Az alábbi hozzáfűzéseket tenném Benedicty Róbert magyar jezsuita szerzetes Magyar Kurír hírportálon megjelent, levantei (tehát libanoni és szíriai) viszonyokat bemutató cikkéhez.
Nagyon fontos a közel-keleti viszonyok felekezeti kiterjedése, amely a személyes és csoportos önazonosság egy felettébb hangsúlyos rendezőelve a térségben és Benedicty Róbert helyesen mutat rá a szíriai népesség vallási csoportokból álló összetételére és helyesen állapítja meg azok társadalmi arányát is. Ugyanakkor a szíriai konfliktus ilyesféle leképezése vitatható állításokat szül, ahogy az is egy megkérdőjelezhető kijelentés, hogy „körülbelül tíz éve a szunnita többség lázad az alawita kisebbség uralma ellen és most Szíriában egy igen kegyetlen vallási polgárháború folyik.”
Ugyanis még ha el is fogadjuk az uralkodó narratíva azon állításait, hogy Szíriában mindenekelőtt egy szektariánus ellentét dúl, az akkor sem pont egy évtizede tart és nem folyamatosan, hanem a vallási elem más tényezőkkel együtthatva jelenik meg időről időre, miként Hama 1982-es ostromával összefüggésben is.
Elgondolkodtató a palesztin-amerikai származású történész, Ussama Makdisi (2000) azon érvelése, amely felveti, hogy ahelyett, hogy a felekezeti nézeteltérés valamiféle „veleszületett” dolog lenne a térségben, a napjainkra jellemző hamis megosztottság értekezését a – zömmel európai – gyarmatosítók költötték, hogy a népességeken a társadalmi széthúzás legyen úrrá, hiszen annál egyszerűbb ellenőrzés alatt tartani őket. Eszerint ez a szunnita-síita „szektaszellem” a modernitás kifejeződése, amelynek eredete a 19. századi európai gyarmatosítás és az oszmán modernizáció keresztmetszetére nyúlik vissza.
Természetesen a vallási elem meghatározó az arab társadalmak jelenlegi szociálpolitikai jellegzetességeinek értelmezésekor, ám az nem kizárólagos érvényű, hiszen javarészt többdimenziós törésvonalakat találunk ezekben az országokban. A főbb identitásképző tényezők, illetve szellemi szekértáborok között vagy mentén húzódó frontvonalak a személy és a csoport szintjén: demokrácia és autokrácia (népuralom vs. egyeduralom), iszlamisták és szekuláris erők (isteni szuverenitás vs. népszuverenitás), és a keskenyebb törzsi/etnikai/felekezeti identitás, és egy ettől összetettebb, inkluzívabb nemzeti identitás (pl. törzs vs. állam).
A szíriai menekültkérdés tárgyalásakor újfent a jelen eseményeknek a történelmi előzmények tágabb kontextusában történő megvitatását hiányolom, szerintem fontos kitérni arra, hogy maga Szíria is 2006-ban libanoniak százezreit fogadta be az ún. második libanoni háború idején, tehát a két ország viszonylatában sajnos nem ismeretlen a menekültprobléma és az távolról sem egyirányú. Ahogy a beavatkozások egymás „belügyeibe” szintén kölcsönösek. Az országhatárok átlépésének genealógiája éppen e határoknak a nyugati hatalmak közötti megállapodások nyomán a 20. század elején történő megvonásáig ér: a mesterségesen kreált új „nemzetállamok” létrehozáskor a nagyhatalmak egyáltalán nem voltak tekintettel a történelmi hagyományokra, a közösségek népcsoportok szerint tagozódó, vagy vallási színezetű felépítettségére, a legkülönfélébb minőségekben megmutatkozó, ugyanakkor egymással versengő azonosságtudatokra.
