Lukács László: Az ökumené egykori lendülete és mai kudarcai – katolikus szemmel

A téma, hogy „Kihívások és felelősségek”, nem jelöli meg, hogy kinek szólnak a kihívások és kié a felelősség. Bár a két rendező azért jelzi, hiszen a katolikus Magyar Pax Romana illetve az Európai Protestáns Szabadegyetem ökumenikus találkozóján vagyunk. Maga az ökumené azonban, mint teológiai feladat, nem jelenik meg tematizálva a hét folyamán, csak ezen a mostani estén. Ebből következik, hogy a címben jelzett elvárásnak képtelenség megfelelni, hiszen a katolikus teológiákon (a protestánsokon nem tudom) az ökumenizmus történetét külön tantárgyként kötelező most már tanítani, két szemeszteren keresztül. Annyit tehetünk most csupán, hogy fölvetünk néhány szempontot, megemlítünk néhány eredményt és kudarcot, bár a cím eléggé prejudikálja, hogy — majd ennek szeretnék ellentmondani — „egykori lendülete és mai kudarcai”: majd megpróbáljuk kitapogatni azt az irányt és célt, amely felé az ökumenikus mozgalomnak tartania kell. Bízom benne, hogy így mégis sikerül kijelölni azt az alapot, amelyre a következő napok megbeszélései ráépülhetnek.

Első pontom: az ökumenikus áttörés a II. Vatikáni Zsinaton. Szépen hangzó mondás, gyakran elhangzik, hogy az első évezred az egyházban az egységé volt, a második a szakadásoké, a harmadik pedig az ökumenéé. Ez a mondás azonban csak részben fedi a valóságot: valójában az egyház egész történetét jellemzik a szakadások az első századoktól kezdve — de az egyesülési törekvések is. Ökumenikus mozgalomról azonban evvel a kifejezéssel csak a 20. században beszélhetünk, először az ortodox és protestáns keresztények között, kisebb kezdeményezésekben katolikus oldalon is; a valódi áttörést azonban az egyházak ökumenikus tanácsának megalakulása hozta, 1948-ban. Katolikus oldalon pedig a II. Vatikáni Zsinat 1962-től ’65-ig, amely kimondta, hogy „Az egység helyreállítását előmozdítani az összes keresztények között az egyik fő célja az egyetemes zsinatnak. A földi zarándokútján járó egyházat Krisztus örök reformációra hívja. Mint emberi, földi intézmény, erre rá is szorul.”
Hogy ez mennyire radikális fordulat volt a katolikus egyház állásfoglalásában, mi sem jelzi jobban, mint hogy korábban „az elszakadt testvérek visszatérítése volt a cél, visszaterelni őket Krisztus nyájába.” XI. Piusz pápa 1928-ban egyenesen megtiltotta a részvételt ökumenikus párbeszédeken. 1948-ban, jó húsz évvel később, XII. Piusz pápa megismételte ezt a tiltást, arra hivatkozva, hogy a kinyilatkoztatott igazságok tárgyalások témájává nem válhatnak.
A zsinat ünnepélyes kijelentését négy egymást követő pápa, XXIII. János, VI. Pál, II. János Pál és XVI. Benedek megnyilatkozásai bizonyították és tovább erősítették. Mindegyikük ismételten kijelentette, hogy elsődleges feladatának tartja a keresztények egységének előmozdítását. Jézus Krisztus egyetlen egyházat akart, és a Credo-ban mindnyájan megvalljuk „az egy szent egyetemes katolikus egyházat”. Aki hisz Jézus Krisztusban, az az egységre törekszik. II. János Pál pápa éppen húsz évvel ezelőtt, 1991-ben, a debreceni református nagytemplomban jelentette ki, hogy a katolikus egyház visszavonhatatlan döntéssel elkötelezte magát az ökumenikus mozgalomban, és azt minden lehetséges módon szeretné elősegíteni. „Mint Róma püspökének, szolgálatomnak egyik alapvető szempontja az, hogy ezt az egységet szolgáljam.” Pár évvel később, 1995-ben jelent meg aztán az Ut Unum Sint kezdetű enciklikája, amelyben teljesen egyértelműen foglal állást az Egyház egységtörekvése mellett. „A közös hit megvallása megerősítette elkötelezettségünket a teljes egység iránt. A keresztények egységének keresése nem egy szabadon választott vagy alkalomszerű cselekvés, hanem a keresztény közösségek létéből fakadó igény. Az eddig elért részleges egységből tovább kell lépnünk a szükséges és elégséges látható egység felé, melynek konkrétumokban kell megmutatkoznia, hogy az egyházak valóban megvalósítsák az egy, szent, katolikus és apostoli egyházban való teljes egység jelét, mely majd az Eucharisztia koncelebrációjában fog kifejeződni.” Elmondja azonban a pápa azt is, hogy az egységhez vezető út még türelmes és bátor munkát igényel. Ehhez azonban az kell, teszi hozzá, hogy ne rakjunk másokra több terhet a feltétlenül szükségesnél.
