1. A vallási élet közösségformáló ereje Magyarországon csekély jelenleg. Ezt én a vallás átpolitizáltságának, a felekezetek közti párbeszéd hiányának és az egyházak túlzottan dogma-centrikus, gyakran igen harcos állásfoglalásainak tulajdonítom. Az 1. és a 2. dokumentumban ismertetett kutatások szerint az az empirikusan bizonyítható tény, hogy a vallásos, templomjáró emberek boldogabbak, nem pusztán a hit önmagában is bizonyítható gyógyító-kiegyensúlyozó hatásából ered, hanem abból is, hogy a keresztény gyülekezetek sokszoros funkciót betöltő közösségi hálóként működnek.
2. A magyarság az egyik leginkább szekularizálódott ország Európában — a környező országokhoz képest is, tehát ez nem posztkommunista örökség. De ha alaposan megnézzük az 1. pontban idézett tanulmányt, látszik, hogy a (valamilyen) nem csak az Istenben a maguk módján hívők aránya nő (a fiatalok között), hanem a bűnben hívők aránya is. Ez talán nem meglepő, de mégis beszélnék részletesebben arról, szerintem mit jelent, mert itt látnám a kereszténység jelentőségét, és a tátongó hiányt. Ezzel kapcsolatban egyszerre szeretnék tudományos kutatóként szólni, aki a magyar anómiát kutatja — ez egyben főhajtás Kopp Mária előtt –, és magánszemélyként, értelmiségiként is. A magyar társadalomban más anómiás értékek mellett jellemző a bizalomhiány és — az elesettek esetében — a teljes reménytelenség és kiábrándultság. Ha egy szóban akarnám megragadni a magyar „tanult tehetetlenség” tartalmát, azt mondanám, hogy nem hisszük, hogy a bűn elnyeri méltó büntetését, az erény pedig jutalmát. A kereszténységnek természetesen van egy eszkatologikus üzenete erre vonatkozólag, de én az evilági szférában maradva is fontosnak tartom, hogy Ágoston Civitas Dei koncepcióját — már ahogy én értelmezem — a világban és önmagunkban jelen lévő bűnnel szemben alkotott közösségként, szövetségként fogjuk fel.
3. Ezután William James a linken röviden összefoglalt gondolatmenetét fűzném tovább. Vannak olyan rettenetes terhek az életünkön — személyesen, társadalmi csoportonként és nemzetként –, amelyek következtében súlyos anómiás válságba kerültünk. Egyszerűbben fogalmazva: nem tudunk különbséget tenni jó és rossz között. Nem hiszünk abban, hogy érdemes a bűnnel felvenni a harcot, illetve csak annyiban, amennyiben ez _másvalakinek_ a bűne. Nem vagyok hivatott arra, hogy a keresztény dogmatikához hozzátegyek, vagy elvegyek belőle, de _számomra_ a kereszténység az a vallás, amely a bűnösség esetében felveti a szálka-gerenda problémát, és amely állandó önvizsgálatra késztet. Magyarországon arra van szükség, hogy hihessünk benne, hogy akár egyénenként cselekszünk, akár közösségben, egy olyan láthatatlan „város” polgárai vagyunk, akik spirituális kötelékeit a lelkiismeret adja. Az a vágy, hogy fellépjünk jó dolgok mellett; hogy tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül.
4. Ez — számomra — azt is jelenti, hogy a kereszténységnek egy olyan, kulturálisan rugalmas, filozófiai tekintetben élő és többféle közösséget mozgósító szerepe kellene hogy legyen, amely nem a jelenlegi politikai és kulturális harcok szolgálatában áll.
1. olvasnivaló: http://forsense.hu/content/RostaGergely_ValtozovallasossagMagyarorszagon.pdf
2. olvasnivaló: http://healthland.time.com/2010/12/12/religions-secret-to-happiness-its-friends-not-faith/
3. William James: The Will to Believe http://www.princeton.edu/~grosen/puc/phi203/will.html
1. tézishez:
„A vallási élet közösségformáló ereje Magyarországon csekély jelenleg.” – Valószínűleg a vallási életnek, mint közösségformáló erőnek az ELTERJEDTSÉGÉRŐL, a társadalom szervező erői között elfoglalt SÚLYÁRÓL szerette volna azt állítani a szerző, hogy „csekély jelenleg”. Hiszen a vallási élet közösségformáló ereje bizonyos közösségekben igen jelentős (is lehet) Magyarországon. (Vö. Hit Gyülekezete egy televízióval, és a hajdúsámsoni iskolával pl., vagy az utóbbi évtizedben, években sokasodó katolikus rádiók! Bár ez csupán EGY aspektus sok közül.) Azért nem mindegy.
Érdemes lett volna arra is felhívni a figyelmet – ha már Rosta Gergely ezer fős, reprezentatívnak nevezett mintákat összesítő adatait idézzük -, hogy a „vallási önbesorolás”-nál, az 1. ábrán az 1991-es és 2000-es, 14-16%-os érték 2006-2008-ra 19-22%-ra emelkedik, ami azért pregnáns, hibahatárt meghaladó emelkedésnek látszik. Ilyen alapon ez is szolgálhatott volna kiinduló pontként….
Egyébként íme egy, a felmérés megbízhatóságával kapcsolatos adalék:
http://www.google.hu/url?sa=t&rct=j&q=aufbruch%20vall%C3%A1sszociol%C3%B3giai%20kutat%C3%A1ssorozat%20f%C5%91s%20minta&source=web&cd=2&ved=0CEQQFjAB&url=http%3A%2F%2Fwww.lib.uni-corvinus.hu%2Fphd%2Fhegedus_rita.pdf&ei=e-ThT5yCIY2Lsgam0Nlw&usg=AFQjCNGKIDz_ClIvniZW0wJB-4Z0Hq7iDg&cad=rja
Hegedűs Rita: A vallásosság alakulása Magyarországon a kilencvenes évek kutatásainak tükrében (kivonatolt; 53. old., 26. számú lábjegyzet)
„A kisebb — általában 1000 fős — minták használhatóságának korlátozott voltára utal többek között az, hogy azonos vagy szinte azonos időben készült felmérések ugyanolyan kérdésére kisebb csoportokra bontás esetén nem ritka a gyökeresen eltérő válaszmegoszlás. Például a megegyezően 1997/98-ban felvett, az ország felnőtt, illetve 18-65 éves lakosságát reprezentálni kívánó RAMP és Aufbruch kutatásban arra a kérdésre, hogy az illető milyen gyakran jár templomba, az első felmérés szerint a 18-19 évesek 5,4%-a, a másik szerint 13,2%-a válaszolta azt — csaknem azonos gyakorisági
skála alapján —, hogy hetente! Vagy arra a kérdésre, hogy 12 évesen milyen gyakran járt templomba, az első esetben a 20-29 évesek 29,4%-a, a másodikban 20,8%-a mondta, hogy hetente. Ha figyelembe vesszük, hogy a hetente járók a társadalom 10-15%-át teszik ki, ekkora — 8-10%-os — különbségek igencsak nagynak tekinthetők. Ez tehát azt jelenti, hogy ha csupán egy szempontból — példánkban az életkor szempontjából — bontjuk kisebb csopoortokra a mintát, már nincs elegendő esetszámunk ahhoz, hogy megbízható adatokhoz jussunk.”