Migránsok vagy menekültek? – interjú Mustó Péter atyával

 

„Felelősek vagyunk egymásért. Nemcsak honfitársainkért. Nemcsak egyházainkért. Felelősek vagyunk minden emberért, legyen az migráns, vagy menekült. Felelősek vagyunk minden élőlényért, Földünk jövőjéért, az egészért. Nem csak magunkért”

 

Az interjút Somogyvári Zoltán készítette Mustó Péter jezsuita atyával, a Magyar Helsinki Bizottság részéről.

Kérdező: Sokan mondják, hogy az 1945-ben, 1956-ban elmenekült magyarokkal nem lehet összehasonlítani a mai menekülők helyzetét, mert most nagyon más a helyzet. Te mit gondolsz erről?

 Összeesküvési teóriák a jelenlegi migrációról

Mustó Péter SJ: Számtalan összeesküvési teóriát hallok, amelyek terjednek azokról, akik a Földközi tengeren át Európába igyekeznek.

Az egyik teória szerint gazdag mecénások felbújtatják és ellátják pénzzel az afrikai és közel-keleti tömegeket, hogy jöjjenek és tegyék tönkre Európát. Egy másik teória szerint a jövevények csak a nyugati jólétet keresik. Egy harmadik teória szerint az iszlám vallás megszállja az elkereszténytelenedett Európát, hogy meghódítsa magának azt, amit korábban fegyverrel nem tudott elérni. Gyerekeket azért hoznak magukkal, hogy őket élő pajzsként felhasználják, és ezzel álcázzák aggresszív szándékukat.

Megdöbbenve kérdezem, hogy 3 700-an is azért fulladtak a Földközi tengerbe 2015-ben, hogy ezzel menekülőknek tűnjenek és szánalmat keltsenek?

Ha ezeket az összeesküvési teóriákat komolyan vennénk, akkor annyi erővel az 1956-os kétszázezer magyarról is állíthatnánk, hogy a kommunizmust akarták Nyugaton terjeszteni, amikor oda menekültek, hiszen volt  köztük ÁVO-s és kommunista párt tag. Ezt nem én találtam ki. Beszéltem velük. Akik pedig nem „hódítási szándékkal” hagyták el magyar hazájukat, azok közül sokan a jobb életet keresték Nyugaton.  A szocialista országokban az életszínvonal akkortájt sokkal alacsonyabb volt, mint Nyugaton. Voltak nagy számban, akik az életüket mentették.

A menekülteket különben rendszeresen gyanú veszi körül ott, ahová hivatlanul érkeznek. A náci üldözés elől menekülő zsidókat sok nyugati ország nem fogadta be. Franciaországban internáló táborba zárták őket.

Kérdező: Különböznek-e a migrációs helyzetek?

Amikor érintetté válunk

A ma Európát fenyegető népvándorlásnak nem ugyanaz a történelmi és politikai háttere, mint az 1956-osnak. Az 1930-as évek végén a zsidók menekültek. 1945-ben az én családom az oroszok elől menekült. 1946-ban a lerombolt Nyugat-Németországot sok millió kitelepített árasztotta el. Ha a vallásukat, nemzetiségüket, a menekülés okait figyeljük, akkor mindig más volt a helyzet.

De az igazi különbség mélyebbre mutat. 2015-ben most hozzánk Magyarországra érkeztek. Átláthatatlanul sokan. Ezért ijedtünk meg annyira. Hirtelen veszélyeztetve érezték magukat a lakosok. A menekültek tömege, idegen arca, a cigányokhoz hasonló sötét bőre, érthetetlen nyelve, más vallása riadalmat keltett. Egészen más kulturkörből származnak, mások a szokásaik. Az arabokat és a muzulmánokat különben is már hosszú évek óta terroristának minősítette a nyugati világ. És most itt vannak. Elárasztanak bennünket!

Különös számunkra, hogy 70 év béke után veszély fenyeget minket újra. Érintetté váltunk. A menekülők kilátástalan sorsa most ránk nehezedik. Közünk lett hozzájuk.

A migráns szó a menekülő személyes arcát eltakarja

Ezzel hirtelen megváltozott a szóhasználat. Amíg tőlünk távol, Olaszországba érkeztek tízezrével, addig még menekülteknek neveztük őket. De amint közel kerültek hozzánk, migránsokká váltak számunkra. Idegenekké.

A menekültet nemzetközi megegyezés védi, mert veszélyben van. A menekültnek vannak jogai. A templom, a vallás ősidőkig visszamenőleg befogadja az üldözöttet, nem szolgáltatja ki őt. Mégha súlyosan vétkezett, akkor sem. A menekült megérdemli a segítséget. Ember, akinek van személyes története. Van arca.

A migráció egy szociológiai jelenség megnevezése. A migráns elsősorban nem emberi személy, hanem egy eset. Nem szorul különleges védettségre. Nem hívja fel a figyelmet arra, hogy segítségre szorul. Kalandor talán, aki új vidékekre vágyik. A migráns engem a vándor madarakra emlékeztet. Nem látom az emberi arcát.

Ha a menekült szemébe nézel, felismerheted benne az embert, aki rémületből hagyta el az otthonát, mindenét. Az életét kockáztatva rozoga csónakba száll, idegen országokba merészkedik. Mert az emberek lehetnek olyan kétségbeeseett állapotban, hogy útnak indulnak még akkor is, ha a vesztükbe mennek. Ha a bajba jutott embert látod bennük, akkor nincs különbség 1940, 1945, 1956 vagy 2015 között.

Ugyanígy, ha a 600 000 honfitársamra gondolok, akik hazájukból kivándoroltak, akkor sajnálom, hogy elmentek, kívánom, hogy megtalálják a helyüket a nagyvilágban, de nem aggódom miattuk. Kivándorlók. Csak ha a szemébe nézek egynek, akkor kezd érdekelni a sorsa igazán. Akkor válik személlyé. Fontos lesz számomra. Akkor nem a tömeget látom.

A szóhasználat meghatározza a hozzáállásomat az érkező iránt. Barát vagy idegen. Menekült vagy migráns. A szó megváltoztatásával más viszonyulás keletkezik bennem. Nem mindegy az, hogyan nézek rá. A menekült mellett nem mehetek el érzéketlenül. A migránsok iránt viszont lehetünk közömbösek. Befogadjuk vagy kizárjuk őket. Jöhetnek-mehetnek. Nincs hozzájuk kötődésünk.

Mi közünk van hozzájuk!

Amikor 2015 nyarán az országot elöntötte a migráns áradat, akkor a magyar belügyminiszter bejelentette, hogy szabadságra ment.

Ezzel azt a benyomást keltette bennem, hogy az ügy számára nem fontos. Őt nem érdekli ezeknek az embereknek a sorsa. Amikor a II. János Pál téren a rendőröket megszólítottam, egyértelművé tették számomra, hogy nincs közük a jövevényekhez. Ők a lakosságot védték. Ugyanígy a Keleti pályaudvarnál is.

A magyar hatóságok részéről kimutatott egyértelmű közömbösség és érdektelenség váltotta ki a migránsok indulatát és felháborodását. A külföld pedig megvetett minket azért, mert minket nem érdekelt az érkezők sorsa. A német közvélemény csak a Magyarországról jövő borzalmat keltő hírek hatására fordult együttérzéssel a menekültek felé. Ezért fogadták be és tapsolták meg őket a müncheni pályaudvaron. Az a taps rólunk, magyarokról szólt. Akik a világ közvéleménye előtt nem álltuk meg a helyünket.

“Nincs szükségünk menekültekre”

2015 elején olvastam először magyar újságban, hogy „nekünk magyaroknak nincs szükségünk menekültekre”. A migráns szó még nem volt használatban akkortájt. Ekkor bennem felvillant, hogy én is menekült voltam. Évekig menekült táborokban éltem. Idegen voltam mások hazájában. Nem kívánatos. Szégyent éreztem. Mert kinek van szüksége menekültekre? Menekültekre senkinek sincs szüksége. Mert zavart keltenek. Terhet jelentenek azok számára, akik otthon békésen, nyugalomban szeretnének élni.

A magyar politikai állásfoglalás a menekültek befogadása ellen felébresztette bennem a szándékot, hogy felvállaljam menekült mivoltomat. Ezzel egyértelmű állást foglaltam a menekültkérdésben. Mert érintett vagyok. Én is menekült vagyok. Visszacsengett a fülemben az Ószövetség szava: “Fogadd be az idegent, mert te is idegen voltál.”