Később aztán még egy nagyon fontos mondatot leír a pápa, amelyik a dogmafejlődés szempontjából egy nagyon kényes kérdés a katolikus teológiában is, és nagyon egyértelmű fejlődés történt e téren az elmúlt évtizedekben: „Mindebben nagy segítséget jelent módszertanilag ragaszkodni a hitletétemény és az azt kifejező formulák közötti különbségtételhez.” Tehát más a hitletétemény, és hogy annak milyen nyelvi kifejezése van, az koronként változhat: változik a nyelv, másként beszélünk ma magyarul, mint beszéltek Pázmány Péter korában vagy Szent István király korában. Ennyit az áttörésről a Vatikáni Zsinaton.
A második pont az ökumenikus tavasz ígéretes lépései. Walter Kasper — akire többször fogok hivatkozni, s aki a közelmúltig a keresztény egységtörekvések bizottságának volt a prefektusa — mondta, hogy az elmúlt fél évszázadban többet elértünk, mint a korábbi évszázadokban. Említettem már XXIII. János pápa nevét: ő még a zsinatot megelőzőleg, 1960-ban állította föl az Egység Titkárságot.
És akkor most néhány pozitív eredményt szeretnék fölsorolni. A legfőbb eredmény, amit elértünk, hogy a korábbi ellenségeskedés helyett a testvéri összetartozást fölfedeztük. Az előítéleteket is sikerült nagyrészt lerombolni – ahogy megint II. János Pál pápa fogalmaz a jubileumi év kapcsán –, „az emlékezetet megtisztítani”. Néhány mozzanatot említenék konkrétan ezzel kapcsolatban. A legismertebb mindnyájunknak a közös imaalkalmak, istentiszteletek tartása: úgy, ahogyan megkezdtük ezt a kongresszust a vacsora előtt. Vagy, ami a legjellemzőbb, az imahét januárban a keresztények egységéért.
Nagyon fontos másik terület a közös cselekvések, az összefogás közös célokért. Eltűnődhetünk majd rajta a hét folyamán, hogy ez vajon itt hogyan valósulhat meg most közöttünk és itt, Magyarországon. Ezzel kapcsolatban egy ökumenikus kezdeményezésről szólnék néhány szót, amelyik ezt a nevet viseli, hogy „Zsinati folyamat az igazságosság, a béke és a teremtett világ megőrzéséért”. Ezt zsinatnak akarták eredetileg nevezni protestáns-katolikus oldalon, de az ortodoxok tiltakoztak a zsinat szó használata ellen, így lett aztán egy ilyen öszvér elnevezés, zsinati folyamat három célért: az igazságosság, a béke és a teremtett világ megőrzéséért. Ez egyébként alapvetően Európában zajlott: a Keresztény Egyházak Ökumenikus Világtanácsa, illetve a katolikus püspöki karok konferenciájának együttműködéséből jött létre. Eddig három ilyen találkozó volt: 1989-ben Baselben, ezzel a témával, hogy Béke az igazságosságban. Basel ott van három ország határán, és hát 1989-ben még éppen a rendszerváltozás előtt voltunk, emlékezetes marad, ott lehettem rajta: egy ökumenikus zarándoklat három országot bejárva, körben a sarkokat. 1990-ben Szöulban tartottak egy világtalálkozót, azonban ennek kevésbé lett visszhangja. Azután 1997-ben Grazban került sor a második európai találkozóra, A kiengesztelődés Isten ajándéka és az új élet forrása címmel; végül 2007-ben Nagyszebenben, Krisztus világossága mindenkit beragyog címmel. Ez sajnos kisebb visszhangot váltott ki, mint az előző kettő.
