Széles körben szokás idézni Bibó István egyes aforizmaszerűen frappáns megállapításait, sőt, újabban sajnos szinte már csakis ezeket, ami annak bizonyítéka, hogy őt is utolérte a kivételes szellemi kiválóságok oly gyakori végzete: hivatkoznak rá, ám nem olvassák, a tőle származtatott idézetek alapján ismerni vélik ugyan, de teljesen félreértik. Több olyan skatulyába gyömöszölték, amibe részint nem való, részint pedig nem fér bele, mivel nemzetközi jogon pallérozott eszű szellemóriás volt, kivételesen nagy formátumú, három világnyelven tájékozódó esszéista, akinek élet- és pályaképe rendkívül összetett ahhoz, hogy a mindennapi használatban elkopott idézetek alapján ítéljük meg. Származására nézve magyar nemes, de elítéli a születésrendi kiváltságokat. Az úgynevezett „úri magyar középosztályba” születik, s a Horthy-korszakban elementáris hatású Ravasz László püspök családjába házasodik, de családi identitásától eltávolodva népi szocialistává válik. 1944 előtt a társadalmi elithez tartozik, miközben egyáltalán nem elitista. Hívő keresztény ember, de nem klerikális. A népiekkel szimpatizáló parasztpárti, de ízig-vérig urbánus. Marxista terminológiákat is használó szocialista, de nem marxista. 1956 novemberében passzív ellenállásra buzdít, miközben nem szovjetellenes. Az úgynevezett „szocialista vívmányok” híve, de nem támogatja az éppen „szocialista vívmányaival” büszkélkedő Kádár-korszakot. S végül: a nyolcvanas évek derekára a rendszerellenes, piacgazdaság-párti, demokrata liberálisok eszményképe lesz, miközben ő maga nem is liberális, hanem antikapitalista szellemű szabadgondolkodó, aki bízott benne, hogy a szocializmus talán működhet, ha a „szabadságintézmények garanciáival” kapcsolják össze. Az elmúlt negyedszázad alatt a felszínes közgondolkodásban Bibó alakja és neve a „liberális demokrata polgár” valamiféle ideáltípusának megtestesítője lett, ami történeti-politikai gondolkodásának éppen olyan bántó leegyszerűsítése, mint az a törekvés, amely az amúgy meggyőződéses szocialista elveket valló Bibó életművét kizárólag hívő keresztény mivolta felől vizsgálja és magyarázza. Pedig ha a mai közgondolkodásban és közbeszédben volna rá igény, akkor ezt a kivételesen mély humanizmussal és józan mértéktartással, bölcsességgel megáldott erkölcsi nagyságot lenne miből megismerni: műveinek java részét már kiadták, így munkásságának legjelentősebb darabjai több mint harminc éve hozzáférhetők különböző válogatásokban.
*
Milyen kiadások előzték meg a Kalligram idén indult, háromrészesre tervezett sorozatát?
