Mielőtt megpróbálom összeszedni azokat a gondolatokat, melyek véleményem szerint keresztények és más vallásúak, hívők és nem hívők számára egyaránt fontossá teszik Hans Joas e művének tanulmányozását, mutatok három párhuzamot, melyek könnyebbé teszik az – egyelőre még potenciális – olvasó számára a könyv elhelyezését egy lehetséges intellektuális színtéren. Ezek közül az első kettőre maga a szerző hívja fel az olvasó figyelmét, a harmadik párhuzam az én projekcióm.
Először is, a kötet főcíme Charles Taylor kanadai katolikus filozófusnak az A Secular Age című munkájában kifejtett gondolatra utal mely szerint egy, a tizennyolcadik században induló és máig tartó folyamat vezetett a szekuláris opció megteremtéséhez, vagyis ahhoz a lehetőséghez, hogy valaki hitetlenségét problémamentesen vállalja. Sőt, Taylor szerint több, elsősorban európai országban mindez nem csupán polgárjogot nyert, hanem a közelmúltban egyenesen normává vált. Innentől kezdve a vallásos diskurzus nem csupán felekezetek közötti dialógust vagy vitát, hanem egyáltalán, bármilyen hitnek az apologetikáját is jelenti a hitetlenséggel. szemben. Joas könyvének főcíme – de egyébként a kötetben kifejtett argumentáció is – azt az előfeltevést tudatosítja, hogy a hit ma választásnak, tehát több lehetséges életmód egy változatának tekinthető s nem olyasvalaminek, aminek meglétét eleve feltételezhetjük. Az eredeti német cím (Glaube als Option: a hit, mint választás) mindezt még pontosabban kifejezi.
Másodszor, az alcímben megmutatkozó, sőt kifejezetten a jövőre vonatkozó időbeliség Ernst Troeltsch gondolati örökségére utal, aki mint vallásszociológus és történész, a kereszténység történeti kutatásánál is érvényesíti azt a követelményt, hogy a hit védelmét ne valamiféle restauráció, időbeli visszafordulás vagy a fejlődéstől való elzárkózás útján kísérelje meg, hanem a legmodernebb történeti, szociológia, pszichológiai és más tudományok korszerű felhasználásával. Joas esetében ezek a tudásterületek elsősorban az empirikus szociológia területéről származnak, noha modern társadalomfilozófiai és politikaelméleti argumentumokat is felvonultat.
Harmadszor, a munka párhuzamba állítható Szent Ágostonnak A keresztény tanításról című művével, noha ez esetben a párhuzam nem olyan egyértelmű, mint a fenti két esetben. Mint ismeretes, Szent Ágoston nevezett művében nem arra tesz kísérletet, hogy kifejtse a helyes keresztény tanítást, hanem azt próbálja megmutatni, hogyan kell tanítania annak a keresztény embernek, aki a helyes tanításnak már birtokában van. Ágoston műve természetesen elsősorban retorikai, de fontos hangsúlyozni, hogy számára kiemelten fontos a racionális, érvelő magyarázat, mint minden retorikát megelőző, szükséges lépcsőfok. Tehát például lelkesítésre vagy fenyegetésre, mint retorikai eszközre csakis akkor lehet szükség, ha ezt megelőzően már a hallgatóság tudja, mit kellene tennie, mert arról már racionális úton megbizonyosodott. Bizonyos értelemben Joas műve is olvasható úgy, mint egy tudományos megalapozottságú módszertan arra vonatkozóan, hogy egy keresztény embernek a modernitásban hogyan van lehetősége mások felé is nyitott módon, mégis hitelesen képviselnie meggyőződését. Ennek etikai jellegét a szerző nem csak a könyvben, de a közelmúltban Magyarországon tartott előadásában is külön hangsúlyozta, kitérve arra is, hogy szerinte elsősorban az univerzalisták összefogására van szükség, legyenek azok keresztények vagy más vallásúak, hívők vagy hitetlenek. Meg kell jegyezni, hogy az univerzalizmus kifejezést Joas egy kissé speciális értelemben használja, vagyis nem a vallások (vagy más meggyőződések) egyetemességre, egyetemes igazságukra való igényét érti alatta, hanem azt a meggyőződést, hogy egy adott vallás vagy meggyőződés képviselői nem csak saját érdekeiket, hanem mindenkor az egyetemes emberi érdekeket tartják szem előtt.