Kérdező: Te hogy lettél menekült?

Menekült saját hazámban

1944-ben kilenc éves voltam. Hatan voltunk testvérek. Szüleim beszéltek arról, hogy ha jönnek az oroszok, menekülni fogunk. Debrecenben már több bombázást átéltünk. Édesanyám különösképpen félt a háborútól, az oroszoktól, a kommunistáktól.

Először Derecskére mentünk, ahol nagyapám élt. Szeptemberben már nem igazán közlekedtek vonatok. Pár nap után édesapám megszervezte, hogy egy másik családdal együtt lovas szekéren induljunk el. Amikor hajnalok hajnalán útra keltünk, már hallottuk az ágyúk dübörgését Nagyvárad felől. Csak annyi holmit vittünk magunkkal, amennyit a kezünkben is tudtunk cipelni.

A lovasszekér Balmazújvárosig vitt minket. Onnan már indult egy vonat. Tömve volt menekültekkel. De csak a Tiszáig jutottunk el, mert a vasúti híd már fel volt robbantva. Ismeretlen emberek tömegében sodródtunk gyalog a folyó irányába. Késő éjjel volt. Szörnyen féltünk attól, hogy a családunk szétszakad, ami be is következett. A testvéreim közül néhányan édesapámmal voltak, édesanyám pedig egy másik csoportban maradt. Hosszú ideig nem tudtunk a többiekről. Rettegtünk, hogy elveszítjük egymást.

Édesanyám később úgy mesélte, hogy amikor Debrecenben az utolsó éjjelen mielőtt elhagytuk lakásunkat és mindenünket hátrahagyva menekülni készültünk, akkor térdenállva imádkozott az ágya mellett azért, hogy a családunk egyben maradjon, és megígérte Istennek, hogy ha mindent elveszítünk is, de együtt minden baj nélkül túléljük a veszedelmeket, akkor ő soha nem fog sírni amiatt, amit elveszítettünk. És tényleg így is lett. Soha, a legnagyobb nélkülözésben egy szóval sem panaszkodott amiatt, amit Debrecenben hagytunk.

A lét biztonságát veszítettük el

Amikor mindenét maga mögött hagyva menekül az ember, nemcsak az otthonát, ruháit, konyhaberendezését, könyveit, emléktárgyait veszíti el. Hanem a biztonságot. Azt, hogy tudod, hogy hol szállsz meg éjjel, és tudod, hogy másnap lesz mit enned.

Teljes létbizonytalanság alakul ki menekülés közben, amit én csak sokkal később, mint felnőtt értettem meg igazán. Mi gyerekek féltünk, próbáltunk összetartani, egymást segíteni, de el tudom képzelni szüleim aggódását, mert felelősek voltak értünk. Mi gyerekek csak mentünk utánuk.

Hajnal lehetett már, amikor csónakon átvittek minket a Tiszán. Az sem volt biztos, hogy az egész családunk belefér-e egy csónakba. Félelmetes légkör alakul ki ilyenkor a tolongó emberek között. Persze a Tisza nem olyan veszedelmes víztömeg, mint a Földközi-tenger. De ijesztő helyzet volt számunkra, amikor csónakba kellett szállnunk.

Hogy mit kellett fizetni a csónakosnak, azt nem tudom, de ők sem dolgoztak ingyen. Üzletet csináltak belőlünk. Mégsem voltak gazemberek. Mi bennük segítőket láttunk.

Másnap hajnalban továbbindultunk, hosszan gyalogoltunk, míg eljutottunk egy vasúti szerelvényig. A vonat tömve volt emberekkel. Minket gyerekeket az ablakon keresztül dugtak be a vagonba. Emlékszem, édesanyám mindig azért reszketett, hogy mind a hatan ott vagyunk-e a közelében.

Vendégszeretetről is beszélhetünk

Így jutottunk fel Budapestre, ahol rokonoknál szálltunk meg, s másnap mentünk tovább Veszprém felé. Ott az angolkisasszonyok iskolájának folyosóján aludtunk sok más menekülttel együtt. Enni is kaptunk valamit. 1944 szeptemberétől decemberig Enyingen laktunk, Mári néninél, aki egyáltalán nem szívesen látott minket, de a lakbér, amit édesapám fizetett, mégis jól jött neki.

Enyingen a falu kocsmájában hallgattuk a rádiót, amikor 1944. október 15-én Szálasi átvette a hatalmat. Mélyen az emlékezetemben maradt ez a megrázó, drámai esemény. Hasonlóan ahhoz, amikor 1944. március 19-én a rádió bejelentette, hogy a németek megszállták az országot. Ezek a hírek nagy félelmet és bizonytalanságot keltettek bennünk.

A szovjet csapatok közeledtével elbúcsúztunk Mári nénitől és elhagytuk Enyinget. Katonai lovas szekéren utaztunk. A zirci kolostor folyosóján számtalan menekült között aludtunk. Kaptunk enni is. Majd Lébénybe kerültünk, de ott nem sokág maradtunk.

Egészen véletlenül megtudtuk, hogy Öttevény vasútállomásán várakozik egy marhavagonokból álló szerelvény csendőrök hozzátartozóival, akiket Németországba készültek kimenekíteni. Nagynéném is köztük volt, így minket is, mint családtagokat befogadtak maguk közzé.

A menekülés télen

A vagon zsúfolásig tele volt. Mindenki a padlón feküdt, takaró nélkül. Rém hideg téli szél fújt be a réseken. Édesanyám mellhártyagyulladást kapott, akkor nem is tudtuk, ezt csak később fedezték fel nála. Kint havazott, bent pedig a kis szénnel táplált vaskályhánk füstölt, és alig adott meleget. Lehet, hogy a többi vagonban még rosszabb volt a helyzet, ott mintha nem lett volna még kályha sem.

Amikor állt a vonat, és sokszor állt, nagy kondérban főtt levest osztottak. Egy hétig utaztunk a marhavagonban. December 31-én léptük át a határt. Szilvesztert sírva ünnepelték a felnőttek, nyomott volt a hangulat köztük.

Az utazás során megéltük a nürnbergi pályaudvar bombázását. 30 km-re voltunk onnan, s még alattunk is remegett a föld. Annyi gyújtóbombát dobtak le, hogy majdnem világos lett az ég. Akkor minket más irányba tereltek, és végül január 6-án érkeztünk Bayreuth-ba.

Wagner városában egy nagy, emeletes iskolában szállásoltak el minket, vagy ötszáz menekültet. Minden tanteremben 20-30 személy, több család lakott. Itt is később bombázások voltak, ilyenkor mindig egy barlangszerű óvóhelyre szaladtunk sok német családdal együtt. Férfiak nem igen voltak köztük, csak asszonyok és gyerekek.

Az idegent könnyen ellenségnek tekintjük

Az iskola mellett nagy katonai zubbonyba öltözve kényszermunkások, hadifoglyok dolgoztak, akiktől valamiért nagyon féltem, pedig ők rosszabb helyzetben voltak, mint mi. Mi befogadottak voltunk, őket pedig ellenségnek tekinettük. Így tekintenek most sokan Európában a migránsoknak nevezett menekültekre. Félnek tőlük.

Kérdező: A tömegtájékoztatás akkor és most hogyan hatott a menekülőkre és a menekülőket befogadó társadalmakra?

A háború polarizál

A háború csak barátot és ellenséget ismer. Köztük nincs hely más számára. A háborús hangulat nem tűr differenciált, tárgyilagosságra törekvő híradást. Háborúban csak propaganda létezik. Hírek helyett bizonyos híresztelések keringtek közöttünk, amiket el is hittünk, nem is, és mégis hittük. Mint mindenki, a menekült is szereti azt hallani, amit remél. Szóbeszéd alapján terjedtek a hírek.

Ez történt 2015 nyarán is nálunk, amikor túl közel jött hozzánk a nagy sokaság. Polarizálta a társadalmat. A lakosság nagy része magát veszélyeztetve érezte. Háborús hangulat alakult ki. Az idegenek befogadásának vagy elutasításának a kérdése Európa polgárait megosztja. A többség biztonságra vágyik. Ezért a politikusaitól megnyugtató, határozott szavakat akar hallani. Egyszerű, gyors megoldást vár el.

A politikusok kísértése ilyenkor, hogy radikális döntéseket ígérjenek, hogy ne veszítsék el a választó polgárok szavazatát. Még akkor is, ha nem hisznek ígéretük megvalósíthatóságában.