Bibó 1979-ben bekövetkezett halála után alig két évvel, 1981-ben jelent meg összegyűjtött munkáinak első kötete, amelyet 1984-ig még három követett. Ez volt az a híressé vált, az emigrációban (Bernben) kiadott sorozat, amelyet az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem égisze alatt Kemény István és Sárközi Mátyás állított össze, s amelynek oly jellegzetes, piros-fekete-fehér színű borítóját Budai V. J. (Basel) tervezte. A sorozat előszavát Szöllősy Árpád írta, Bibóról Szabó Zoltán emlékezett meg. A négy „emigráns kötetben” nem kronologikus rendben, hanem tematikailag csoportosították a különböző tanulmányokat, esszéket, leveleket, fogalmazványokat és folyóiratcikkeket. A tematikus elgondolás Bibó szándékait követte, aki az erről szóló tervezetét Szabó Zoltánnak küldte el. Ennek megfelelően az első kötet tematikáját a magyar demokrácia, annak válsága, a „zsákutcás magyar történelem” adta, míg a második kötet a magyar társadalomfejlődés, a magyarságtudomány kérdéseit taglalta; ez utóbbiban kapott helyet két olyan alapmű is, mint a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után, és Az európai társadalomfejlődés értelme című, eredetileg magnetofonra, élőszóban elmondott szöveg. A harmadik kötet első fele jórészt közigazgatási tárgyú írásokat tartalmazott (köztük Bibó 1971. évi településhálózat-fejlesztési koncepcióját), míg a második felébe a népi mozgalomról, a Nemzeti Parasztpártról és az 1956-os forradalomról szóló írások kerültek (köztük az 1956. november 4-én, az Országházban kelt Nyilatkozata), és ebben közölték azokat a leveleket is, amelyeket Bibó személyesen Kádár Jánosnak írt. A negyedik kötetbe vették föl Bibó nemzetközi elemzéseit, egyes rövidebb tanulmányait, cikkeit, befejezésképpen pedig életrajzi adatait, az életében közreadott munkáinak és a halála után megjelent munkáinak jegyzékét adták meg. A negyedik kötet végén olvasható szerkesztői és a kiadói utószó hívta föl a figyelmet arra, hogy az Összegyűjtött munkák nem kritikai kiadás, nem filológusokhoz szól, hanem azokhoz a világ minden táján élő magyarokhoz, akik politikai műveltségre akarnak szert tenni, s tájékozódni kívánnak a magyar és kelet-európai társadalomfejlődés kérdéseiben.
1986-tól a Magvető jelentetett meg egy háromkötetes, vaskos gyűjteményt Válogatott tanulmányok címmel, amelynek szerkesztője Huszár Tibor volt, s a kiadásban közreműködött ifj. Bibó István is. Ez a sorozat nem tematikus, hanem időrendi ívet rajzolt: az első kötet az 1935–1944, a második az 1945–1949, míg a harmadik az 1971–1979 között született írásokat adta közre. A szerkesztőknek számolniuk kellett azzal, hogy a korszak közlés- és kiadáspolitikai kereteibe az 1956–57-es írások nem illeszthetők bele, így a Válogatott tanulmányok első három kötetéből éppen az életmű egyes alapművei maradtak ki. Ezen szövegek kiadása a Kádár-korszak bukása után, 1990-ben történt meg egy újabb, negyedik kötet megjelenésével, így elmondható, hogy a Válogatott tanulmányok négy kötete Bibó valamennyi – még életében befejezett – jogi, társadalomtudományi, politikatudományi írását tartalmazza.
A következő nagyszabású vállalkozás 2011–2012 folyamán, Bibó születésének századik évfordulójára jelent meg Bibó István munkái – Centenáriumi sorozat címmel a Dénes Iván Zoltán által vezetett Bibó István Szellemi Műhely munkájaként, az Argumentum kiadásában. Ez a kiadványsorozat visszatért a tematikus tagoláshoz, a tizenkét kötet sorrendben a következő témákat tartalmazza: Az államhatalmak elválasztása; Politikai hisztériák; A magyar demokrácia válsága; 1956; A kelet-európai kisállamok nyomorúsága; A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai; Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem; Zsidókérdés; Az európai politikai fejlődés értelme; A jogfilozófiától a politikáig; A demokratikus közösségi értékelés és magatartás mintái; Visszaemlékezések. Ez sem kritikai kiadás, azonban az eddigi válogatások közül talán ez a leginkább „olvasóbarát” munka: néhány száz oldalas kiadványokról van szó, amelyek között a minket éppen érdeklő Bibó-témák szerint könnyűszerrel eligazodunk, ráadásul olyan komoly Bibó-szakértők írták az utószavakat, mint (a már említett Dénes Iván Zoltánon és ifj. Bibó Istvánon kívül) Balog Iván, Kovács Gábor és mások.
