöt évének elemzése szerteágazó feladat. Ugyan lehet egyszerűen csak az intézményrendszer átalakulásáról, változásáról, bővüléséről beszélni, azonban meglátásom szerint a téma ennél jóval komplexebb. Nem lehet ugyanis önmagában értelmezni a katolikus oktatási intézményrendszer elmúlt huszonöt évének fejlődését anélkül, hogy azt ne helyeznénk el Magyarország XX. századi történelmében, valamint ne beszélnénk az állam és az egyház rendszerváltozást követő kapcsolatáról.
A történelem síkján azért is fontos elhelyezni e kérdést, mert a katolikus oktatás (de általában véve a felekezeti oktatás is) a XX. században a társadalom és a politika részéről érzékeny területté vált, mely erősen befolyásolta és befolyásolja a mai napig az oktatáspolitikát.
A rendszerváltozást követően az egyház és az állam kapcsolatát pedig az azt szabályzó jogszabályok oldaláról érdemes megközelíteni. Ennek legfontosabb eleme a lelkiismereti és vallásszabadságról valamint az egyházakról szóló 1990. IV. törvény volt, melyet paradox módon még a rendszerváltozás előtti utolsó parlament fogadott el. Ez a jogszabály a mai napig érezteti hatását. A jogszabály ugyan az állam és az egyház kapcsolatát a kulturális, oktatási, szociális területen történő együttműködés területén megfelelő szintre emelte, de mégsem vállhatott a kapcsolat kiegyensúlyozottá. A kiegyensúlyozatlanság két fő okra vezethető vissza. Egyrészről az egyház részéről a túlvállalás, másrészt az állam oldaláról a hosszú távú finanszírozás megoldásának hiánya volt tapasztalható.
A túlvállalás kérdése a történelmi előzményekre vezethető vissza. Az 1948. előtti időszakban a felekezetek, így a katolikus egyház által fenntartott intézmények is, megkerülhetetlen szereplői voltak az oktatásnak. Míg az „államosítást megelőzően Magyarországon az összes oktatási intézmény közel 53 %-a egyházi fenntartású volt, sőt ha leszámítjuk az óvodákat és a felsőoktatási intézményeket, úgy ez az arány megközelítette a 60 %-ot !”1 Melyből több mint háromezer oktatási intézményt a katolikus egyház tartott fenn, addig ez a helyzet 1945. és 1950. között alapjaiban változott meg. A kommunista hatalomátvételt követően jogszabályi és adminisztratív eszközökkel lényegében a katolikus (de mondhatnám a felekezeti) oktatás Magyarországon ellehetetlenült. 1950-től már csak nyolc katolikus gimnázium és négy szerzetesrend kaphatott működési engedélyt. Az anyagi és ingatlanvagyontól való megfosztás magával hozta, hogy a katolikus egyház a hagyományosan betöltött oktatási feladataik egészen a rendszerváltozásig korlátozottan, illetve egyáltalán nem tudta gyakorolni.
Ezen előzmények ismeretében érthető, hogy a rendszerváltozáskor és az azt követő időszakban, sőt a mai napig is érezhetően a katolikus (de mondhatnánk más felekezeteket is) értelmiség részéről az egyházi oktatás minél szélesebb körű újraindítására, bővítésére. Ehhez hozzájárul a megmaradt egyházi intézmények köré kialakult társadalmi nimbusz is, melyről Lukács László 1994-es írásában így nyilatkozott: „A nyolc iskola jól vizsgázott, minden hibája ellenére. Vállalták a feszültségeket és szintézist teremtettek belőlük. Adták a papi és szerzetesi utánpótlás felét, s fölneveltek egy olyan keresztény értelmiségi réteget is, amely ma megjelenhetett a közéletben.”2
Lábjegyzet:
1. Fedor Tibor: Tájékoztató a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről in.: http://misc.kim.gov.hu/binary/6372_ingatl_rend_kek.pdf#page=21&zoom=auto,0,634