Egy következő örvendetes pont a két- és többoldalú dialógusfórumok, ahol nagyon konkréten lehetett félreértéseket, előítéleteket eloszlatni, teológiai, egyházfegyelmi konvergenciákat fölfedezni, konszenzusokat elérni. Ebből a szempontból a legjelentősebb az ún. Limai nyilatkozat (1982), amit BEM-ként is szoktak emlegetni („Baptism, Eucharist and Ministry”) tehát a keresztség, az eukarisztia és az egyházi szolgálat. Az Egyházak Ökumenikus Tanácsának a Katolikus Egyház nem tagja ugyan, hanem megfigyelőként vesz részt benne, de abban a bizottságban, amely ezt a nyilatkozatot kidolgozta, a „Faith and Order” bizottságban katolikusok is részt vettek. A legjelentősebbnek pedig a katolikus-lutheránus közös nyilatkozatot mondhatjuk, amelyet 1999-ben Augsburgban írtak alá, s amelyiknek a címében benne van: Közös nyilatkozat a megigazulás alapvető igazságait illetően. A szövegben azt olvashatjuk, hogy „a megmaradó különbségek kiengesztelődnek egymással, és nincs már elválasztó erejük. Az akkor kimondott elítélések nem vonatkoznak mára.”
Azt gondolom, hogy az a munkamódszer, ahogy ez a konszenzus létrejött, példaértékű lehet a további teológiai párbeszédek számára is, pusztán felépítésében is, mert mindegyik fejezet úgy épül fel, hogy elmondják, mi az, amit közösen vallunk — hogy Jézus Krisztus az egyetlen megváltó, hogy minden kegyelem tőle származik –, és utána minden résznél, hogy a katolikus oldalról ezt így értelmezik, illetve hogy evangélikus oldalról emígy értelmezik. Olyan kérdések, mint pl. az érdem, stb., hogyan értelmezik az egyik oldalon, hogyan a másikon. Egészen pontosan rögzíti azt, amiben szó szerinti megegyezés van a két egyház hitvallásában, és utána ami eltérő, de konvergáló nézet megfogalmazható. Azt gondolom, hogy a jövőben is ilyen nyilatkozatoknak kéne születni. Azért is nagyon jelentős ez a nyilatkozat, mert rengeteg különböző párbeszéd zajlott, zajlik manapság is különböző egyházak között, de hivatalos szintre, tehát hogy az egyház hivatalos vezetősége is elismerte, ez az egyetlen ilyen, ami katolikusok és evangélikusok között létrejött. Példaértékűnek mondhatjuk tehát ezt a differenciált konszenzust. Egyébként aztán hét évvel később a Metodista Egyházak Világtanácsa is csatlakozik hozzá.
Amennyire ünnepelhetjük ezt a hivatalos dokumentumot, annyira hozzá kell tenni azért azt is, hogy itt rögtön megmutatkozott az is, hogy eljutottunk egy pontra, de innen meredekebb lesz az út fölfelé, ennél nehezebb kérdéseket is meg kell majd oldani. Ezzel együtt számomra még egy örvendetes és példaértékű közös nyilatkozat született meg Európában, az ún. Ökumenikus Charta, melyet 2001-ben írták alá Strasburgban. Három évig dolgoztak rajta, az alcíme: Irányelvek az európai egyházak bővülő együttműködéséhez. Ez tehát európai szintű. „Vétkeink tudatában és megtérésre készen azon kell fáradoznunk, hogy a közöttünk még fennálló feszültségeket megszüntessük, és ezáltal készek és képesek legyünk az evangélium üzenetét a népek között közösen és hitelesen hirdetni.” Nincs arra lehetőség, hogy a részleteibe belemenjünk, pontról pontra megy, hogy mi az, amit közös hittel vallunk, mi az, ami ebből adódik feladat, és mire kötelezik el magukat a nyilatkozat aláírói.