Most rátérek arra a néhány kérdésre, melyek miatt – mint azt a bevezető sorokban már említettem – mindenki haszonnal forgathatja Joas művét, aki kicsit is érdeklődik a társadalomtudományok és a művelődéstörténet iránt, legyen az illető akár vallásos, akár nem. A könyv fő érdeme talán éppen az, hogy olyan kijelentések hamis, vagy legalábbis vitatható voltára mutat rá, melyeket nem csak a laikusok, de a nem közvetlenül a területen dolgozó szaktudósok is evidensnek tekintenek. A továbbiakban – természetesen nem lelőve a poénokat – azokat a kérdéseket ismertetem röviden, melyekre a szerző szerintem a közvélekedést megcáfoló válaszokat ad.
Az első ilyen kérdés a modernizáció és a szekularizáció szükségszerű együtt járásával, vagyis azzal a közkeletű vélekedéssel kapcsolatos, mely szerint a modernizáció és a technológiai fejlődés óhatatlanul szekularizációhoz vezet. Ennek egy gyengébb változata szerint mindez elsősorban a fejlett országokra jellemző, az Egyesült Államok kivételével. Joas empirikus adatokra támaszkodva megmutatja, hogy ezek igazolhatatlan vélekedések – még a gyengébb változatban is.
Egy másik közkeletű vélekedés a szekularizáció és az erkölcsi hanyatlás szükségszerű együtt járásával kapcsolatos. A klasszikus filozófiai erkölcstanban gyakran találkozunk azzal a vélekedéssel, mely szerint vallás nélkül, illetve Isten ideája, a túlvilági büntetés vagy jutalom eszméi nélkül nem építhető fel erkölcsös társadalom, vagyis a morális jó alapvetően vallásos módon megalapozott. A szerző ezt az álláspontot is kritikai módon kezeli, empirikus és teoretikus érveket egyaránt felsorakoztatva.
Egy további fejezet foglalkozik a szekularizáció hullámaival. Ez a rendkívül érdekes diszkusszió arra mutat rá, hogy a szekularizáció, sőt, annak kifejezetten vallásellenes, politikai megnyilvánulásai sem lineáris fejlődési útvonalon haladnak, hanem hullámszerűen, váltakozó irányultságokkal és dinamikával. Ennek talán legmeglepőbb elemzési mintázata a francia forradalom idején kibontakozó szekularizáció elemzése, melyet – mint az Joas könyvéből kiderül – korántsem egyenes ívű szekularizációs folyamatként kell elképzelnünk.
Egy következő fontos kérdés a pluralista társadalom értékrelativizmusával kapcsolatos, mely a közkeletű vélekedés szerint esetlegessé teheti a partikuláris hitrendszereket. Joas azonban ezen elképzelés ellen is hatásosan érvel.
Végül elérkezünk a könyv alcímében jelzett kérdéshez, amely a kereszténység jövőjével kapcsolatos. Itt Joas olyan, hagyományosan teológiai kérdések rövid interdiszciplináris vizsgálatát kísérli meg, mint a szeretet ethosza vagy épp a személyesség, és arra kíváncsi, mit adhatnak ezek a keresztény értékek a mai ember számára, konfessziótól vagy egyáltalán bármiféle vallásos hittől függetlenül. Véleményem szerint az e helyütt olvasható teológiai-filozófiai következtetések és ajánlások itt önmagukban nem túl értékesek, annál inkább a szociológiai elemzések és az ezeken nyugvó következtetések. Az önmagában nem annyira meglepő, hogy Joas a kereszténység jövőjének szempontjából kulcsfontosságúnak tartja a globális gondolkodást, vagyis arra hívja fel a figyelmet, hogy a jövőt talán épp az Európán és Észak-Amerikán kívüli kereszténység mintázatait vizsgálva értjük meg. De a Zárszóban megfogalmazott gondolat, mely szerint – némi leegyszerűsítéssel – a kereszténység nemhogy kivándorol Európából, hanem éppenséggel most vándorol be, már sokkal kevésbé általános. Mindenesetre Joas érvei itt is figyelemre méltóak.
A fenti kérdések egyetemes, illetve az ezekre adott válaszok meglepő volta véleményem szerint egyértelművé teszi, hogy A hit választása című könyvet nagy haszonnal forgathatja – a szaktudósokon kívül – mindazon olvasó, aki általános műveltségét frissíteni és az empirikus szociológiai tényekhez igazítani szándékozik.
Demeter Márton
Be First to Comment