2. Lukács László: Ki nevel és mire? Vigilia 1994. évi 4. 241. old.
A katolikus oktatás elmúlt huszonöt éve – a kezdeti lépések
1989-ben a Németh Miklós vezette kormányzat a felekezeti oktatás szélesítésének társadalmi törekvéseihez pozitívan állt hozzá, és engedélyezett egyházi, felekezeti oktatási intézmények újraindítását, sőt ehhez visszaadott volt egyházi, felekezeti ingatlanokat is. Ugyanakkor mégsem lehet azt mondanunk, hogy ez koncepcionális módon valósult meg. Kis túlzással úgy is fogalmazhatnánk, „aki mert, az nyert” alapon lehetett újraindítani egyházi, felekezeti intézményeket. Tipikus példa erre a Fasori Evangélikus Gimnázium újraindulása. Értelmiségi csoport lobby tevékenysége nyomán a kormányzat visszaadta az egykor elkobzott épületet, és 1989-ben engedélyezte az evangélikus felekezet számára az oktatás újrakezdését. Sőt az országos tanévnyitó ünnepséget, melyen Glatz Ferenc miniszter nyitott meg, szintén ezen intézményben tartották.
A „spontán” meginduló visszaigénylések azonban már ebben az időszakban is feszültségeket generáltak, hiszen ezen volt ingatlanokban ekkor már évtizedek óta más, többnyire oktatási, intézmények működtek. Így a volt és a jelen között kellett igazságot tenni, úgy, hogy ennek jogi alapjai nem voltak tisztázva.
Tovább bonyolította a kérdése, hogy még a szabad választások előtt elfogadták az 1990. évi IV. törvényt mely az egyházi intézmények újraindulásának további lökést adott, és hivatalosan is szabaddá tette az egyház, felekezetek számára többek között az oktatási intézmények alapítását. A törvény 17§ (1) pontja erről így rendelkezett: „az egyházi jogi személy elláthat minden olyan nevelési-oktatási, kulturális, szociális, egészségügyi, sport, illetőleg gyermek- és ifjúságvédelmi tevékenységet, amelyet törvény nem tart fenn kizárólagosan az állam vagy állami szerv (intézmény) számára. E tevékenységi körben az egyházi jogi személy intézményt létesíthet és tarthat fenn.”1
Azonban a jogszabályban a jogalkotó alapvetően a vallási közösségek finanszírozási kérdéseibe nem akart beleszólni, ott tőlük maximális önállóságot várt el. Ebbe természetesen az egyházi, felekezeti oktatási infrastruktúra fenntartása is beletartozott. A gazdasági és pénzügyi önállóság megteremtésének elvével önmagában nem lett volna probléma, sőt támogatható lett volna, ha nincsenek történelmi előzmények, melyeket a jogalkotó figyelmen kívül hagyott. Ugyanis a jogszabály ezen paragrafusai a hazánkban nagy múltra visszatekintő vallási közösségeket, így a Magyar Katolikus Egyházat is, hátrányos helyzetbe hozta, hiszen ezen vallási közösségek vagyonát, gazdasági alapjait, mint arról korábban volt szó, a szocialista rendszer szétzúzta. Így meglehetősen ambivalens helyzetet teremtett e törvény. Úgy várta el a jogszabály az önállóságot és a meglévő intézményhálózat működtetését, bővítését, hogy a „miből” kérdésre, vagyis a gazdasági alapokról nem rendelkezett. Azaz figyelmen kívül hagyta, az akkori reális helyzetet, hogy ezen közösségeknek a gazdasági alapjukat gyakorlatilag a nulláról kellett újra felépíteniük. Így bár jogilag az egyházak, felekezetek teljes szabadságot kaptak – mely alapvetően örvendetes és fontos jogállami lépés volt –, de e passzusok miatt a hazánkban nagy múltra visszatekintő vallási közösségek, így a Magyar Katolikus Egyház is, a gyakorlatban ezzel nehezen tudtak élni, mivel nem rendezte az elvett gazdasági potenciállal kapcsolatos helyzetet.
Lábjegyzet:
1. A lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény. In. 1000. év törvényei. Complex Kiadó. http://www.1000ev.hu/index.php?a=3¶m=8660 (Utolsó letöltés: 2014. 06. 15.)