De a migrációs válságban, mint minden háborúban, komplex történelmi helyzetről van szó, gyors és egyszerű megoldás nem létezik.

Kit hogyan érint a kerítés?

Meglep, hogy éppen az a kormány, amelyik a trianoni traumát akarja megszüntetni és a határon túli magyarokkal a nemzeti egységet törekszik erősíteni, vasfüggönyre emlékeztető kerítést épített Magyarország és Délvidék közzé. Sőt hajlandó lenne az anyaország és Erdély között is ugyanolyan elválasztó falat létrehozni. Azt kérdezem, hogyan érinti az erdélyieket ez a bezárkózás.

A történelmi falak sikere kétes

Sok fallal szembesültem már életemben. Úgy belső, lelki bezárkózottság falaival, mint külső, politikai okokból létrejött falakkal. Mindig lebontani szerettem volna őket. Láttam a vasfüggönyt, a berlini falat, a palesztinokat megfojtó falat, az Egyesült Államokat a dél-amerikaiaktól védő falat. Mintha mindegyik kétségbeesett próbálkozás lenne, hogy az élet erejét, dinamikáját feltartóztassuk.

Általában sikertelen kísérletezések ezek. A szocialista társadalmi és gazdasági modellt nem volt képes megvédeni a vasfüggöny, a rendszer az elzárkózás ellenére megbukott. Izraelnek nem hozott békét és biztonságot a palesztínokat megszégynítő és ellehetetlenítő fal, csak haragot, gyűlöletet és megvetést szült azok iránt, akik a falat építették. A kábítószer áramlását nem tartja fel a Mexikó és USA közötti erődítmény, és az illegális bevándorlás sem szűnt meg általa.

Sikeresen talán csak a kínaiak tudtak bezárkózni, de azt a falat nem láttam. A barbárokat nem akadályozta meg a limes abban, hogy átalakítsák a rómaiak birodalmát. Közben Rómának a vívmányait magukévá tették, sőt még keresztényekké is váltak.

A történelem mintha azt tanítaná, hogy az ellenséggel jobb kibékülni, az ő érdekeit is figyelembe venni, egyezséget kötni vele, mint előle elzárkózni.

Nem vagyok történész, sem politológus. Az emberi lélekkel és az emberek lelki dolgaival foglalkozom gyerekkorom óta. Azt tapasztalom, hogy a bezárkózás szinte mindig megbosszulja magát. A berekesztett élet vagy kitör, vagy elpusztul. Csak rövid távon nyugtatja meg a kedélyeket.

Elfogult sajtójelentések elferdítik az események értékelését

Most öreg fejjel már megtanultam, hogy a híradások régen mint most többnyire egyoldalúan tudósítanak. Eseményekről a véleményalkotást elferdítik. Így volt ez a világháború alatt még inkább, ahol hivatalosan sem volt sajtószabadság. Irányított a sajtó a mi demokratikus Európánkban is. Nagyon sok mindent megrendelésre ír a sajtó Magyarországon is. A tévé, az újságok a lakosság véleményét szándékosan befolyásolják. Az események értékelését formálják.

Nálunk ma olyan híreket közölnek, amelyek előítéleteket erősítenek a menekültekkel szemben, veszélyesnek tűntetik fel őket. Ezzel a félelem növekszik az emberekben.

A képek, szavak meghatározzák, mit látunk meg a valóságból

Azok a képek, szavak, amelyekkel egy helyzetet leírok, amelyekkel egy helyzetet értelmezek, megszabják, mit látok meg a valóságból, hogy mit vált ki belőlem, s merre keresem a megoldást. Érdemes ezért észrevennünk: mit ébreszt bennünk az a kép, az a szó, amivel megnevezzük a tapasztalatainkat. A negatív képek elveszik a reményt, a félelmet erősítik. Eleve kizárják annak esélyét, hogy valami jó jöhet egy helyzetből. A német pénzügyminiszter a menekültáradatról mint lavináról beszélt. Másik politikustól azt kérdezték, mit szól ehhez a lavinához. Ő azt válaszolta: „Nem ebben a képben gondolkodom. Segítségre szoruló embereket látok. Egy lavina elől csak menekülni lehet. Bajban lévő embereknek megoldásra van szükségük.”

Olyan képet érdemes választanunk egy nehéz helyzet leírására, olyan szavakat, amelyek nyitottá tesznek minket kiút keresésére. Ilyen számomra a gubbioi farkas története.

Gubbió városában egy hatalmas testű, rettenetes és vérengző farkas garázdálkodott, amely nemcsak az állatokat, hanem még az embereket is fölfalta. A városiak gyakran mentek ki az erdőbe felfegyverkezve, mintha háborúba indultak volna, de még így is jaj volt annak, aki egyedül került szembe vele. Amikor Assisi Szent Ferenc ellátogatott a városba, megszánta az embereket, akik elmesélték neki a történetet. Egyetlen társával kiment az erdőbe, hogy találkozzon a fenevaddal. Amikor a farkas megpillantotta őt és társát, azonnal nekik támadt vicsorgó fogakkal. Ferenc azonban keresztet vetett a farkas elé, aki erre azonnal megtorpant. „Gyere ide, farkas testvér!” – mondta Ferenc. A farkas engedelmeskedett. „Krisztus nevében parancsolom, hogy se engem, se másokat ne bántsál.” Majd prédikálni kezdett a farkasnak, amiért irgalom nélkül pusztította Isten teremtményeit, és megígértette vele, hogy többé nem bánt egyetlen állatot vagy embert sem. A farkas fejbólintással jelezte beleegyezését. Ferenc ekkor magával vitte a fenevadat a városba, és prédikációt tartott az embereknek és a farkasnak egyaránt, mindkét felet arra kérve, ne háborgassák egymást. Az emberek szóval fejezték ki helyeslésüket, a farkas pedig jobb mancsával esküdött. Attól a naptól kezdve a farkas és az emberek megtartották a Ferenc által kötött egyezséget. – Az ordas ezután még két évig élt a városban, enni kapott, s cserébe ezért senkit sem bántott.

Ebben a történetben sem az éhes farkas nem rossz, sem a falusiak. Mindkettejüknek megvannak a saját szükségleteik. Szent Ferenc szerződést ajánl, mely a falusiaknak is jó, de a farkas problémáját is megoldja. Mert enni kap.

Hiába mondták volna a falusiak a farkasnak: „Senki nem hívott. Nem akarunk éhes farkast!”

A menekülteket nem hívta senki. Hiába írjuk óriásplakátokra: „Nem akarunk bevándorlókat.” Itt vannak. Nincs választási lehetőségünk. Kezdeni kell velük valamit. Úgy, hogy a legjobbat hozzuk ki ebből a ránk szakadt helyzetből. Az ő érdekeikről sem megfeledkezve. Hanem egyességet kötve.

Akkor is, ha a menekült szorult helyzetében nem kér engedélyt, bejöhet-e az országba. Mert a bőrét menti. S ebben részéről van agresszió. Bár ő is sokszor agresszió elől menekül.

Tudatos gyűlöletkeltés

Gyerekkoromban a háború alatt hasonló félelemkeltés történt. Akkor az ellenség a zsidó, a hadifogoly, meg a kényszermunkás volt. Debrecenben láttam, hogy csendőrök kísértek sárgacsillagos zsidókat. Ezektől féltem. Csak felnőttként tudatosult bennem, hogy a zsidóknak több félnivalójuk volt akkor, mint nekem.

A háború idején a félelmet bennünk, gyerekekben a zsidótól, ellenségtől egy különös légkör gerjesztette. Nem a szüleimtől eredt. Egy hangulat alakult ki az emberek között, amit a gyerekek reflektálatlanul átvettek. Gyerektársaim egymás között azon szórakoztak, hogy a zsidókat ócsárolták.

Hasonló reflektálatlan indulat terjed ma európaszerte idegennel, másvallásúval szemben. A félelem kelti. A menekültek végnélkülinek tűnő áradata valóban ijesztő. De a félelem nem hoz megoldást. Vakká tesz. Előítéletet és gyűlöletet szül. Németországban 2015-ben 887 menekültszállást gyújtottak fel vagy támadtak meg ismeretlen szélsőségesek.