*
Ezzel el is érkeztünk a legújabb Bibó-sorozathoz, a Kalligram által kiadott Bibó István összegyűjtött írásai című vállalkozás első kötetéhez, amelynek szerkesztője Dénes Iván Zoltán, az összeállításban közreműködött Balog Iván, ifj. Bibó István, Hajagos Csaba Imre, Horányi Károly, a 2016‑ban elhunyt Láng József, Mód Zsuzsanna és Tajti Erzsébet. Észrevételeivel segítette a szerkesztőt a bevezetésként publikált Bibó-tanulmánya megírásában a már említett Balog Ivánon és ifj. Bibó Istvánon kívül Cserne Péter, Hegedűs Mária, Kiss Edit és Kovács Gábor.
Az első kérdések egyike, amit a kötet kapcsán az olvasó föltesz magának, hogy a korábbiakhoz képest mennyiben más, mennyiben új ez a válogatás. Megéri-e kiadni érte nyolcezer forintot, ha amúgy tisztában vagyunk vele, hogy a Huszár Tibor által szerkesztett, és a még Bibó életében befejezett írások tekintetében teljesnek mondható válogatás ingyen hozzáférhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban? Erre a kérdésre nyugodt lelkiismerettel még nem lehet válaszolni, mivel a háromrészesre tervezett munkának idén még csak az első kötete jött ki, az azonban már most megállapítható: ez a könyv azzal a méltó és reprezentatív igénnyel kér helyet a könyvespolcunkon, hogy az életmű eddigi legteljesebb válogatása, Bibó műveinek, iratainak, nyílt és magánleveleinek, vázlatainak, följegyzéseinek, elemzéseinek, lektori jelentéseinek az eddigi legteljesebb kiadása lesz. Ebből az a következtetés vonható le, hogy a tervezett másik két kötet még tartalmazhat meglepetéseket, azaz eddig még kiadatlan, a nagyközönség előtt ismeretlen szövegeket – merthogy az első kötetben eddig még publikálatlan írás nincsen. A súlyos kötetben korábban másutt (kötetekben és folyóiratokban) már publikált szövegeket olvashatunk.
Mi indokolja hát ezt a kiadást? Az indoklásról Dénes Iván Zoltán a bevezetőben azt írja: a kiadó azért vállalkozott erre a munkára, mert Bibó életműve napjainkban újra aktuálissá vált. Amivel persze nehéz vitába szállni. Nem könnyen tudok elképzelni Magyarországon és Kelet-Európában olyan politikai-társadalmi helyzetet, amikor a Bibó-életműnek, ennek a ragyogó eszmei-szellemi kincsnek a legfényesebb elemei sajnos ne volnának aktuálisak.
A másik kérdés, amit a kötetet olvasván az ember föltesz magának, hogy a szerkesztő a jegyzetei és kommentárjai révén mennyiben segíti a szövegek megértését, azaz mennyi és milyen minőségű mankót ad a befogadáshoz. Ebben a tekintetben nem lehet okunk panaszra: Dénes Iván Zoltán bőséges, ha nem is teljes útmutatóval szolgál: lábjegyzetben megadja egyes gazdasági, történelmi vagy szociológiai fogalmak magyarázatát; közli, hogy Bibó egy-egy műve kinek a hatását tükrözi; elmagyarázza, hogy egy-egy vázlatnak vagy töredéknek mi adja meg a jelentőségét az életmű egészét illetően stb. Igaz, egyes írásokkal kapcsolatban maradt némi hiányérzetem: ha a szerkesztő meg is adja a kötetben szereplő összes szöveg kézirattári jelzetét vagy első és utolsó megjelenésének adatait, azt például örömmel megtudtam volna ebből a kötetből, hogy Bibó dráma- és verselemzései miért születtek, s milyen fölkérésre íródtak. A 412. oldalon olvashatjuk a Németh László VII. Gergelycímű drámájáról szóló elemzést, majd a 414. oldaltól Illyés Gyula Églakók, József Attila Négykézláb másztam s Radnóti Miklós Sem emlék, sem varázslatcímű versének elemzését, s ezekhez (az 57. oldalon olvasható filológiai adatokon kívül) mindössze annyi eligazítást kapunk, hogy az 1970-s évek második felére datálhatók.