Igaza van a szerzőnek abban, hogy „Libanonban van egy félig-meddig összedolgozása a különféle vallásoknak, ami azt jelenti, hogy az államelnök mindig egy maronita keresztény, a miniszterelnök egy szunnita mohamedán, a parlament elnöke pedig síita mohamedán.” Ugyanakkor a libanoni felekezeti demokrácia rendkívül instabil és törékeny volt mindig is, nemcsak a polgárháború idején. Viszont, ha már szót ejtünk a libanoni belpolitikáról, érdemes hozzáfűzni egyebek mellett, hogy a libanoni belpolitika meghatározó szereplője, a síita Hezbollah mozgalom a szíriai vezetés szoros szövetségese. Mindez jelzi azt, hogy Libanon hosszú idő óta olyan diplomáciai-geopolitikai-katonai koncentrikus körök középpontjában fekszik, amelynek szöges ellentétbe került sugarainak megrajzolásakor különböző (nagy)hatalmak sorakoznak fel. Az egyik oldalon az Egyesült Államokat, Szaúd-Arábiát és Izraelt, a másikon Szíriát és Iránt találjuk – ezeket a szövetségi szálakat áttételesen a szerző is érinti. A libanoni belpolitikai fejlemények értelmezésekor nem érdemes ezen hatalmi tényezőket figyelmen kívül hagyni. Maga az iráni enyhülési folyamat és a július 14-i történelmi megállapodás nyilvánvalóan változást hozhat a térségben, amely idővel átgyűrűzhet a libanoni belpolitikai folyamatokra is.
A nagyhatalmi erőviszonyok efféle közjátéka nem ismeretlen a térségben, mindez Amin Maalouf Taniosz sziklája című regényében is megelevenedik: a 19. századi Libanonban egy parányi falu sorsát is részben Párizsban, Londonban, Isztambulban vagy épp Kairóban szőtték, geostratégiai érdekeknek megfelelően.
Ami azt illeti, a libanoni belpolitika csak első ránézésre szunnita-síita, vagy muszlim-keresztény ellentét. Valójában felekezeteken átívelő politikai tömbök vannak, amik már csak a látszat kedvéért is figyelmet fordítanak arra, hogy más közösségek politikai képviseletével együttműködjenek. Ezért találunk pl. a „síita húzóerő,” kormánypárt Hezbollah szövetségesei között maronita keresztényeket és akár szunnita muszlimokat is, míg az ellenzék sem egyöntetűen muszlim vagy keresztény, hanem főként egy szunnita-maronita szövetség.
A szerző terjedelmesen foglalkozik az Iszlám Állam jelenségével, bár főként katonai, stratégiai oldalról teszi mindezt. A szerző által leírtakkal egyetértek, ugyanakkor hozzátenném, hogy a nyugati és arab kormányzatok és a tömegmédia egyaránt felelősek abban, hogy az Iszlám Állam brutalitását a megfelelő politikai vagy társadalmi-gazdasági kontextusokon kívül tárgyalják, azok jelentőségét jelentéktelenebbként, vagy egyáltalán nem tüntetve fel.
A keresztények a szerző által jelzettekkel ellentétben nincsenek biztonságban, ez tévedés, éppenséggel az Iszlám Állam miatt kerültek veszélybe – másokhoz hasonlóan. Ők 2011 előtt kifejezetten biztonságban éltek a szíriai rendszer vallási toleranciája folytán. Az utóbbi időben rendszeresen értesülhettünk nemcsak azon barbár kegyetlenségekről, amelyek őket a dzsihadisták által érték, hanem arról is, hogy egyes általuk hagyományosan előnyben részesített városok, például Aleppó és Hama is a háború martalékává lettek. A harcok olyan felbecsülhetetlen kulturális értékű helyszínekre is kiterjedtek, mint a Damaszkusz külterületén fekvő Maalula, ahol a mai napig Krisztus nyelvét, a nyugat-arámit beszélik. Remélhetőleg még most is és fogják ezután is.
Iványi Márton
Valóban Benedicty László mintha túlságosan egyszerűsítené a képet, és mintha alábecsülné az Iszlám Állam jelentőségét és veszélyét. Vagy csak én vagyok tájékozatlan?