Ezért a német sajtó inkább a radikálisok ellen hangol. Az idegengyűlölet veszélyét kiemeli. Ezért sokszor megismételte a híradásban, hogy migráns-ellenes tüntetők akasztófát állítottak a kormányfőnek, megkéselték Köln polgármester asszonyát, aki menekültekkel foglalkozott. A sajtó fontos része azt a tudatot erősíti, hogy az erőszak a bevándorlók ellenségeit jellemzi, nem pedig a menekülteket. Vagyis féljünk inkább a szélsőségesek térnyerésétől, mint a bevándorlóktól.

A magyar sajtó meghatározó része pedig a menekültekkel szemben táplálja a félelmet a lakosságban. A veszély hangulatát kelti. Gyakran hallható, hogy a “migráns” terrorista, betegséget hoz, megtámad, piszkos, megerőszakol másokat. Egy neves magyar folyóirat címlapján pedig látok egy szerzetest, aki azt állítja, hogy a migránsok betörők. Ez félelemkeltés. Gyűlöletkeltés. Általánosítás. Éppen egy keresztény szerzetes részéről számomra megdöbbentő.

Az új népvándorlás valóban sok veszélyt rejt magában. Nem ok nélküli a félelem. Egy idegen világból érkező tömeg komoly konfliktusokat okozhat a befogadó társadalomban. Többségében egyedül álló fiatal férfiak szokásai nem változnak meg egyik napról a másikra. De a félelem felerősítése velük szemben felelőtlenség. Csak tovább polarizál. Az ijedelmet növeli. Józan megoldások keresését akadályozza.

Elítéljük a terroristák kegyetlenségeit jogosan. Nálunk ugyanakkor terjed a gyűlölet, az elutasítás. Ettől tartok. Erre figyelmeztetek.

Mégis nekünk európaiaknak sokkal kevesebb okunk van félni, mint azoknak az idegeneknek, akik bár hívatlanul, de nálunk próbálnak menedéket keresni.

Ne a félelmet növeljük!

Azok a generációk, amelyek a 60-as évek óta születtek, nem estek át történelmi megrázkódtatásokon, megpróbáltatásokon. Akiknek viszont tapasztalata van háborúról, éhezésről, nyomorúságról, azokat talán nem éri akkora sokként, hogy a menekülthelyzet kiránt egy biztonságosnak hitt talajt a lábunk alól. A bevándorlók a biztonságosnak hitt világunkba jöttek. S a fiatalabbak talán most élik át először a traumát: „azt hittük, hogy ez velünk nem történhet meg.”

Kritikus helyzetben mindenki fél. Bezárkózik, fallal veszi körül magát. Zsigerből védekezik.

Amikor félek, akkor határt húzok magam köré. A saját azonosságomat keresem. Arra figyelek, ami elválaszt. Csak veszélyt látok, s a veszélyre van kiélezve a figyelmem.

A félelem vakká tesz. Más érveket hoz elő belőlem, mintha a veszélyes helyzetben megoldásokat keresnék. A félelemben magamat akarom óvni, s kizárom a tudatomból azt a lehetőséget, hogyan is lehetne megoldást találni a veszélyben.

Azt talán szégyellnénk beismerni, hogy a félelem vezet minket. Szalonképessé tesszük a félelmet, ideológiákkal, racionális magyarázatokkal.

Fontos ezért, hogy észrevedd, ha félsz. Akkor könnyebben tudsz távolságot venni a félelmedtől. Ha nem a félelmed irányít, a veszély ugyanaz marad, de mert van egy belső összeszedettséged, higgadtságod, észreveszed, hogyan léphetsz tovább.  Ha nyugodtan nézel egy helyzetre, a tudatod kitágul. A lehetőségeidet jobban meglátod.

Nem tudok egyetérteni azzal a politikával, hogy a félelmet növeljük. S a határhúzás a félelmet növeli. A „mi csak védekezünk” – magatartás erőszakot szül, mert a másik oldalról érzik az erőszakot a határhúzásban.

Bízom abban, hogy valami inkább lesz jobb, ha egymással felvesszük a kapcsolatot.

Remény és kétség között

Engedem-e, hogy olyan dolgok nyugtalanítsanak, amikre nem tudok azonnal megoldást? Ezt az állapotot nem szeretjük.

Ha gyors ítélettel nem takarom el a problémát, hanem elviselem, hogy nyugtalanítón jelen van az életemben, ha magamhoz engedem a kétséget, a kételyeket, s közben nem szűnök meg keresni a reményt, akkor tudom megkérdezni: Mire lehet ez jó? – Mit akarhat Isten ezzel?

A menekült van nagyobb veszélyben

Budapesten a nyáron a Keleti pályaudvarnál sok utazó veszélyeztetve érezte magát, amikor a menekültek alvóhelyei között kellett áthaladnia. Megértem a félelmüket, és sajnálom, hogy a menekültek kellemetlenséget okoztak nekik. És elismerem, hogy nehéz egy nyugalomhoz szokott, békében élő, jóléti társadalomnak elfogadnia azt, hogy a váratlanul, hívatlanul érkezett jövevények nagyobb bajban vannak, mint mi, akiket megzavar az ő jelenlétük. Nekünk van otthonunk, nekik nincs.

Bayreuth-ban mi is a földön aludtunk, tömegszálláson, de nem a szabad ég alatt, mint a Keletinél az arabok. Szegényes ellátást is kaptunk, egy kondérban főtt valami minden nap. A háború ellenére ott minden jól meg volt szervezve.

Kérdező: És hogyan fogadtak titeket a helyi lakosok?

Jóindulattal néz rád, vagy elfordítja a tekintetét

Egy család vendégszeretetéről szép emlékünk maradt. 1945 áprilisában egy asszony, aki édesanyámat a templomból ismerte, meghívta szüleimet a hat gyerekkel húsvéti ebédre. Ő is öt vagy hat gyereket nevelt és egyedül vezette a gyógyszetárukat, mert a férje már 1939 óta a fronton küzdött. Felejthetetlen maradt számunkra, ahogyan megvendégelt minket, idegeneket. Végre egyszer normális házban lehettünk, ebédlőben ettünk, és kitűnő ebédet kaptunk.

Ezen a családon keresztül megváltozott a viszonyunk a németekhez és ez a német család más szemmel nézett ezután magyar menekültekre.

Magunkra maradtunk

A bombatámadások mind gyakoribbak lettek Bayreuthban. Azok, akik megszervezték az ellátásunkat az amerikai csapatok közeledtével eltűntek, és magunkra hagytak minket. Nekünk menekülteknek sem maradt más választásunk, minthogy szétszóródjunk. Mi egy nagy csoporttal, talán hetvenen, rohantunk ki az égő városból. Öt kilométert gyalogoltunk, végül egy üres pajtában aludtunk. Később egy szomszéd falu vendéglőjében és iskolatermében kaptunk szállást.

Ebben a faluban csak asszonyok, gyerekek és öregek éltek. Aférfiak hiányoztak. Ők a háborúban, hadifogságban voltak vagy elestek. A falu lakói nem örültek nekünk, nyűg voltunk a nyakukon, ezt ki is mutatták. Élelemmel egy ideig a megszálló amerikai katonák láttak el minket.

Édesapámat az amerikaiak elvitték hadifogságba, édesanyám egyedül maradt a hat gyermekével. Keményen megdolgoztatták őt a helyi lakosok. De nemcsak őt, a testvéreimet is, akik a pékségbe jártak besegíteni, és akkor kaptunk egy darab kenyeret. Segítettünk a parasztnak és akkor kaptunk egy liter tejet. Szedtünk áfonyát, gombát, – ez már ősszel volt – és ezeket eladtuk, hogy valamit tudjunk szerezni.

45-ben sem volt könnyebb befogadni a menekülteket

Utólag visszatekintve csodálom azt a türelmet, amivel elviseltek minket az ottani lakosok. És mondja nekem akárki is, hogy akkor nekik sokkal könyebb volt, mert mi is keresztények voltunk és nem muszlimok, mint a mostani menekültek. Elismerem, hogy a mostani helyzetben megnehezíti a befogadást a kulturális különbség.

De akkor is nehéz volt a helybelieknek, mert idegennek éltek meg minket. Nem beszéltük a nyelvüket, alig tudtuk megértetni magunkat velük.

Ők protestánsok voltak, mi pedig katolikusok. Az ökumenizmus, a felekezetek közeledése még ismeretlen volt a falusiak számára. A különbözőség és a kölcsönös ellenségtudat akkor még erősen érződött a két keresztény vallás között. Nem fogadtak minket tárt karokkal. Elviseltek.