A katolikus oktatás elmúlt huszonöt éve – az újraindulás problémái
Az egyházi oktatás újraindítása a rendszerváltozást követően társadalmi és politikai igényként is megjelent, sőt a rendszerváltozást követő első szabadon választott parlament többségének egyik legfontosabb társadalompolitikai tevékenységeként az egyház és a felekezetek oktatás helyzetének rendezést tekintette. Ezért volt lényeges, hogy az Országgyűlés által elfogadott a volt egyházi ingatlanok rendezéséről szóló 1991. évi XXXII. törvény 2§-a az egyházi ingatlanok visszaigénylésének feltételét úgy határozta meg, hogy azokat csak konkrét funkció betöltése esetén vehetők igénybe. Azaz az egyház (de a többi felekezet is) nem alanyi jogú vagyoni kárpótlást, hanem konkrét társadalompolitikai feladattal együtt járó ingatlan visszaadást kapott. A katolikus egyház (de a többi felekezet sem) erre a feladatra nem volt felkészülve. Korzenszky Richárd ezt így fogalmazta meg: „a törvény nem elsősorban tulajdonhoz akarja jutatni az egyházakat, hanem konkrét funkcióvállalás esetén kaphatják vissza egykori épületeiket vagy csereingatlant a régi épületért. Ez a törvény az iskola-ügyet kényszerpályára terelte. (…) Az egyházi vezetők, akik az ingatlan visszaigényléséért felelősek, nem tudtak mást tenni, mint mindent visszakérték, ami egykor egyházuk tulajdonában volt. (…) A közvélemény előtt az egyházak olyan mértékű iskolaindítási szándéka jelent meg, amelyben a mai pillanatnyi lehetőségek és a vágyak között kicsi a feszültség.”1
Ezt a kényszerpályát a hívek is erősítették azzal, hogy a rendszerváltozás lelkesedésével az állami oktatás mellett egy erős „egyházias” iskolarendszert képzeltek el, ahová majd a vallásos szülök gyermekeiket járatni tudják. Ezzel kapcsolatosan ugyan elismeri, hogy „Többen vannak, akik szeretnék egyházi iskolába járatni gyermekeiket, mint ahány tanulót ezek az iskolák be tudnának fogadni. De vajon szabad-e új iskolákat indítani?”2A probléma ott jelentkezett, hogy a tulajdonhoz való juttatással magának az intézmények személyi és tárgyi feltételeinek anyagi biztosításáról, annak függetlenségéről a jogszabály nem szólt. Ugyan ezzel kapcsolatosan volt elvben – és itt ismét érdemes elővenni az 1990. évi IV. törvény erre vonatkozó részét – egy törvényi szabályozás, mely szerint az „állam az egyházi jogi személy nevelési-oktatási, szociális és egészségügyi, sport, gyermek- és ifjúságvédelmi intézményei működéséhez – külön törvény rendelkezései szerint – normatív módon meghatározott, a hasonló állami intézményekkel azonos mértékű költségvetési támogatást nyújt, illetőleg a támogatás az ilyen ellátásokra elkülönített pénzeszközökből”3fedezi. Ez azonban az egyházi intézmények személyi és tárgyi feltételeinek finanszírozásának kérdését csupán elvi síkon rendezte, azzal, hogy a konkrét finanszírozás kérdést külön törvényi szabályozás hatáskörébe utalta. A külön törvény általában a mindenkori költségvetési törvény volt. Így akarva-akaratlanul a ’90-es évek elejétől kezdődően a katolikus egyház financiálisan továbbra is az állam pénzügyi „kegyére” volt utalva. Dr. Szilágyi Bernadett ezt így fogalmazta meg: „Az államtól kapott konkrét támogatásokat a költségvetési törvényekben a költségvetési alkuk nyomán kialakult előirányzatok tartalmazták”4Így hiába kaphatta vissza ingatlanait az egyház, ha annak működtetéséhez az állam forrásait kellett használni.
Persze a finanszírozási „kegy” kérdése ennél összetettebb probléma, mert az állam – mint arra korábban utaltam – az egyházat (és általában a felekezeteket) közszolgálati feladat ellátására kérte. Azaz nem csak azt egyházi hívek által, hanem az állam oldaláról is „elvárták” az egyházi oktatás szélesebb körű megjelenését.
Így az egyház a ’90-es évek közepére az óvodától az egyetemig úgy vált egyre nagyobb iskolafenntartóvá, hogy ahhoz a feltételek nem voltak adottak. A feltételek közül ugyanis nem csak a finanszírozási, hanem a humán oldalról is problémák jelentkeztek. A hívők oldaláról gyakran érte ezen időszakban az egyházi oktatást az a vád, hogy az adott nevelői testület nem keresztény szemlélettel végzi munkáját. Ennek oka pontosan oda vezethető vissza, hogy az egyház nem rendelkezett olyan mennyiségű és megfelelő képzettségű szakemberrel, akikkel a megnövekedett oktatási hálózatot el tudták volna látni. Így a vallásos szülök részéről nem egy esetben csalódást jelentett az egyházi iskola.