A harmadik kérdés, amit az olvasó föltesz magának, hogy ha ez a kötet kizárólag már publikált szövegeket tartalmaz, akkor a föntebb említett kiadáselőzményektől mennyiben tér el a válogatás szempontjai szerint. Azt hiszem, ez az a kérdés, amellyel megválaszolható az az (általam vélt vagy kiolvasható) szerkesztői és kiadói törekvés, hogy a bibói politikatörténeti és társadalomfilozófiai munkásságot európai (úgy értem, nyugat-európai) antifasiszta, antipopulista, zsarnokságellenes, szabadságközpontú kontextusba illessze. Az első kötet tematikus rendje alapján ennek a kiadásnak azt az alcímet lehetett volna adni, hogy „Bibó István, az européer hazafi”.
*
Állításomat alátámasztja a kötet alábbi két részre való tagolása: az első összeállítás A hatalom humanizálása: az európai politikai fejlődés értelme címet kapta (61–473.), míg a második blokk írásait Politikai hisztériák és feloldásukcímmel (473–1103.) válogatták egybe. Olvasói ítélőképességem azt súgja, hogy a címadás alapján világos szerkesztői orientálásról lehet szó: ez a szövegválogatás Bibó István életművének az européer, nyugatias, diktatúraellenes vonulatát erősíti. Ha nagyon szájbarágós akarnék lenni, azt írnám, hogy ez a gyűjtemény (különösen annak első blokkja) a Nemzeti Együttműködés Rendszerének elméleti-történeti megalapozottságú kritikája. Az elmúlt pár évben a szemünk előtt megszületett antidemokratikus, Európa-ellenes, uszító, pártparancs-uralmi rendszer megtestesíti mindazt, ami Bibó számára az egyéni és kollektív szabadságeszmények – az ő kifejezésével: „szabadságintézmények” – tekintetében elutasítandó és elfogadhatatlan.
S most hadd térjek vissza arra a föntebbi megjegyzésemre, amelyben a Bibó életműve iránti igény hiányára utaltam, mert ez a kérdés szorosan összefügg a Kalligram jelen vállalkozásával: számomra ugyanis magától értődik, hogy ezzel a kötettel a szerkesztő és a kiadó igényt akar támasztani. Miért nincs jelen Bibó tanítása a mai politikai közbeszédben és közgondolkodásban? Erre két válasz adható: a NER részéről ugyanolyan elhallgatás és megtagadás övezi személyét és munkásságát, mint amellyel Bibónak a Kádár-korszakban kellett szembenéznie. A Bibó István Szakkollégium hatalomra került, egykori tagjai mára nem csak önmagukat tagadták meg, hanem szakkollégiumuk névadóját is. Szimbolikusnak tartom, hogy a kiadás egyik anyagi támogatója nem más, mint Sólyom László egykori államfő, az Alkotmánybíróság volt elnöke (a másik kettő a Magyar Tudományos Akadémia és a MOL), ami azt mutatja, hogy Sólyom tisztában van a bibói tanok aktualitásával. A másik válasz a Bibó körüli politikai csöndre, hogy alakjával és eszmeiségével az ellenzék sem képes mit kezdeni, aminek oka talán abban keresendő, hogy számukra az antikapitalista és szocialista Bibó nem korszerűen fölvállalható példakép a XXI. században. Ez azonban nem csak Bibót minősíti, hanem az ellenzéket is. Nem arról beszélek, hogy Bibó nevét pártzászlóra kellene tűzni, mert ez megint csak a bibói életműhöz méltatlan leegyszerűsítésekhez vezetne. Hanem arról, hogy ennek az életműnek az elemei nem kerülnek bele a közpolitikai programok, eszmecserék, viták áramlataiba, vagy ha bele is kerültek, egy-egy közhelyes idézet formájában úsznak el a felszínen. Pedig van ám remény: igenis létezik ideológiai muníció az antidemokratikus, Európa-ellenes, uszító, pártparancs-uralmi rendszer ellen – egy morálisan kikezdhetetlen gondolkodótól évtizedek óta rendelkezésünkre áll egy politikai és morális krédó. Csak olvasni kellene.
Be First to Comment