A felekezeti és nyelvi különbözőségen túl mi városi polgárokként törtünk be a falusiak életébe. A földművelő asszonyok megvetették a városi embert. A kezeken látták, hogy ezek a jövevények sohasem végeztek kétkezi munkát. Csak kapni akartak valamit. Édesanyám nem értett a trágya fogartásához, de mégis megcsinálta. Persze nem olyan jól, mintha parasztasszony lett volna. A falusiak azt tapasztalták, hogy mi mások vagyunk, mint ők. Ha mi is parasztok lettünk volna, akkor talán szívesebben segítettek volna nekünk. De nem voltunk azok.

Talán attól is félhettek, hogy meglopjuk őket. Volt, hogy mi gyerekek elmentünk koldulni egyik házról a másikra. Volt olyan hely, ahol adtak egy darab kenyeret, vagy valami mást, de megtörtént az is, hogy elkergettek minket, vagy ki sem nyitották az ajtót.

De a bajor parasztok igazából nem bántottak minket. A magyar menekültek viszont veszekedtek és sokszor ártottak egymásnak. Édesanyám kabátját, ékszerét honfitársaink lopták el.

Az 56-os magyar menekültek között is voltak olyanok, akik később börtönbe kerültek. Franciaországban többször meglátogattam néhányat közülük.

Bezárt világ

Ifjúságom nyolc évét töltöttem magyar menekültek között. Ebből négyet a Passau-Waldwerke-i táborban. Oda gyűltek össze azok, akik Magyarországra hazatérni szándékoztak. Időnként tízezeren éltek ott. A szüleim is haza akartak minket vinni, azért mentünk Passauba. De amikor mi odakerültünk 1947-ben, akkor már megszűntek a visszatelepítések. Ez a hidegháború kezdete volt Nyugat és Kelet között.

Ebben a barakokból álló táborban előttünk kényszermunkások éltek, akik a háború alatt a hadiipar számára dolgoztak. Összezsúfolva laktunk, egy szobában több család. Egy nagy barakban főztek az egész tábor lakói számára. Mindenki a csajkájával ment az ételért. Vízvezeték is csak egy barakban volt és közös WC, ahol egymás mellett ültünk és dolgunk intézése közben egymással szórakoztunk.

Egy másik nagy barakban iskolát rendeztek be nekünk, diákoknak. Egy asztal körül ült egy osztály. A hangzavar ellenére tanultunk mégis rendesen. Kiscsoportos munka folyt, és tanáraink ugyanazt a tábori életet élték, mint mi diákok. Ismertük a családjukat, magánéletüket és ők is a miénket. Nyáron jó időben a tanár sokszor kivitte az osztályát a szabadba, ahol egy fa alatt tartotta meg az órát.

Az iskolatermet vasárnap átalakítottuk templommá. Előbb mi katolikusok mentünk misére, utánunk a reformátusok jöttek. Szórakozási lehetőségeink is voltak. Ping-pong és egyéb sport rendezvényekből, versenyekből nem volt hiány. A farsangi bált magunk szerveztük meg.

A tábor orvosa is menekült volt. Úgyszintén az boltos, akinél sok mindent vásárolhattunk. Csak a pénz hiányzott, a munka a megélhetéshez és a jövő.

Az emigráns magyarok csak egymással érintkeztek. Nagyon bezárt világ alakult ki köztük. A felnőttek belső harcokat folytattak jelentéktelen dolgok miatt és nem vették észre az élet igazi problémáit. Amikor szüleim német gimnáziumba iratták be a bátyámat, hogy megtanuljon végre jól németül, hazaárulónak neveztek minket.

Ebből a csak önmagával foglalkozó emigráns világból 18 éves koromban léptem ki. Beléptem a jezsuita rend német noviciátusába. Ott, kívülről nézve ismertem fel, hogy a légkör, amiben az emigráns magyarok és a szüleim akkor még éltek, egy bezárt skatulyának a dohos levegőjéhez hasonlított.

Aki mert nyitni, az életre talált

A menekült tábor egy szigetet alkotott, ahol mintha otthon lettünk volna és nem külföldön. Aki ennek a képzelt biztonságnak a védettségében élt hosszabb ideig, az megszokta a bezártság nyugtató, kábító hatását. A barakokon kívül rá váró jövő nyugtalanította. Félt kitenni magát egy új élet kihívásainak. Ezért nehezen szánta rá magát, hogy elhagyja a tábort.

Hova menjünk? Mit csináljunk? Miből fogunk megélni? Ezekre a kérdésekre, kétségekre, félelmekre nincs válasz a táborban. A helyünket a világban csak azután találtuk meg, miután léptünk, miután mögöttünk hagytuk a tábor biztonságát. Miután a bezártság álbiztonsága helyett a valós életet választottuk. Az élet nyitott, befogadó, alkalmazkodó. És mindig újat hoz elő.

A Passau-Waldwerke-i tábor csak hat év után kezdett lassan feloszlani. Mivel a Magyarországon kialakult politikai helyzet miatt nem térhettek vissza az emberek, a jövőjükre kellett gondolniuk. 1950-ben megkezdődött a menekült magyarok tömeges kivándorlása az Egyesült Államokba, Ausztráliába, Dél-Amerikába. Sokan, mint mi is, Németországban helyezkedtünk el. És nem okoztunk kárt vagy hoztunk veszélyt új hazánk számára.

Szinte minden német család rokonai közt van menekült

A második világháború után a szétbombázott, romokban heverő Nyugat-Németország sikeres újraépítéséhez nagymértékben hozzájárult a sok millió menekült és kitelepített.

A menekült, kivándorló, új hazát kereső általában tettrekész ember. Semmije sincs, csak a léte és élniakarása. Mindent megtesz, hogy megtalálja a helyét az új környezetben és életlehetőséget teremtsen magának.

Ma alig található Németországban olyan család, amelynek a rokonai között ne lennének menekültek vagy betelepítettek. Lehet, hogy ezért támogatják az ujonan érkezőket annyian 2015-ben. Ezért éreznek együtt velük és bíznak abban, hogy az új polgárok befogadása is sikeres vállalkozásnak bizonyulhat.

Mindig és mindenhol keveredtek a népek

Régen a németek is azt hitték, mint mi magyarok, hogy leszármazásunk által vagyunk magyarok és válunk egységes néppé. De nincs olyan, hogy tiszta magyar vér. Se tiszta német vér, amit Isten adott volna. Kémiailag nem kimutatható.

Franciaországban nem a leszármazás számít. Aki az ország területén született, az francia. USA, Kanada, Ausztrália lakossága szinte kizárólag keverék népekből tevődik össze. És sikeres hatalmas nagy országok. Több kultúra és vallás is megfér egyidejüleg egy országban. Vannak komoly konfliktusok, mint a fehérek és feketék között az Egyesült Államokban. De nem szükségszerüleg bántják egymást különböző kultúrájú lakosok.

Dél-Amerika népei sem egységesek. Az indiánnak nevezett őslakosság, a spanyol és portugál hódítók, a behurcolt fekete rabszolgák és az európai bevándorlók leszármazottai részben összekeveredtek, részben pedig megőrzik eredeti identitásukat. William Ospina kolumbiai író az amerikai subkontinens történetéről elgondolkozva állítja, hogy „Európának az a része vagyunk, amelyik össze mert keveredni a világgal, amelyik megfertőződött a különbözővel.

”Magunkon hordozzuk azt a jellegzetes modern életérzést, hogy az áldozatok és a hóhérok leszármazottjai is vagyunk, a megszállóké és a leigázottaké is. Nem annak tulajdonítunk fontosságot, hogy milyen vér keveredett össze bennünk. Ez az életérzés teher, ami rossz lelkiismeretet szül. De megértővé tesz és jót vált ki bennünk, ha elfogadjuk.”

Magyarország népessége is keveredések eredménye. Avarok, jászok, székelyek és svábok, cigányok, zsidók, kúnok, bunyevácok, katolikusok és reformátusok, ateisták, liberálisok és kommunisták, harcolni kész nacionalisták, homoszexuálisok és heteroszexuálisok, fehérek, sőt feketék is, zsebtolvajok és milliárdosok, okosak és buták, mind lehetnek magyarok. Megférünk együtt. Nem minden honfitársunkat egyformán szeretjük, de másokhoz hasonlítva áldott békében élünk. Kijövünk egymással.

Nincs homogén társadalom. Miért ne férnének meg köztünk arabok is. Betöltené a helyét hatszázezer honfitársunknak, akik máshol próbálnak szerencsét.