Visszatérve az egyházi oktatás finanszírozásának problematikájára, szükséges beszélnünk arról, hogy a ’90-es évek közepére egyre nyilvánvalóbbá vált a kialakult finanszírozási rendszer nem tartható. Az okok között egyértelműen szerepel a közoktatás rendszerét szabályozó 1993. évi LXXIX törvényből adódó következmények. Ennek a jogszabálynak az értelmében az állam mellet az önkormányzatok is iskolafenntartókká váltak, sőt abban egyre fontosabb szerepet töltöttek be. Gyakorlatilag a ’90-es évek közepére az óvodától a középiskoláig az önkormányzatok lettek a legnagyobb intézményfenntartók. Az önkormányzatok az oktatási intézmények finanszírozására az államtól normatíva formájában megkapták a forrásokat, hasonlóan az egyházi fenntartású intézményekhez. Tomka Miklós állapította meg, hogy „a magyar jogszemlélet értékes terméke az intézmények finanszírozásának az ellátottak létszámához mért megoldása, ami a fenntartó jellegétől függetlenül egyenlő elbánást ígér.”5 Azonban ez a helyzet a ’90-es évek közepétől fokozatosan megváltozott azzal, hogy az állam az önkormányzati oktatás finanszírozását megváltoztatta. Tomka szerint így az előbb említett elv „sérült, amikor az állam az oktatás finanszírozásának egy részét az önkormányzatokra hárította, az egyházakat viszont kizárta az önkormányzatok által támogatható szervezetek köréből”6 A vallási csoportok, így az egyház által fenntartott intézmények finanszírozása ennek következtében felborult, aminek hatására sérült az ezen intézményekben járó diákok, hallgatók egyenlősége. Ezt az Alkotmánybíróság 22/1997. határozata is kimondta, és kiegészítő állami támogatást írt elő, mely az egyházak hitéleti és közcélú tevékenységének anyagi feltételeiről szóló 1997. évi CXXIV. törvény 6§-ban is bekerült. Emellett fontos megemlíteni az úgynevezett Vatikáni megállapodás finanszírozási hatását is. A Magyar Köztársaság és az Apostoli Szentszék között megkötött „A Katolikus Egyház magyarországi közszolgálati és hitéleti tevékenységének finanszírozásáról, valamint néhány vagyoni természetű kérdésről” szóló 1997. június 20-án aláírt megállapodás szintén tartalmazza az oktatásfinanszírozással kapcsolatos problémák rendezését, így rendelkezik az állami kiegészítő normatíváról is. Ezt a finanszírozási módot azonban egyes önkormányzatok sérelmesnek tartották, mondván, míg nekik saját forrásból kellett kigazdálkodni az oktatás finanszírozásának rájuk eső részét, addig a vallási csoportok által fenntartott oktatási intézmények mindenképpen megkapták az államtól az úgynevezett kiegészítő támogatást. Ezzel kapcsolatosan pl. Polónyi István által publikált „Az egyházi közoktatás néhány oktatásgazdasági sajátosság” című tanulmányában kifejtette, az állam által a vallási csoportok részére a fenntartott oktatási intézményeikhez adott kiegészítő támogatás aggályos tekintettel arra, hogy „a helyi önkormányzatok normatív hozzájárulásával és támogatásaival azonos jogcímeken és feltételek mellett állami támogatást kapnak miközben sem az állami és önkormányzati, sem a többi nem állami, nem önkormányzati intézmény nem kap ilyet. Ők kénytelenek a saját forrásaikból hozzájárulni intézményeik működéséhez.” Így véleménye szerint ez „a közoktatás finanszírozásának egész rendszerét szétzilálhatja.”7 Ezzel szemben Platthy Iván nyugalmazott címzetes államtitkár egy cikkben ugyanerről a témáról azt nyilatkozta: „Az állam nem különböztetheti meg polgárait hitük alapján. Ezért kapják meg az egyházi iskolák az önkormányzati iskoláknak járó állami normatívát is.”8A finanszírozás körüli vita azonban újra-és újra fellángolt, fellángol.
