Párizsban az elmúlt héten (pontosan péntek estefelé) egy szörnyű bűncselekmény történt. Egy Oroszországból jött, menekültként befogadott, csecsen származású és mohamedán vallású 18 év körüli fiatalember a nyílt utcán rátámadt a szomszéd iskolából hazafelé ballagó történelem tanárára és egy frissen vásárolt konyhakéssel nemcsak leszúrta, hanem le is nyakazta. Valakik mozgósították a rendőrséget, amely hamar ott termett, s előbb arra szólította fel a fiatalembert, hogy feküdjön a hátára és kését dobja el, de amikor az nem engedelmeskedett, több lövéssel harcképtelenné tette, sőt meg is ölte.
A fiatalemberről tudni kell, hogy nemcsak muzulmán volt, hanem fanatikus izlamista is (mint egyébként vele együtt érkezett és befogadott családja). 47 éves, békés és szelíd modorú tanárát azért gyilkolta meg, mert az valamelyik óráján az itélőképességről meg a humorérzékről szólt, s egyebek között megmutatta a Charly Hebdo, pár évvel ezelőtt híressé vált karikatúráját Mohamedről.
Én ezt a levelemet azért írom, ami most következik. Ennek az ügynek ugyanis elképesztő visszhangja volt itt Párizsban, és az egész francia közvéleményben, s nem hiszem, hogy a magyar sajtóból-rádióból erről komoly tájékoztatást lehetett kapni. Már a gyilkosság estéjén nyilvános, azaz köztéri tüntetés volt Párizsban, és több más helyen, másnap vagy harmadnap pedig minden iskolában megemlékeztek az ügyről afféle osztályfőnöki órákon. (A sajtóvisszhangot nem is említem, mert azt magad is el tudod képzelni.) A csúcspontot ebben a folyamatban az a legfelsőbb szintű, minden politikai irányzat vagy szakmai testület vezető képviselőinek jelenlétében a Sorbonne udvarán lefolytatott nemzeti dísztemetés képezte, amelynek búcsúbeszédét a köztársaság elnöke tartotta a meggyilkolt tanár családjának jelenlétében (amelynek előzőleg személyesen adta át a Becsületrend szalagját és többi tartozékát), Victor Hugo impozáns szobra tövében, valamint és főleg Paty tanár úr megcsonkított, de a rendőrségi orvosok által egybeforrasztott testét tartalmazó díszes koporsó előtt. E búcsúbeszéd a francia köztársaság alapját képező szabadság eszméknek, egyszersmind az elnök politikai hitvallásának szenvedélyes kifejtését tartalmazta a Macronra jellemző higgadt pontossággal.
Ezt a délutánt (szörnyű előzményével együtt) szerintem a francia kortörténet még hosszú ideig számon fogja tartani, mint ahogy az európai is, vagy legalább is az európai értelmiségnek az a része, amelyhez én tartozom.
Be First to Comment