Miért tartjuk most magunktól távol az idegent, a jövevényt? És miért súlytjuk újra kemény börtönbüntetéssel az illegális határátlépőt, mint a régi vasfüggöny idejében?

Kérdező: Mit mondanál azoknak a menekülteknek, akiket azért tartanak hónapokig börtönben Magyarországon, mert a kerítésen keresztül próbáltak meg bejönni, és nem tudják őket visszatoloncolni Szerbiába?

Az illegálisan határátlépők börtöne

Ahogy én magamat ismerem, semmit sem mondanék. Nekem az a tapasztalatom, hogy ha valaki egy katasztrofális, nagyon rossz helyzetben van, akkor nem is akar tőlem semmit sem hallani. Neki az segítene, ha elmondhatná a félelmét, aggodását a hozzátartozói miatt, akik otthon maradtak. Kifejezhetné a szorongását jövőjét illetően.

Meghallgatnám őt. Ez az én módom, ahogyan szenvedő emberek felé fordulok. Biztatnám, hogy bírja ki, várja ki, és tegyen meg mindent azért, hogy jobbra forduljon a sora.

Már 2015. szeptember 15-e előtt, még azelőtt, hogy a határzár megsértésével kapcsolatos törvényt meghozták, tudtam, hogy ennek a törvénynek botrányos és fájdalmas, esetleg tragikus következményei lesznek. A törvényt azért hozták létre, hogy egyeseket feláldozzanak, és így elriasszanak másokat. Hogy senki se érintse meg többé a szögesdrótot.

Tudja meg az ország

Valamit mégis lehet tenni: adjuk hírül a világban, hogy mi történik emberekkel. És nemcsak általánosságban, hogy ott vannak a börtönben, hanem egyesek konkrét történetét kell ismertetni. Hogy felfigyeljenek rájuk azok, akik tenni tudnak valamit. És akik tenni tudnak, azok részben a politikusok, ők azonban akkor lépnek, ha a választó polgár ezt elvárja tőlük. Ezért a közvéleményt kell informálni, a bezártak szenvedését nyilvánosságra hozni.

Kérdező: És a menekültek befogadása szerinted hogyan oldható meg? Milyen szemléletváltásra van szükségünk ahhoz, hogy legyen több akarat a befogadásukra?

Szemléletváltáshoz közel kell engedned magadhoz őket

Szemléletváltás érintettség által jön létre.

Amíg a menekültkérdés csak a dél-amerikaiak, ausztráliaiak, afrikaiak, az Egyesült Államok problémája volt, addig Európában nem mozdult semmi. Nem érintett minket. Még akkor sem, miután a törököket, libanoniakat, jordániaiakat árasztották el menekülő tömegek. Amikor a görögök és olaszok kiáltottak segítségért, mert nem birkóztak meg az érkezők sokaságával, az sem ébresztette fel a többi európai testvérnép szolidaritását. Majd a híradó beszámolt arról, hogy a Földközi-tenger temetővé vált. Migránsok holtestével tele. Az Európai Parlament képviselői erre egy perc csendes fejhajtással megadták a tiszteletet az áldozatoknak.

A világkatasztrófa, ami otthonuk elhagyására kényszerít manapság kétszáz millió, megismétlem 200 000 000 embert, nem zavarta meg a magyarok, osztrákok vagy németek nyugalmát. Csak amikor Budapestet érintették, tört ki nálunk a botrány.

Csak ha minket is érint mások elviselhetetlen helyzete, akkor figyelünk fel rájuk igazán. Csak ha megzavarnak, ébredünk fel mély álmunkból. Közel kell jönniük hozzánk. Fel kell rázniuk minket, hogy észhez térjünk és tudomásul vegyük korunk egyik globális katasztrófáját. A gazdag észak és a szegény dél közötti különbséget, ami háborúkhoz és következésképpen új népvándorláshoz vezet.

Elárasztják Európát

Ez a népvándorlás, aminek még nem látjuk a végét, bennünk, magyarokban nem együttérzést, hanem félelmet váltott ki. Megijedtünk, mert túl sokan jöttek. Elárasztanak bennünket.

Megkockáztattam egyszer egy előadáson feltenni a kérdést, hogyan fogadták a honfoglaló magyarokat azok a népek, amelyek akkor itt éltek. Abban az időben a honfoglaló magyarok lóháton jöttek, nem kértek engedélyt, erőszakot alkalmaztak. Egész Európa rettegett tőlük.

Elárasztottuk mi is őket

Nemcsak a honfoglaló magyarok árasztották el Európát ezer évvel ezelőtt. Mi európaiak is elárasztottuk Amerikát, Afrikát, Ázsiát. Erre figyelmeztet minket a kolumbiai William Ospina „Los nuevos centros de la esfera”, A Föld új központjai című könyvében:

„Párizsban egy metro lejáróra mázolva olvastam: “Mennyi afrikai van Franciaországban – őrület!” Aki ezt írta, az ijedelmét fejezte ki. Nyugtalanító a franciáknak annyi külföldi. De az nem ijesztő, hogy mennyi európai van Afrikában! Ehhez hozzászoktunk a gyarmatosítással, misszionáriusaink áldozatos tevékenységével, az európai és amerikai fegyverek jelenlétével, számtalan vállalkozó üzletelésével.

Ebben a fali feliratban nyilvánvalóvá válik a kölcsönösség.”

Ha Európa meghódíthatta az egész amerikai kontinenst, elszállíthatta Dél-Amerika aranyát, ezüstjét, gyarmatává tehette Ázsia és Afrika népeit, kizsákmányolhatta természeti kincseit, elhurcolhatta és rabszolgaként dolgoztathatta a fekete kontinens fiatalságát, „akkor joguk van ahhoz nekik is, hogy Európa vívmányait élvezhessék.”

Mi magyarok félünk az iszlám térhódításától. Ez a félelem nem jogtalan. De ne felejtsük, hogy keresztény misszionáriusaink sem kérdezték meg Dél-Amerika, Afrika, Ázsia lakóit, hogy mehetnek-e oda téríteni. Nem vonom kétségbe érdemeiket. Térítési buzgóságuk mellett gyógyítottak, tanítottak, szolgáltak. De közben tudatosan vagy jóhiszeműen hazájuk, Európa gazdasági és politikai érdekeit is képviselték és erősítették. Misszionáriusaink részesei voltak a gyarmatosítás, kizsákmányolás, rabszolgakereskedés bűnének is.

Afganisztánba, Irakba, Líbiába a háborút szövetségeseink és európai testvérnépeink vitték nem is olyan régen.

Ma belga, német, francia fegyverek elárasztják a déli földrész szinte minden országát. Kiváló üzlet ez. Nyereségét mi is élvezzük. Milliárdokat kapunk belőle Brüsszelen keresztül, hogy növekedjen hazánk. Ne mondja nekem senki, hogy nincs közünk a közel-keleti háborúkhoz és azoknak következményeihez.

Tettesek is vagyunk, nemcsak áldozat

Őseink és szövetségeseink bűne terhel minket is. Összefüggünk. Nem mondhatjuk, hogy nincs közünk ahhoz a helyzethez, ami kialakult. Van benne felelősségünk. Van vele dolgunk. Nem tudjuk kivonni magunkat belőle. Kellemetlen kérdések elé állít.

Én vagyok a seb és a kés is,

A pofon és az arc,

Én vagyok a végtag és az egész,

A hóhér és az áldozat.

(Baudelaire)

A Közel-Keleten élő keresztények is vádolnak minket

„Mi, a Közel-Kelet keresztényei fizetjük meg az árát azoknak a döntéseknek, amelyeket a nyugati kormányok hoznak” – állítja Bechara Rai libanoni maronita bíboros a KNA (Katholische Nachrichten-Agentur) szerint. A Közel-Kelet muzulmánjai a nyugati kormányok döntéseit a kereszténység döntéseinek tartják és a közel-keleti keresztényeket a nyugati kormányok szövetségeseinek tekintik. „Ezért a nyugati államoknak kerülniük kellene minden konfliktust az arab világgal, hogy a muzulmánoknak ne legyen okuk a keresztények ellen fordulni.”

Kérdező: Keresztényként hogyan viszonyuljunk a menekültekhez?

Keresztényektől jóindulatot feltételeznék bajban lévők iránt. Megdöbbent, hogy ma Magyarországon mégis mennyi indulatot látok keresztényeknél muzulmánokkal szemben.

