A magas szintű gondolkodás szükségszerű velejárója a félelem. A nagyságát az ember biológiai-idegrendszeri jellemzői mellett a külső környezeti tényezők határozzák meg. Az emberi fejlődés egyik fő motorja éppen maguk a félelem leküzdésére tett erőfeszítéseink, hiszen a félelem okozta lelki fájdalomnál alig van nagyobb fájdalom. Egy csecsemő félelme a legnagyobb bajban is elillan pusztán az anyai öleléstől, az anya közelségétől. De hova fordulhatunk mi felnőttek félelem esetén? És azok kihez fordulhatnak, akiket a jelenlegi járványos várható betegség akár súlyos állapotba is sodorhat? Mivel vigasztaljuk gyerekeinket?
A COVID-19 valószínűleg generációnk valaha volt legnagyobb krízisével állít szembe bennünket, és ha tudjuk is, hogy vége lesz, senki nem tudja mi is fog történni velünk addig. A helyzet szigorúan leosztja szerepeket segítőre és segítettekre. A frontvonalban harcolók a veszélyhelyzet nagyságának mérlegelése nélkül vállalják a kockázatot azért, hogy segítsenek, hogy a rászorulók biztonságban lehessenek.
A kialakult helyzetet tovább súlyosbítja, hogy miközben mindenki a közösség megnyugtató fizikai közelségében bízhatna, ehelyett most a biztonságot éppen a fizikai elkülönülés jelenti. A személyes kapcsolatok megszorítása kivétel nélkül mindenkiben felértékeli a személyes kapcsolatok jelentőségét, rávilágít arra, hogy egymás nélkül mik is vagyunk. Ebben az újraértékelésben ismételten átéljük sebezhetőségünket, magányunkat, létünk parányiságát. Talán soha korábban nem éreztük ennyire, hogy minden ítélet nélkül ennyire egyformák vagyunk és összetartozunk, hogy egy hajóban evezünk, és hogy a szokásosnál is sokkal nagyobb szükségünk van az összefogásra, együttműködésre, szolidaritásra. És a hitre, ami ezen is túlmutat, hogy kapunk egy újabb esélyt az újrakezdésre.
Felnőtt életem során, ha újszülöttet vagy kisgyermeket láttam, tudatomban mindig a jövő és az azzal kapcsolatos remény képe jelent meg. Amióta a kritikus járvány adatai napról napra szorongatnak a kisgyermekek képe nem csak a remény érzését hozza fel, hanem annak felelősségét is, hogy tőlünk fognak megtanulni hinni, remélni és szeretni.
Dr. Nagy Ferenc a Kaposi Mór Oktató Kórház ideggyógyásza
Be First to Comment