Aztán az ökumenikus tavasz után, lehet mondani, jöttek a fagyosszentek. Érdekes már a katolikus-lutheránus nyilatkozattal kapcsolatban Walter Kasper megjegyezte, hogy itt mutatkoztak meg először az igazi nehézségek. Ökumenikus telet is szoktak emlegetni, azért ezt én túlzásnak tartom, fenntartom a reményt, hogy csak múló fagyosszentekről van szó. Látni kell a zsákutcákat. Egyfelől a relativizmust és indifferentizmust, pedig senki javát nem szolgálja sem egy, az alapvető problémákat elbliccelő ökumené, sem egy lényegbevágó kérdéseket elmismásoló kereszténység. A másik oldalon viszont a fundamentalizmus, amit különböző egyházakban meg lehet találni, egy merev elzárkózás a saját felekezeti csigaházukba.
A nehézségeket kezdtem emlegetni, hát katolikus oldalról kezdeném. 1999-ben nagy ünnepélyességgel aláíródott ez a nyilatkozat, és rá egy évre, 2000-ben jelenik meg a Dominus Jesus nyilatkozat, amelyik kimondja, hogy „a reformáció egyházai nem valódi (=katolikus) értelemben vett egyházak”. Zárójelben jegyzem meg, hogy eredetileg ez két nyilatkozatnak készült volna, és utólag is sajnálni lehet, hogy nem maradt külön két nyilatkozat, mert azt, hogy Jézus az egész emberiség üdvözítője, ezt az Egyházak Ökumenikus Tanácsa egész bizonnyal boldogan aláírta volna, de a második rész, amelyik az ekkleziológiával foglalkozik, összekapcsolódik vele, és hát ez hidegzuhanyként érte, főleg a protestáns testvéreinket. Holott, azért azt is mondani kell, nem mond ki olyan rettenetesen újat, mert 1950-ben Torontóban az Egyházak Ökumenikus Tanácsa mondta ki a következőt: ”A fő nehézség abban áll, hogy hogyan lehet definiálni a testületet, amelyben az egyház lényegére vonatkozóan a legkülönfélébb nézetek vannak jelen. Az Egyházak Ökumenikus Tanácsa nem kíván egyetlen egyházfelfogást sem magáévá tenni. Az ekkléziológiai problémában egyik nézetet sem részesíti előnyben. A tagság kedvéért egyik egyháznak sem kell változtatni ekkléziológiáján.” Tehát már 1950-ben kimondták, hogy mindegyik egyház megtarthatja a saját egyház-identitását, és ez nem akadálya annak, hogy az Egyházak Ökumenikus Tanácsának tagja legyen. Krisztusnak egyetlen egyháza van, mégis sokféle egyház. Ugyanakkor a többiben is elismeri az egyház-nyomokat, a vestigia ecclesiae-t. Érdekes hozzáfűzni néhány szóval Walter Kaspernek a magyarázatát. Ő ekkor már az Egység Titkárság prefektusa volt, és őt elég kellemetlenül érintette ez a nyilatkozat. Következőképpen magyarázza: a Vatikáni Zsinat a Lumen Gentiumban ennyit mond ki, hogy Krisztus egyháza a Római Katolikus Egyházban szubszisztál. Nem mennék bele ennek a szónak az etimológiájába, azt mondja ki tulajdonképpen, hogy a Katolikus Egyházban biztosan jelen van Krisztus egyháza. Nem szól a többiről. A Dominus Jesus viszont hozzátesz egy kis szócskát, tudniillik hogy egyedül abban szubszisztál. A zsinat a katolikus egyházon kívül sok fontos egyházi elemet elismer, főleg a keresztséget. Kimondja, hogy több az, ami összeköt, mint ami elválaszt. A Szentlélek az intézményes egyházon kívül is jelen van, és a szentek közössége felekezeteken felül áll. II. János Pál pápa egyenesen így fogalmazott: „A katolikus közösség határain kívül nincs egyházi vákuum. Ott is létezik egyházi valóság, ahol ugyan nincs katolikus értelemben vett teljes egyház, de analóg módon igen. Vagy más típusú egyház. Másrészt nem csak másoknál vannak hiányok az egyház-létben, hanem az egyház-létnek vannak sebei a katolikus egyházban is. Ezért is szükség van az adományok cseréjére. A katolikus volt és az ökumené nem ellentétek — mondja Kasper –, hanem ugyanannak az éremnek két oldala.
