„…nem is értetlenül, inkább idegenül.”

Időpont
Date(s) - 2018.05.28
17:00 : 19:00

Helyszín
Pesti Evangélikus Egyház Deák téri Gyülekezet l. emeleti kisterme

Kategóriák

• Kerekasztal beszélgetés

Mint annyi minden, az abúzus ügy is Amerikából gyűrűződött be hozzánk. Tamás Pál szerint a német közvélemény visszafogottabban-, a franciák egy része pedig kimondottan ellenségesen reagált rá. És nálunk? Miként működnek itthon múltkezelési reflexeink? Az olvasmányként csatolt cikk szerint:”…nem is értetlenül, inkább idegenül.”

A Fórumainkon szokásos egy – két előadó helyett, most egy kerekasztal beszélgetést hívtunk össze, hogy résztvevői elsősorban egymás között vitassák meg: milyen hatással volt a közvéleményre az intézményi intézkedés, és az erőszak-cselekmények megítéléséről lezajlott sajtóvita.

Résztvevők:

• Bíró Judit docens
• Laborczi Dóra újságíró
• Síklaki István szociálpszichológus
• Tamás Pál szociológus

Moderátor:

• Kőszegi Ábel

Kérdéseiket és megjegyzéseiket előzetesen és az online adás közben is várjuk honlapunkon: www.egyhazestarsadalom.hu és a E&T Lehet-e? Fórum Facebook oldalon.

A Fórumot online közvetítjük, akit érdekel, erre a linkre kattintva nézheti élőben az adást.

Gondolatébresztőként ide másoljuk Tamás Pál Kettős Zaklatás című cikkét, mely az Élet és Irodalomban jelent meg, 2018. május 4-én:

V. Gilbert Edit a Criticai Lapok idei első számában valami fontosra hívta fel a magyar értelmiségi közéletben a figyelmet: a zaklatásos ügyek leapadása és az ügynökkérdés vizsgálatának korábbi elakadása közötti összefüggésre. Eszem ágában sincs moralizálni és azt mondani, rokon árulásokról van szó. Engem itt nem az ügynökkérdés egyik lehetséges és a hazai közéletbeli – felfogásom szerint – zsákutcás megközelítése érdekelt, hanem hogy a zaklatásos ügyek kezelése pillanatnyilag legtöbbször hasonlóan végződik. Nyilvánvalóan más jellegű, politikai töltésű, időtávú és okozatú ügyekről van szó. De a magyar ügynökkérdés néhány olyan dologra rávilágított, amely magyarázza az uralkodó beszédmódokat a zaklatásról. Mindenekelőtt nem működött a közvéleményben modellként a húsz–harminc évvel ezelőtti történetekre jelen morális-közéleti spekulációk rávetítése. Egyszerűen az emberek olyan sokszor élték meg maguk is azt, hogy máskor másként mást hittek magukról, hogy nem sokat izgatja őket, ha más is visszamenőleg, utólagosan tettesként vagy áldozatként „interpretálja”magát. Ha nem nyilvánvalóan elévült bűnügyekről van szó, az illető most éppen valamilyen lehetséges értelmezést tart fontosabbnak, elképzelhetőnek vagy megbosszulhatónak. Sőt, én azt hittem, már az „ügynöktörténeteknél” és ma is, hogy mások áldozattörténetei és mostani kibukkanó bosszúszenvedélye módot ad arra, hogy azokon mások is kiélhessék magukat, s kellőképpen felháborodjanak, elhatárolódjanak, megvethessenek. Nem így történt az ügynökügyeknél. Bár más egykori államszocialista országok belügyes gyakorlatai­hoz képest nem kerültek elő olyan ügynöktömegek, hogy már csak a nagy számok szabályai szerint, ha ennyi lett volna az elkövető, el lehetett volna ezt a politikai kultúrát is éppen nézni. De itt legalábbis a 1960-as évektől kezdve nem találtak aláíró, majd elkövető tömegeket. Korábbról pedig nincsenek ma is és akkor is aktív játékosok a politikai térfélen. Egyébként azt hiszem, különböző formákban a második történet számára sokkal több zaklató létezik, mint ügynök az elsőben. De történetünk egésze szempontjából ez most érdektelen.