Szemléletváltáshoz hit szükséges, nem félelem

Jézus elismeréssel tekintett más vallású emberekre. Megcsodálta a pogány kafarnaumi százados hitét és felkiáltott egy másik alkalommal, hogy „nem találtam Izraelben annyi hitet, mint ennél a pogány asszonynál”.

Jézus olyan törvénynek engedelmeskedett, amely felülír sok emberi szabályt. Mert a Mennyei Atyja, ahogyan Istent nevezte, mindenkinek az Istene, „aki esőt hullat és napsütést áraszt jóra és gonoszra, hívőre és hitetlenre egyaránt.”

Jézus a vallásosság ellentmondásaira hívja fel a figyelmet. Példázataiban és megnyilatkozásaiban a mi elénk, vallásos emberek szeme elé tart tükröt. Mint például az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédében. Az igazhitűek érzéketlenül elmentek a rászoruló mellett. Nem érezték magukat megszólítva a kirabolt és bajba került láttán. Mással voltak elfoglalva. Talán azt hitték, hogy nekik fontosabb feladatuk van.

A Biblia olyannak mutatja Istent, mint aki nem a vallásos előírások betartása által érzi magát megtisztelve, hanem azáltal, hogy jóindulattal fordulunk embertársaink felé. Akkor szeretjük és tiszteljük Istent, ha tiszteljük és szeretjük embertársainkat. Különösképpen azokat, akik éhesek, szomjasak, börtönben vannak, betegek, nincs ruhájuk.

Csak a mieinknek segítünk?

Dél-Amerikában a keresztények között, akiket ismertem, nagyon elevenen élt a tudat, hogy nemcsak azoknak kell segítenünk, akik a templomunkba járnak, hanem azoknak, akiknek szüksége van rá.

A második világháború után Németországban komoly lelkiismeret-vizsgálatra adott okot, hogy a náci üldözés idején több püspök és pap csak a kikeresztelkedett zsidókat vette védelmébe. Mulasztásukat jogosan rótták fel nekik később.

Nem keresztény az elgondolás, hogy a keresztény Európába csak keresztényeket fogadjunk be.

Szeresd ellenségedet!

A keresztény felebaráti szeretet más, mint a család szeretete. Több, mint a haza szeretete. A hitközösségen is túlmutat. Szeresd embertársadat függetlenül attól, hogy milyen a vallása, hite, nyelve, bőre, kultúrája, viselkedése. Függetlenül attól, hogyan viszonyul hozzád.

Szeresd ellenségedet. Vagyis legyél jóindulattal az ellenségeddel szemben is. Kívánj neki jót, támogasd, ha bajban van vagy szüksége van rá. Ha képtelen vagy jót érezni iránta, vagy félsz tőle, akkor kérd az Egek Urát, hogy változtassa át a gyűlöletedet vagy félelmedet jókívánsággá.

Amikor valakit nem tudsz szeretni, akkor kérd Istent arra, hogy ő szeresse azt helyetted.

Szeresd ellenségedet, vagyis vedd tudomásul, hogy neked sincs több jogod az élethez, mint neki. A létet kapjuk. Nem mi adjuk magunknak. Ellenségednek annyi joga van élni, mint neked. Ez keresztény felebaráti szeretet.

A keresztények örömhíre találkozásokról szól

Jézus nem nagy politikai programot hirdetett meg. Személyes kapcsolatot vett fel emberekkel. Az Evangélium, örömhír, tele van egyedi, személyes találkozásokkal. Jézus így gyógyított, adott életet és megváltoztatta a világot.

Szemléletváltáshoz hit szükséges és akarat, nem félelem. Megoldásokat kell keresni.

Találtak megoldást, mert akartak találni

Az októberi sörfesztivál idején gyorsan találtak megoldást a Münchenbe érkező sok ezer menekült számára. Nagy volt ugyanis az aggodalom, hogy a hat millió söröző békében tud-e szórakozni. Lett megoldás. A sörözőket nem zavarták meg az arabok. Befogadásuk tökéletesen meg volt szervezve. Mert meg volt az akarat hozzá.

Pár nap alatt szétosztották őket a környező falvakra és városokra. Kvótát vezettek be. Kiszámították, hogy a települések nagysága és képessége mennyit bír el. Még ha kezdetben sokan tiltakoztak is ellene, végül elfogadták. A sörfesztivál zavartalan sikertörténet lett 2015-ben.

Sikeres befogadás példája

Augsburg közelében egy kihalásra ítélt hatalmas kolostorban tíz napos lelkigyakorlatot tartok minden évben. A ház fenntartója és a programok szervezője a Lumen Christi közösség, amelyik kezdett szétesni az utóbbi években. Tavaly a menekültek érkezésével azonban új feladatot kapott. Befogadtak 39 menekültet, többségében asszonyokat és 19 kiskorút. Hamarosan három kisbaba is született.

A kolostor felét leválasztották számukra. Ezzel az épület fenntartása is biztosítva lett, mert az állam lakbért fizet a migránsok után. Az együttélés nem mentes konfliktusoktól, de a menekültek életet hoztak a házba és a közösség tagjai feladatot kaptak. Gondoskodnak a családok ellátásáról, tanítják őket németre, segítik az ügyek intézését a hatóságoknál.

A helyi polgármester összehívta a falu népét, hogy ismerkedjenek az újonnan érkezettekkel. Az önkéntes tűzoltóság és a sportegyesület meghívta a fiatalokat. A gyerekek helyet kaptak az óvodában és az iskolában. Új élet született nemcsak a kolostorban, hanem az egész településen.

Fogadj be egy családot!

Ferenc pápa kérte, hogy minden plébánia fogadjon be egy menekült családot. Vannak, akik ezt nevetségesnek tartják, vagy elengedik a fülük mellett, vagy azt állítják, hogy a pápa nem ért hozzá.

A veszélyeztetettség érzését nem szeretném lebecsülni. A sok idegen nyugtalanító. De ha maga a püspök úr, vagy a plébános úr támogatná a tervet és meghirdetné, hogy egyházközségünk befogad öt családot vagy akár csak egyet, egész biztosan lennének olyanok, akik levennék a terhet a plébános válláról. Nem is neki kellene saját lakását megosztania. Keresnének néhány üres szobát, amelyet a menekültek rendelkezésére bocsátanának. Az egyházközség tagjai pedig felvennék a kapcsolatot az újonnan érkezőkkel. Ez nem lenne olyan nehéz. Ezer példa van rá.

Ez jóindulat kérdése, szervezés kérdése. Hogy akarjuk-e, vagy nem akarjuk. Hogy veszélyt akarunk-e látni bennük, egy szörnyűséget, vagy pedig egy lehetőséget.

Személyes megoldás lehetősége egy világválságra

Ha a menekültkérdést nem úgy tekintjük, mint ellenséges, török hadak támadását, amelyek ostromolják az ezeréves Magyarország határát, akkor egyből más lesz a hozzáállásunk a menekültekhez. Megoldásokat a menekültválságra nem akkor találunk, ha ágálunk ellene, ha ellenségnek nyilvánítjuk a jövevényeket, ha félelmünkben bezárkózunk, hanem ha megoldásokat keresünk.

Ha szóba állsz egy menekülttel, vagy kettővel, akkor az egész menekültügyi kérdésnek személyes arca lesz. Mert a szemébe nézel. És lassan elkezdi mesélni a történetét, és te lassan elkezded őt megismerni, és akkor ámulsz és bámulsz, talán észreveszed, hogy neki nagyobb hite van, mint neked, vagy többet szenvedett, mint te. És talán segíteni is fog neked, vagy a plébánosnak, megjavítja a háztetőt vagy a vízvezetéket.

Ha barátságot kötsz egy emberi személlyel, akkor az egész menekültügyi kérdés más dimenzióban, más szinten jelenik meg. A léleknek, az emberi kapcsolatoknak más szintjére kerül. Személyek között születik kötődés.

Amikor a másik ember arcába nézek, akkor személlyé válik az, akit a menekültáradatban legfeljebb szociális esetnek tekintek.

Ha látom az arcát, észrevehetem, hogyan érezheti magát ő. Észreveszem a saját félelmeim mellett az ő félelmeit is. Akkor jóindulat ébredhet. S nem csak védekezem. Akkor tudok megoldásokat keresni.

Legyen egy szegény barátod

Az 1960-as, 70-es években a jezsuita rendben, az én közösségemben felerősödött a szociális érzékenység. Világszerte. Az előljárónk, a baszk származású Arrupe atya kérte, hogy minden rendtag legyen kapcsolatban egy szegényemberrel. Nem azért hogy segítsen neki, hanem azért, hogy személyes ismerettség, érintettség jöjjön létre.

