A szakmában folyik a vita. Hová lett a szociográfia? A múlt század harmincas-negyvenes éveiben az akkori szöveggyártók elitjét, közöttük sok-sok kiváló írót: Illyés Gyulát, Szabó Zoltánt, Kovács Imrét, Veres Pétert (a sort folytathatnánk) izgatta a falu, vagy inkább a szegény emberek, esetleg a földközelbe szorítottak sorsa. Voltak, akik balról, mások egyes pontokon inkább jobbról próbálták megfogni az ügyet. Egy évtized alatt nagyszerű munkák sora született. Ezek egy részét akkortájt legalább részben gyorsan kinyomták a nyilvánosságból. Volt szerző, aki börtönbüntetést is kapott. De azután előbb-utóbb megjelentek a munkák utánnyomásai, sorozatokba rendeződtek. S ha nem is tömegek, de olvasni kezdték azokat.

Megszületett egy nyelv, fogalmazás és beszédmód, amelyet a középosztálybeliek közül sokan használni kezdtek a nyomorúság leírására, a szegénység stratégiáinak megfogalmazására, a „lentiek” túlélési formáinak pontosítására. S ez a nyelv legalább részben kitöltötte a társadalmi vitákat, segített az aktualitások összerendezésében. Azután, úgy látszik, mára valahogy elolvadt.

Most azonban fél évszázad elteltével itt van ismét a nyomor, összecsapások a roma–nem roma együttélésben, de nincsenek kezelhető, begyakorolt együttélési formák, sokszor még együtt tanulási módok sem. Érdekes módon a megoldási technikákról, a kezelési módokról már viszonylag sokat tudunk, négy-öt társadalomtudományi szakmában felálltak a megszólalásra kész szakértői közösségek. De a megoldásoknak nincs közönségük, a helyi nyilvánosság nem is tudja, az okosságokból mit minek nevezhet, s hogy itt egyáltalán milyenek az okságok. A harmincas évek ilyen értelmiségi radikalizmusa, például a romaügyek mostani kezelésében, most egyszerűen hiányzik. Csendesen lekerült a többségi napirendről.

S most, hogy a miniszterelnök láthatóan tudatosan beletenyerelt a gyöngyöspatai kárpótlás részleteibe, az egyébként közelinek, hozzáértőnek számító kritika is csak azt tudja mondani, hogy most mit nem szeretne. Egyszerűen vegyük le az ügyet a napirendről. A közönségtől a progresszívok félnek. Ha ebben az ügyben megszólalnak, biztosan hiszik, ellenük fog szavazni. Nem gondolom, hogy ez holtbiztosan így lehet majd. De igazán itt két kérdés merül fel.

