A Magyar Szcientológiai Egyházhoz tartozó Út a Boldogsághoz Alapítvány szervezésében immáron a harmadik alkalommal került sor vallásközi kerekasztal-beszélgetésre, ezúttal A vallásos emberek boldogabbak címmel. A téma apropója különböző felekezetek médiumaiban egy időben megjelenő hasonló témájú beszámolók közelmúltban történt felmérésekről, melyek szerint a vallásos emberek boldogabbak, mint a nem vallásosak. Katolikus, evangélikus, pünkösdi, muszlim és szcientológus lelkészek mellett rám, vallásszociológusra a konstruktív ördög ügyvédjének szerepe jutott. A boldogságkutatás (bizony, van ilyen, méghozzá a filozófiai antropológia mellett különböző társadalomtudományokban is!) a köznapi boldogságfogalmak (kellemes élet, konfliktusmentesség, elégedettség, érzelmi stabilitás, testi-lelki egészség) mellett az arisztotelészi erényes életmód, a szorongásmentesség, a koherencia-érzés, valamint a szubjektív jól-lét értékalapú és élvezetelvű változatainak fogalmaival operál.
Nagy mintákon végzett, többszörösen igazolt empirikus vallásszociológiai kutatások tanúsítják a vallásosság pozitív hatásait: az átlagosnál kevesebb szorongást, depressziót és reménytelenséget, a bűnelkövetés alacsonyabb szintjét, a magasabb arányú közösségiséget és erkölcsi értékekre való gyakoribb hivatkozást. Ami pedig szűkebb témánkat illeti, a vallásos emberek – bárhol is, bármiféle vallásúak is – elégedettebbnek és/vagy boldogabbnak érzik magukat. Rögtön hozzáteszem, hogy az átlagosnál nagyobb mértékű elégedettség még vallásos berkekben is jobbára együtt jár a fennálló viszonyokkal való elégedettséggel, az erkölcsi értékekre való gyakoribb hivatkozás pedig itt sem jelent feltétlenül magasabb erkölcsiséget a tettek mezején. És tisztesség ne essék szólván azt sem illik elhallgatni, hogy ugyanezek a kutatások a vallás negatív hatásait is kimutatják: a túl szigorú istenkép szorongást és depressziót eredményezhet, a túlbuzgó vallásosság kényszerességet, monomániát, gondolkodás nélküli szabálykövetést és előítéletességet indukálhat. Mindez mégse vegye el kedvünket! Az enyémet semmiképpen sem, mert Ferge Zsuzsa professzoromtól azt tanultam, hogy minden funkciónak van diszfunkciója, vagyis hátulütője. És persze minden szentnek van árnyéka. Minél nagyobbak, annál inkább.
Mégsem árnyékolni, hanem árnyalni szeretném a vallásosság és a boldogság együtt járásának vitathatatlan tényét. Ehhez meg kell megvizsgálnunk, hogy mitől, miért, hogyan (vagy éppen ki ellen, mi ellen) boldog a vallásos ember. Ez nyilván nem csak személyiség-függő, hanem a társadalmi, kulturális és gazdasági helyzet által is jócskán befolyásolt. Például vallásos berkeinkben is van olyan boldogság – József Attilával szólva –
Mikor az uccán átment a kedves,
galambok ültek a verebekhez.
(Mikor az uccán), és akad ilyen is:
Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém –
(Eszmélet). A hazai értékrend-vizsgálatok szerint a boldogság érték-holdudvarában a szeretet mellett ott van a biztonság, a kellemes élet és az anyagi jólét, de eléggé távol tőlük a szabadság, bátorság és a bizalom. Márpedig tudjuk, hogy a szeretet egyben kockázatvállalás is, melyhez bátorság és bizalom szükségeltetik. Ugyanakkor Wolfhart Pannenbergtől azt tanultuk, hogy a biztonságra törekvés – ami hazánkban most uralkodó trend – „veszélyeztetheti, felszámolhatja életünk azon viszonyait, melyek kizárólag a bizalomra épülve létezhetnek” (Mi az ember?), ami Nyíri Tamás így gombolyít tovább: „a bizonyosság megszállott keresése homlokegyenest ellenkezik létünk előfeltételével, a bizalommal” (Ember a világban).
Miként a boldogság, akképpen a vallásosság fogalma is tovább árnyalandó. Célszerű megkülönböztetni például a vallást és spiritualitást, az egyházias és a maga módján vallásosságot, a kulturális és a hitvalló kereszténységet. A Hans Joas által javasolt, a vallásos-nem vallásos szembeállítást felülíró univerzalista-partikularista dichotómiából szerintem kifejleszthető az univerzalista és a partikularista vallásosság. Gordon Allport szerint a vallás lehet az ember számára végcél, az alapvető értékek összessége, az önmegvalósítás egyik formája: ez a belsődleges vallásosság, ám lehet a vallás valamilyen más cél elérését elősegítő eszköz, merő társadalmi alkalmazkodás is: ez pedig a külsődleges vallásosság. Empirikus kutatások szerint a belsődleges a kezdeményező, az érett, az autonóm, a közösség iránt nyitott, az előítéletektől mentes és toleráns, a külsődleges pedig az alkalmazkodó, az önállótlan, a társadalmi kapcsolatokban gátlásos és konformista, merev (s gyakran autoriter) vallásosság. Ezek azonban inkább egy skála két vége, és a különféleképpen vallásos emberek többsége a kétféle vallásosság valamiféle ötvözetét képviseli. Nem szükséges hosszasan fejtegetni, hogy a kétféle vallásosság boldogság-felfogása mennyire különbözhet, és hogy a belsődleges vallásosság inkább segíti a bensőséges boldogságot, a külsődleges inkább csak a boldogulást.
Ezen a kerekasztal-beszélgetésen kisebbfajta csodát élhettem meg. Először is a lelkészek egészében elfogadhatónak és az ő boldogság-felfogásukkal összhangba hozhatónak tartották a vallásszociológus módszertani megjegyzéseit, másodszor pedig boldogság-tanaik látványosan konvergáltak. A keresztény lelkészek körében a jézusi boldogság-mondások lett a legnagyobb közös osztó. Ővelük muszlim kollégájuk is egyetértett abban, hogy a boldogság nem az Én, még csak nem is az Én és a Te, hanem a Mi (vagyis a felebarátság) ügye, és amennyiben a boldogság Én és Te viszonya, akkor pedig – Martin Buber nyomán – a Te, a Másik maga az Isten, aki majd – és ebben is egyetértés volt a különféle egyisten-hívők körében – igazságosan fogja megítélni boldogtalanságunkat, boldogulásunkat és boldogságunkat egyaránt. Ha pedig ehhez még hozzávesszük, hogy a szcientológusok szerint az ember boldog életre született, és ha valami miatt jelenleg boldogtalan is, elérheti a boldogságot, de hamarabb elérik azok, akik odafigyelnek másokra, tesznek értük, segítik őket, akkor boldogan zenghetjük (Constanzával, Belmontével, Blondével és Pedrilloval együtt), hogy „akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés”.
Be First to Comment