Ha egy bajban lévő emberrel közvetlenül érintkezel, pusztán azért, mert ismered az életét, gondjait, örömeit, szokásait, akkor másképpen fogod látni az ő helyzetét is, a sajátodat is. A világképed megváltozik. Megismered az emberiség valós problémáit.

Ferenc pápa emberi közelségre tanít

Ha minden plébánia csak egy szír családdal lép személyes kapcsolatba, akkor megváltozik az egyházközség hozzáállása az egész közel-keleti problémához. Konkrét embereken keresztül láthatóvá válik a gazdag északi és a szegény déli népek közötti feszültség. Kinyílik a szemünk.

Felfedezhetjük azt is, hogy mennyi érték van a másik kultúrájában. És ők is megismernek minket.

Ilyen személyes kapcsolatok megszületését célozta meg Ferenc pápa a felszólításával. Akármennyire is leseprik, vagy megvetik a szándékát, ő maga ezt az emberi közelséget éli. A közvetlen találkozást minden egyes emeberrel.

A dél-amerikai nagyvárosokban a szegények tömege legalább olyan ijesztő, mint nálunk volt pár hétig Röszkén. Az ember érzi, hogy a sokaság számára nincs megoldás. Tényleg nincs. Ez szinte elviselhetetlen.

Ha csak az emberáradatra nézünk, alig ismerjük fel az egyes emberi személy arcát. De a lelkipásztor hivatásához tartozik, hogy minden egyes emberben Isten szeretett gyermekét szolgálja. Minden egyes migránsban is Isten képmását keresse.

Ferenc pápa maga is bevándorló szülőktől származott. Átélt személyes krízis-helyzeteket. Megtanulta, hogy a bajban lévő embernek az a legfontosabb, ha mellé áll valaki, együtt érez vele, nincs magára hagyva. Ezt a lelkipásztori magatartást követte mint püspök Buenos Airesben, amikor egyes családokkal és személyekkel lépett kapcsolatba.

Az idegen kultúrából érkező számára Európa teljesen új világ, amit legfeljebb a tévében látott, de az máshogy néz ki ott, mint itt élőben. És ebben az új világban csak akkor tud talpra állni, ha valaki őt befogadja és pedig úgy, mint embert, közvetlenül, valósan befogadja. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mintha nem találnék elég szót rá, hogy kimondjam, mennyire fontosnak tartom a pápának ezt a felszólítását.

Az egyedi kapcsolatokon keresztül

Azért is, mert egész életemen át azt tapasztaltam, hogy az igazi kapcsolat és fejlődés emberek között mindig egyedi találkozásokon keresztül történik. Akkor, amikor egymást felfedezzük. Megismerve személyesen az idegent, előítéletek leépülnek. Megszűnik az általánosítás. Az érdeklődés egymás iránt biztonságot ad, bátorít, közös életet tesz lehetővé. Építi az egész emberiség jövőjét.

Ellenségek kibékültek

Közvetlen emberi kapcsolatokon keresztül kötnek békét ellenségek. Európa népe évszázadokon keresztül öldökölte egymást. Három államférfi döntötte el, hogy kibékítik Európát. Így született az Európai Unió.

Franciák és németek három gyilkos háború után ifjúsági találkozókat szerveztek, amelyeken keresztül a két ellenséges nép megismerte egymást, és megbarátkoztak. Ezeknek az ifjúsági találkozásoknak én is aktív részese voltam. Tudom, miről beszélek.

Katolikusok és protestánsok harmincéves háborút folytattak egymással. Öltek és gyilkoltak. Ellenségként tekintettek egymásra évszázadokon át. Csak amikor külső politikai események folytán összekeveredtek, akkor ismerték fel, hogy ami elválasztja őket egymástól, annál sokkal fontosabb az, ami összeköti őket: közös keresztény hitük.

Kérdező: Egyre többet halljuk, hogy a muszlimok veszélyesek a keresztényekre nézve. Te mit gondolsz a hitek ellentétéről és arról, hogy lehetséges-e a különböző hitek közeledése?

Egy az Isten

„Iszlám vallásban élő testvéreim!” Boldog Charles de Foucauld a muzulmánok között élve talált vissza keresztény hitéhez. Köztük élt és halt meg. Testvéreinek nevezte őket. Azért imádkozott, hogy a két vallás békében éljen egymással.

Magadhoz tudod-e engedni, hogy egy az Istenünk?

Ha az igaz Isten nemcsak a keresztények Istene, hanem a muszlimoké és mindenkié is, az próbára teszi a mi istenképünket.

Nem megvédenünk kell a kereszténységet, hanem élnünk kell a hitet. A hitet abban, hogy Isten megbékíti és összehozza az ellenséges vallásokat.

Ezért remélek abban, hogy a jelen helyzet nem csak rosszat hoz a kereszténységnek, hanem előkészítheti a vallások és kultúrák közti párbeszédet.

Navid Kermani kapta 2015-ben a német könyvszakma Béke-díját. Kermani iráni származású hívő muszlim, s a kereszténységről írt könyvében (Ungläubiges Staunen) ámulva ír a mi vallásunk szépségéről.

Mert összetartozunk

Amint protestánsok és katolikusok már békében élnek egymás mellett, úgy muzulmánok és keresztények is kibékülhetnek a jövőben. Nincs okom rá, miért adnám fel ezt a reményt. Hívő emberként csak egy Istenben hiszek. Közös otthonunk ez a Föld. Csak egy emberi nem létezik.

Akik egy nyelvet beszélünk, közelebb érezzük magunkat egymáshoz. Akik egy helyről származunk, azokkal több közös kulturális tapasztalatunk van. De nincs keresztény ember és muzulmán ember. Nincs magyar ember és afrikai ember. Csak ember van. Testvérek vagyunk. Az arabok is testvéreink. A muzulmánok is. Kain hiába állítja, hogy „nem vagyok a testvérem őre”. Felelősek vagyunk egymásért.

Partikuláris és globális érdekek

A globalizált világban a válság egy országot sem hagy érintetlenül. A problémáit kerítéssel nem tudjuk távol tartani magunktól. Ami máshol történik, az minket is érint. Az egésznek mi is része vagyunk. Összefüggünk. Nem mondhatjuk, hogy nincs közünk ahhoz, ami kialakult. Van benne felelősségünk. Van vele dolgunk.  Nem vonhatjuk ki magunkat a közös feladatból.

A kerítés két oldalán másként néz ki a világ. A menekültek a jövőben reménykednek. Mi a jövőnket féltjük tőlük. Nekünk pillanatnyilag nincs szükségünk rájuk. De nekik szükségük van ránk. Hacsak a magunk jövőjéért aggódunk és az idegen sorsa számunkra közömbös, akkor nem tudunk hozzájárulni ahhoz, hogy kibéküljenek a népek és a vallások.

Világválsághelyzetre olyan válaszok kellenek, amelyek az egész emberi család közös javát tartják szem előtt hosszú távon.

A mi országunk érdekei elválaszthatatlanok más országok érdekeitől. Az egészre kell keresnünk megoldást. Nemcsak a saját biztonságunkra. Ha csak azt keressük, hogy nekünk legyen biztos jövőnk, s hogy nekik lesz-e, az nekünk nem fáj, nem tudunk hozzájárulni ahhoz, hogy más legyen a világ.

Felelősek vagyunk az egészért

Meglepő módon épp akkor, amikor személlyé válik számomra a másik, akkor válok képessé arra, hogy megnyíljak az egészre, hogy globálisan lássak.

Felelősek vagyunk egymásért. Nemcsak honfitársainkért. Nemcsak egyházainkért. Felelősek vagyunk minden emberért, legyen az migráns, vagy menekült. Felelősek vagyunk minden élőlényért, Földünk jövőjéért, az egészért. Nem csak magunkért.

Ferenc pápa 2015 adventi beszédében a római kúria munkatársai előtt Oscar Romero salvadori vértanú-püspök imáját idézi: „Lehet, hogy nem látjuk meg fáradozásaink beteljesülését, de ez a különbség az építőmester és a segédmunkás között. Segédmunkások vagyunk és nem építőmesterek, szolgák és nem a Messiás. Annak a jövőnek a prófétái vagyunk, ami nem a miénk.”

 

Forrás: Jezsuita Menekültszolgálat