Azonban, ahogy igazán ma nem sokakat izgat, hogy – ha kérdezték – valaki a 70–80-as években magától értetődően beszámolt nyugat-európai szakmai (politikai) beszélgetéseiről akkortájt a vállalati pártszervezetnek, úgy egyáltalán, már talán megszoktuk, hogy az időtáv az eseményeket megváltoztatja. Akármi történt is, vagy nem történt 23 évvel ezelőtt Marton László kocsijában, az átlagos médiahasználó egy konkrétan 75 éves, idős embert nehezen tud szexuális rémként kezelni (semmi jele nem volt, hogy egyébként az lett volna, de lehet, hogy igen, nem erről van most szó). A 80 éves bácsikat egykori brutális deportáló csendőrtisztként is sokan meglepetésemre nehezen képzelték el, bár ott, persze, más történetekről és másmilyen bizonyítékokról volt szó. S függetlenül a #meetoo-tól a múltkezelési reflexek, amiket más helyzetek erősítettek meg, azonban itt, ebben a hullámban is dolgozni kezdtek. Sárosdi Lilla magára maradt. Martonnak valószínűleg most közvetlenül pénzre nincs szüksége, de valamilyen (alkotó)munkára, úgy látszik, meg igen. Így azután ismét rendezéseket vállal, ha neki ilyeneket ajánlanak. Rendben van. A magyar szakmai közhangulat úgy gondolta, hogy félévnyi nyilvános szilencium elég. Hatalmi pozíciókba nem kerül, ez rendben is lenne. De hogy kis magánszínházakban működjön? Miért ne? Aki fundamentalista feminista, majd nem nézi meg ezeket a munkákat. Vagy ha kritikus, ír majd valami rondát róla. Így kerek a világ. De azt nem értem, hogy egy nagy lapban egy nekem egyébként rokonszenves nem színházi publicista azon gondolkozik, miért nem kért Sárosdi Lillától legalább morálisan engedélyt valamelyik érintett kis színház Marton rendezéséhez. Miért kellett volna? A színésznő elmondta történetét. Marton színháza és a főiskola erre, per nélkül, munkajogilag is reagált. Szakmai tiltást, szép régi német szóval Berufsverbotot hirdettek. Ideiglenesen? Örökre? Valamilyen elévüléssel? Nyilvánosan ezen senki sem merengett. Ennyi. Esetleg vegyük el Marton szavazati jogát most április 8-án? Van, aki biztosan valami ilyesmit is támogatna…

Befejezésül egy általánosabb szocio­lógiai megjegyzés. A büntetőjogi kategóriák is változnak országonként, de a nemzetközi szervezetek, a különböző vállalások az alapszabályzást, a jogi megoldásokat, legalábbis az európai/észak-amerikai kultúrkörben egymáshoz nagymértékben közelítették. Azonban a szokásjog, a nyilvános beszédmód, különösen a magánszférában mindenütt nagymértékben eltér. A #meetoo storyk egy észak-amerikai megközelítési lehetőséget s azon túl persze az amerikai filmipar viszonyait s a kapcsolódó média beszédmódját is tükrözték. A német közvélemény erre sokkal nagyobb eltérésekkel, ugyanakkor egészében visszafogottabban reagált. A francia egy része meg kimondottan ellenségesen. Úgy látszik, ezt amúgy igazán előre nem lehetett tudni, vagy már az amerikai kommunikációs ipar képét külföldön nem lehet igazán lemásolni. Lehet, hogy a korábbi, e területen meghatározó intellektuális alávetettség ideje egyébként már elmúlt? Nem tudom.

Számtalan közép-európai nő azonban nem állt elő a saját történeteivel. Sem azokkal, amelyeket és ahogy átélt, sem azokkal, amelyeket ezekből most évekkel később #meetoo-ban nyilvánosságra hozhatott volna.

Ebből, az új beszédmód lehetőségéből vagy annak elkerüléséből számtalan tanulság kínálkozik, de a túláltalánosításoktól óvakodnék. De annak nyilvánvalóan nem örülök, hogy szükségszerűen, kikerülhetetlenül megvan a mozgalom első magyar áldozata. Természetesen nem Marton László az, hanem az ettől még szenvedélyesebb, még nehezebben kommunikáló Sárosdi Lilla. S nem az (öregedő) férfiak üldözik (azok inkább hallgatnak, akármit gondolnak is közben), hanem a mindkét nemű magyar értelmiségi játékosok kezelik nem is értetlenül, inkább idegenül. Pedig politikailag ebben a frontokra szabdalt világban tulajdonképpen ártatlan ügyről van szó. És nem is jelentett fel egy egykori rendőrügynököt.