Néhány teológiai nehézséget sorolnék fel, melyek megoldása felé tartunk. A keresztségben egyértelmű a konszenzus, az eukarisztia értelmezése, illetve az eucharisztia vétele körül már eltérőek a vélemények, és a legtöbb vitás kérdés a lelkészi szolgálatok illetve az egyházi hivatalok körül, tulajdonképpen az egyház identitásának a megfogalmazásában jelenik meg. Úgy gondolom azonban – most itt nincs arra lehetőség, hogy teológiai részletkérdésekbe belemenjünk, de úgy gondolom, hogy úgy vagyunk – már itt az előbb használtam a hegymászó-hasonlatot –, hogy eljutottunk egy bizonyos tisztásig, és megörültünk, mert szét lehet nézni, hogy már milyen szép messzire ellátunk, de az igazi kapaszkodó még hátra van. Reméljük, hogy nem csak az eszkatonban fogunk oda eljutni. Nem mennék itt tehát bele a részletkérdésekbe, hogy azért itt már milyen fontos lépéseket sikerült megtenni, akár a szukcessziónak a kollegiális értelmezésében, akár a péteri szolgálatnak (katolikus kifejezéssel a pápai primátusnak) az eltérő megítélésével kapcsolatban, akár a különböző etikai kérdésekben.
Az eddigiek során egyértelműen kirajzolódott három modellje az egységnek. A kooperatív, föderatív modell, amelyik csak a közös cselekvést tartja fontosnak. A zsinati folyamat, amelyet említettem, tulajdonképpen ilyen.
A másik a kölcsönös elismerés modellje, amelyiket így szoktak fogalmazni, hogy kiengesztelődött különbözőség, ilyen lehet például az ordináció kölcsönös elismerése, az intercelebráció, tehát az egymás istentiszteletében való részvétel elfogadása, de strukturális egyesülés nélkül. A Laienbergi Egyezményben rögzítették ezt, 1973-ban. Érdekes ugyanakkor, hogy a Finnországi Porvoo-ban 1992-ben a püspöki hivatal fontosságát hozzátették, és ezt a nyilatkozatot elfogadta Skandinávia több egyháza, a baltikumi egyházak, az angol és az ír anglikánok.
Végül a harmadik modell az újraegyesülés modellje, tehát egy organikus egység létrehozása. Vagyis a hitben fölismert egység alapján intézményes és alkotmányos egyesülés. Több ilyen unió jött létre, reformált, metodista és kongregacionalista egyházak között, Kanadában már 1925-ben, Dél-Indiában ’47-ben, Pakisztánban 1970-ben. A hetvenes évektől beszélnek zsinati közösségekről.
Ha most a három modellt, a föderatív modellt, a kölcsönös elismerés modelljét és az újraegyesülés modelljét magunk elé állítjuk, akkor azt mondhatjuk, hogy az első csak közös fellépést sürget; a másik kettő pedig végső soron a látható egységre törekszik, és az egymás kölcsönös elismerése azért több mint kiengesztelődött különbség, és egyházközösséghez vezet. Az organikus unió azonban nem jelenti az egyházak uniformizált egybeolvadását. A teljes egyházi közösség a különbözőségben megvalósuló egyetlen hitnek a mindenki által elfogadott szentségeknek és az egyetlen apostoli hivatalnak az egységében. Nyilván nagyon pontos definiálást kíván itt az, hogy milyen viszonyban legyen egymással az egység és a sokféleség, hogyan fogadható ez el a különböző egyházak rendszerében.