Az első s általánosabb, hogy kevés a működőképes szakíró. S különösen olyan, akit szívesen olvasnának. Kiadók, szerkesztők állandóan ismétlik, hogy ők kiadnának erről a témáról szövegeket, de nincs, aki írna. Alig lehet ilyeneket jobb szerzőktől összevakarni. Ifjúsági szubkultúrákból még csak össze lehetne valamit söpörni, de mondjuk, aprófalvakból talán csak elvétve. S különösen hiányzik a földközelből begyűjthető anyag. S eközben is hiányoznak a nagyobb folyóiratokból vagy hálózati publikációkból kitermelhető anyagok, amelyek a tanulmányokból összeállítható kötetekkel együtt biztosítanának nyilvánosságot a szerző számára. Nézzük meg a könyvheti sátraknál, mennyi ilyesmi jelenik meg. Annyi biztosan nem, amennyi a folyamatos olvasói érdeklődés életben tartásához biztosan elég lenne.S különösen kevés a szélesebb olvasói érdeklődést kiszolgáló szöveg a romatársadalomról. Néhány éve – a sorozatos romagyilkosságok idején – még voltak ilyen fogalmazványok. De azt hiszem, az érdeklődés fenntartásához egyszerre kellettek a tettesek és az áldozatok. Úgy tűnik, a potenciális áldozatok önmagukban nem voltak elegendőek, nem produkálnak igazi drámákat. Vagy legalábbis ezek nem születtek, nem jelentek jól láthatóan meg. Újabban léteznek viszonylag nagyobb tömegben dokumentumfilmek, fotók. Egészében együtt talán több is, mint prózaszöveg. Sokan azt mondják, hogy az ilyen műfajok őket ugyan érdekelnék, de nincs, ahol azok megjelenhetnének. Vannak dokumentumfilmek az art kino fesztiválokon, de ezekből kevés van, rosszul mutatják ezeket be, ehhez a terméshez igazán nem lehet hozzáférni a tévében sem. Még mindig az 1978-as Cséplő Gyuri jut a nem szakemberek eszébe. Tárlatok vannak, de ezek nyilvánossága nagyon rosszul megszervezett. Nem arról van szó, hogy a képi dokumentumműfajokkal együtt dokumentumszövegek születnének, hanem inkább fordítva, a képek, fotók, szövegek egymást elszigetelik. Akármennyit költünk is külön-külön a dokuműfajokra, nem erősítik egymás hatásait. S ezek az elszigetelt üzenetek társadalommagyarázatul nem jelennek meg. Ha a vidék könyvesboltjában a harmincas-negyvenes években együtt megtalálhatóak voltak a falukutató kötetek, a városban nincs struktúra, amely együtt felvilágosítana az ottlakókra, a térségre vonatkozó dokumentációs forrásokról, magyarázatokról. A sok értelem, tudás egy része biztosan elveszik. Az odakapcsolódó érzelem, tapasztalat pedig majdnem hogy teljesen. Hiszen azok együtt, egymásra erősítve magyarázzák jobban a vidék képeit,történetét, etnikáját. A harmincas évek falukutatása része volt az akkori, ottani középosztály önazonosságának, eredetmagyarázatának. Tömegeket így sem fogott meg, de talán városonként voltak néhány százan, akiket ez belülről megragadott. Voltak ifjúsági mozgalmak, egyháziak vagy cserkészek, akiket e témák érdekeltek. A jobb középiskolákban voltak egyesületek, körök, amelyek identitásához az ilyen helyi ismeretek is hozzátartoztak. A helyi értelmiségi szülők helyeselték, ha gyermekeik vásároltak néhány könyvet a témáról. Sajnos, a helyi roma világtól a középrétegek leginkább idegenkednek, ne tévesszenek meg bennünket közeli, leginkább liberális kollégáink. Néhány évente középrétegek tagjai megnéznek egy filmet vagy kiállítást a romákról, de hogy néhány ezer forintért egy szociológiai munkát, vagyis egy könyvet is megvegyenek róluk? Ugyan kérem!A dolgok persze nem így okságiak. De én egyáltalán nem emlékszem olyan újabb roma szociográfiára, amely kihatott a magyar középosztálybeli identitásra. De mielőtt elsodorna a felháborodás, szóról szóra erre a következtetésre jutott a roma szociográfia szakkutatója, Szuhay Péter, aki már egy 2016-os konferencián „hatalmas remekműveknek” nevezi Csalog Zsolt, Kemény István, Havas Gábor nagyszerű munkáit. Ezek legalábbis a szakmában közismertek, de hogy közben hatottak volna a magyar középosztály identitására? Nem is akartak. Talán azért nincs sikeres romaszociográfia, mert a szociológusok legszűkebb körén kívül a téma nem érdekli az olvasót. A kemény okságban így nem lennék azért annyira biztos, de az azért jól látható, hogy az olvasó talán még mindig Moldovát hiszi leginkább romaleírónak,de szövege alapján nem tartaná őt persze akadémiai szociológusnak.

Mi a megoldás? Szabó Zoltán, a magyar szociográfia egyik klasszikusa 1936-ban a Cserépfalvinál megjelent első kötetében sorozatát Szolgálatnak és Írásnak nevezte. 1939 nyarán, ugyancsak Szabó mozgalmat indít „Szellemi Honvédelem” címen az akkori szélsőjobboldallal szemben. A Szolgálat és a Szellemi Honvédelem ma is aktuális programpontok maradtak. S itthon kulturális és szellemi integráció nélkül most sincs elképzelhető program. Miközben megmaradt talán a nem roma–roma együttélésben azért valamilyen csendes, szerves letargia is. Vagy ahogy Szabó Zoltán fogalmaz: „megint ősz van, és hű falvaink, Tard és a többiek megint úgy néznek a tél és a következő újesztendő elé, mint eddig, mint tavaly, vagy tavalyelőtt. Az asztalra ezentúl se fog több étel kerülni, az élet ugyanaz marad, a munka ugyanannyi és a napszám sem fog könnyelműen növekedni.”

Tard egyébként Mezőkövesd közelében van, hímzése a matyóhoz hasonlít. A 4. műút ott megy el a közvetlen közelben.

Fényképek, a „Rodostója volt London” c. konferencia anyagából