Így azt kell megállapítani, hogy az egyházi oktatásfinanszírozás ügye időről-időre a viták kereszttüzébe került. Az úgynevezett jobboldali kormányok időszakában az ball-liberális ellenzék, fordított időszakban a konzervatív ellenzék is a finanszírozás „igazságtalan” módját támadta. „Az igazságtalan” finanszírozást azonban a két oldal máshogy értelmezte. Míg a konzervatív pártok az egyenlőség elve alapján szükségesnek tartották a kiegészítő állami normatíva fenntartását, addig a ball-liberális oldal az egyház részéről is erőfeszítéseket várt.
Lábjegyzet:
1. Korzenszky Richárt: Szünet nélkül – Egyházról, iskoláról. Bencés Apátság, Tihany. 2000. 134. old.
2. Korzenszky Richárd: Egyház és iskola. in: Vigilia 1997. 6. sz.
3. A lelkiismereti és vallásszabadságról valamint az egyházakról szóló 1990. IV. törvény 19§ (1). in.: 1000. év törvényei. COMPLEX Kiadó http://www.1000ev.hu/index.php?a=3¶m=8660
4. Dr. Szilágyi Bernadett: „Az egyházak finanszírozásának kérdései”. phd. értekezés Debrecen, 2013. 83. old.
5. Tomka Miklós: Egyházak és oktatás. (in: Educatio 2005/III) 499. old.
6. Uo. 499. old.
7. Polónyi István: Az egyházi közoktatás néhány oktatásgazdasági sajátosság. . (in: Educatio 2005/III) 609. old.
8. Szilvay Gergely: Miért jár „állami támogatás” az egyházaknak? (in.: Magyar Kurir http://www.magyarkurir.hu/hirek/miert-jar-allami-tamogatas-az-egyhazaknak, 2013. május 21. )
A katolikus oktatás elmúlt huszonöt éve – az egyházi, felekezeti oktatási intézményhálózat bővülése
Az egyházi oktatási intézményhálózat folyamatosan bővült a ’90-es évektől kezdődően. Ez a tendencia az ezredforduló után sem állt meg, így 2006-ban már 191 katolikus oktatási intézmény volt Magyarországon. (Csak emlékeztetőül a rendszerváltozást megelőzően összesen nyolc katolikus oktatási intézmény volt hazánkban). A növekedés indokolt volt, hiszen az ingatlan visszaadás folyamata csupán 2011. évben zárult le. Ekkortól záródott hivatalosan az az időszak mikor az egyház visszakapta, vagy járadék formájába átváltotta korábban elkobzott vagyonát. Ezen ingatlan visszaadások során „Az egyházak összesen több mint 8.000 igényt terjesztettek elő. A beterjesztett igények számát figyelembe véve azok 51%-a a Magyar Katolikus Egyházhoz,37%-a Magyar Református Egyházhoz, 7%-a a Magyar Evangélikus Egyházhoz, 4%-a a zsidó felekezetekhez, 1%-a a kisebb egyházakhoz kötődött.”1
A folyamat lezárásával párhuzamosan az állam a rendszerváltozást követően kialakult közoktatási rendszert alapjaiban írta újra. 2012-től kezdve az állam lényegében visszavette az önkormányzatoktól az iskolák működtetésének jogát. Ezzel párhuzamosan az egyháznak illetve a különböző felekezetek részére lehetőséget adott, hogy korábbi önkormányzati iskolákat átvegyenek. Ezzel lényegében az egyházi iskolák megjelenésének egy új hulláma kezdődött meg. Meg kell jegyezni, hogy ezen új struktúrában is az egyház (a többi felekezetekhez hasonlóan) közfeladatot vett át az államtól. Ezért az állam az egyháznak normatívát fizet. A jelen rendszerben a katolikus egyház 271 oktatási intézményt tart fent. A nagy kérdés az, hogy az előzmények fényében hosszútávon tartóssá tud-e válni ezen rendszer. Az egyház oktatásfinanszírozása ugyanis továbbra sem rendezett megnyugtatóan. Az egyháznak továbbra sincs olyan gazdasági potenciája, hogy az állam nélkül ezt a megnövekedett számú intézményrendszert finanszírozni tudja. Azaz az egyház az intézményfenntartás tekintetében a ’90-es években kialakult gyakorlatnak megfelelően továbbra is az állam „kegyére” van utalva.
Lábjegyzet:
Az egyházi ingatlanrendezés 20 éve 1991–2011. (szerk: dr. Fedor Tibor) Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Egyházi, Nemzetiségi és Civil Kapcsolatokért Felelős Államtitkárság, 2012. 40. old.