Mi a cél? II. János Pál megfogalmazásában „az ökumenikus párbeszéd igazságban és szeretetben”. Az „adományok cseréje”, hogy tanulunk egymástól. Nem lemondunk bizonyos katolikus igazságokról (sokan úgy vélték, hogy itt ez történik, protestáns oldalon is kétszáz valahány teológusprofesszor tiltakozott írásban ez ellen, hogy most már lefeküdtünk Rómának, mindkét oldalról vannak ilyen gyanakvások), hanem a kölcsönös növekedés a hitben. Walter Kasper, akit ismételten idéztem, a kiengesztelődött sokféleségről beszél: hogy az egyetlen hitnek különböző aspektusai az egyetlen misztériumban találkozzanak, egy communio-egységben. Őt idézném: „Nem az a kérdés, hogy ’Ökumené: igen vagy nem?’: a vita egyedül a hogyanról, az ökumené konkrét útjáról folyhat.” Minél katolikusabb, annál ökumenikusabb – és minél ökumenikusabb, annál katolikusabb. Az ő kifejezése a „hitvallás ökumené”: az ökumené a mindkét fél által elfogadott hitvallásra épül, s amelynek során a felek kölcsönösen kifejtik saját hitvallásukat, majd a párbeszéd során arra törekednek, hogy konszenzusra jussanak az ezeket egyesítő közös hitvallás összefüggésében. Egyszerre hűek maradjunk közös, Jézus Krisztusban való hitünkhöz, és ahhoz is, ami megkülönbözteti a mi hitünket másokétól. A közös bázison hitvallást kell tennünk katolikus, evangélikus vagy ortodox hitünkről. Ez az ökumené nem visszafelé halad, hanem előrefelé. A jövő egyetlen egyháza nem homogén egyház lesz.
Végül utolsó pontban, hogy akkor itt Magyarországon az eddigi elmondottak alapján mire van lehetőségünk. A teológiában, úgy gondolom, amit az előbb mondtam, hogy eljutottunk olyan kényes kérdésekhez, az egyház-volt kérdéséhez, ehhez kapcsolódóan az egyházi szolgálatok kérdéséhez, ehhez kapcsolódóan az Úrvacsora kérdéséhez, amelyek nyilván sokkal gondosabb, teológiai utánajárást kívánnak, a reformáció idejének iratait tanulmányozni, és így tovább, az egyház lényegét dogmatikai meg egyháztörténelmi szempontból, ez most nem a mi feladatunk. A második: a világ-szolgálat. Konkrét cselekvésekben. A német egyházak ezekben a kérdésekben, hogy az élet, a család védelme, környezetvédelem, szociális kérdések, közös körleveleket adnak ki az evangélikus és a katolikus püspökök. Magyarországon ez még várat magára. A harmadik: a missziós ökumené. Mivel az egyetlen Istent hirdetjük és az egyetlen Urat követjük, ezért a misszióknak közös az örömhíre és közös a célja. Közösen keressük a kapcsolatot az emberekkel abban a társadalomban, amelyben már sem Istennek, sem az egyháznak nincs jelentőssége. Meghívjuk őket arra, hogy Isten szeretetének helyet adjanak az életükben. Közösen kérdezzük meg, mi az életünk alapja, hogyan tudjuk a hit forrásaiból a humánum és az ember-méltóság életét megteremteni. Közösen beszélünk az embereknek arról, hogy mi a hitük és életük tartalma, és részt adunk nekik abból, hogy mit jelent számunkra Jézus Krisztus, mint Isten üdvössége. És a legfontosabb, azt hiszem, a tanúságtétel Isten mindenkit átfogó szeretetéről, amelyikből a testvér szeretete is következik. Hogy nem ellenségei vagyunk egymásnak, nem idegenek egymással, még csak nem is versenytársak, hanem testvérek Krisztusban. Ha ezt ez a kis magyar társadalom is megtanulná tőlünk, hogy nem jobb és bal, és pártok meg nézetek, nem is versenytársak, hanem testvérek vagyunk egymással magyarságunkban és kereszténységünkben, keresztyénségünkben, az nagyon jó lenne.