Kamarás István OJD: De kik is azok a szelídek?

„Ismertem egy szelíd embert. Az arcán látszott. Olyan széppé tette ez a tulajdonság. Hangja is olyan halk volt. De én nem vagyok ilyen, soha nem is voltam, és nem is szeretnék ilyen lenni” hallottam egy leendő emberszelidítőtől, egy elsőéves tanítóképzős lánytól, 1990-ben a jászberényi tanítóképzőben, a Zsolnai-féle kísérleti képzés embertan kurzusán. Abban, hogy mi is a szelídség, elég nagy volt a bizonytalankodás: vérmérséklet? tulajdonság? szokás? érték? erény? Inkább abban voltak biztosak, hogy mi nem: szelíd az, aki nem vad, nem erőszakos, nem durva, nem végletes, aki nem veszekszik, nem vitázik, aki nem hangos, kirívó, kihívó, beképzelt, indulatos, önző. Ami pedig a szelídségre vonatkozó állításokat illeti, nagy többségük számára pozitív fogalom: a szelíd engedékeny, barátságos, nyugodt, kedves, türelmes, szerény, tiszta, jóságos, néhányuknak pedig alázatos, megértő, emberséges, békeszerető, kitárulkozó, ártatlan, romlatlan. Többüknek azonban mamlasz, alkalmazkodó, igénytelen, meghunyászkodó, alázatos, engedelmes, félénk, idomított, terepszínű. A minta nem volt országos, hiszen többségük falusi volt, s testvéreik száma pedig jócskán az országos átlag felett.

Átadják-e a játszóteret vagy inkább részt vesznek-e a játékban a szelídek? Jámbor istenbohócai vagy a szelíd szigor következetes apostolai, akik a „követelek, mert szeretlek”-elvet követve műveltetnek csodákat tanítványaikkal? Az „érted haragszom” vagy a „talpig nehéz hűségben” szelídsége? Ha a bárányé, akkor mi legyen a szív okosságával és ravaszságával? Talán szelídítsük báránnyá Juda oroszlánjait is? Csak bégessen a szelíd, és ne ordítson, ha neki valami nagyon fáj? Ne harsogja, hogy „Ne bántsd!” (A magyart, a demokráciát, a bosnyákot, a zsidót, a szerbet, a keresztényt, a cigányt, a civilt, a libernyákot a meleget, vagy akit, amit éppen bántanak?)

De kik is azok a szelídek? Szelídek-e az erőszakmentességet energikusan hirdetők? A békeharcosok? Az Isten országát a háztetőkről is hirdetők? Szelídek-e azok, akik azért nem ütnek vissza, mert ez nem ildomos a kiválasztottaknak? Szelídség-e a „tőlem azt csinálsz, amit akarsz” toleranciája? Szelíd-e gyengeségével zsaroló? A kővel dobálókat lágy kenyérrel provokáló? Szelídség-e a „nem piszkolom be veled a kezem” erőfitogtatása, szelídek-e a másikat a pályáról lemosolygók, a gőgös porszemek, a „jobb a béke” jegyében a párbeszédet el sem kezdők?

Manapság nem könnyű szelídnek lenni, kiváltképpen, ha az ember keresztény, mert könnyen kijátszhatják szelídségével szemben az igazság aduját, elfeledve, hogy a szelídség, amennyiben az szeretetből fakad, mindent túlragyog. Még az igazságot is. Pilátus kérdésére, hogy mi az igazság, Jézus csak szelíden hallgat. Vajda Mihály szerint azért, mert „az igazság, melyről tanúbizonyság tétetik, vagyis a krisztusi igazság, amely szembeáll mindenfajta verbális belátással és tanítással, nem rajtunk kívül van, hanem bennünk”.

A szelídség igazságát a verbális igazságokkal összehasonlító írását azzal zárja le Vajda Mihály, hogy „talán abban is igaza van Heideggernek, hogy a szent megjelenését a világban nem lehet tudatosan emberi törekvések eredményeként kierőszakolni”. Amikor Szent Ferenc útja a csigáét keresztezi, megáll, és így szól neki: „Menjél testvérem, hisz te indultál előbb!” És mit mondott volna akkor, ha valakinek az életét megmenteni sietett volna?”, kérdeztem tanítványaimtól. Ésszerű és ugyanakkor humánus válaszokat kaptam. Csak egy valaki kiabálta szelíden: „Ez esetben, megelőzve a szent embert, a csiga mondta volna ugyanezt!” Ugyanez a lány tanított minket arra is, hogy nekünk szelídeknek, igenis küzdenünk kell, de nem egymás ellen, hanem egymásért.

Jó, de mi lenne a szelídség alapja, biztosítéka, bizonyítéka? Talán a létezők egysége, talán az, higgy minden létezőnek megadatott a Létből való részesedés. A szelídség, miként a szeretet is, kockázatvállalás, és ― ugyan csak átmenetileg, epizodikusan ― létfogyatkozást szenvedhet az, aki ad, de ha a Létben egység van, akkor az átadott kenyerek és halak csodálatosan megsokasodnak. A téridőben zajló kapcsolatokban a szelíd ember félreérthető, és még az is előfordulhat, hogy olykor éppen két egymásért küzdő szelíd néz farkasszemet egymással. De ebben az egyetemességben a farkas is testvér, és ha ő testvérére talál mibennünk ― mint ama bizonyos gubbiói toportyánféreg ― bizony mondhatom, megszelídülhet és megszentelődhet.