Csepregi András, Nagy Szabolcs: Bibó István és a passzív, vagy aktív erőszakmentes ellenállás

„Magyarok!

Nagy Imre miniszterelnök a ma hajnali szovjet támadáskor a szovjet követségre ment a tárgyalások folytatására, és onnan visszatérni már nem tudott. […] Az országgyűlés épületében egyedül alulírott Bibó István államminiszter maradtam, mint az egyedüli törvényes magyar kormány egyedüli képviselője. […]

A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen – kivéve azokat, melyek Budapest közellátását és közműveit érintenék. Fegyveres ellenállásra parancsot adni nincs módomban: egy napja kapcsolódtam be a kormány munkájába, felelőtlenség volna tehát tőlem a magyar ifjúság drága vérével rendelkezni. […]

Isten óvja Magyarországot!”[1]

Az 1956-os forradalom emléke számunkra leginkább erőszakos eseményeket jelent: tömegbe lövetés a Parlament előtt, a rádió ostroma, a pesti srácok utcai harcai, kivégzések a Köztársaság téren, Molotov-koktélokkal megállított szovjet tankok, majd a szovjet támadás, Széna tér, Corvin köz és Nap utca, szétlőtt budapesti házak, karhatalmisták sortüze Mosonmagyaróváron és másutt, végül éveken keresztül a megtorló és sokszor végre is hajtott halálos ítéletek. E mellett az erőszakos eseménysor mellett gyakran eltűnik az erőszakmentes ellenállás gyakorlata, amely pedig legalább olyan fontos, sőt hosszú távon még fontosabb szála a forradalom történetének.

A forradalomhoz vezető események – a diákgyűlések és az értelmiségi fórumok – már 1956 nyarától kezdve mind nyilvánosak és erőszakmentesek voltak. Az egyetemisták és munkások október 23-i felvonulása, amellyel a lengyelországi felkelőkkel való szolidaritásukat fejezték ki, szintén békés tüntetés volt. Ezekhez az előzményekhez képest a fegyveres harc átmeneti eltérésként volt értékelhető, amellyel fel lehetett hagyni, és amelytől vissza lehetett térni az erőszakmentes ellenállás gyakorlatához. Mindezzel bizonyára Bibó István is számolt, amikor november 4-én, a kormány egyetlen, a Parlamentben tartózkodó képviselőjeként kiadta híres nyilatkozatát, és felhívott a passzív, erőszakmentes ellenállás folytatására.

Felhívása sokak gondolataival és szándékaival találkozott: november 4-ét követően még hónapokon, bizonyos esetekben éveken keresztül tartott a munkástanácsok, értelmiségi körök, egyházak erőszakmentes ellenállása. A Moszkvából irányított Kádár-kormány csak lassan és sok erőfeszítéssel tudta ezt az ellenállást visszaszorítani, amelyet kezdetben a nemzetközi közvélemény egy része is támogatott. Az ellenállás felszámolása fokozatos volt: a nagyobb egyházak között először a református egyház vezetését térítették vissza a forradalom előtti útra, már 1957 tavaszán. Az evangélikus egyházban Ordass Lajos püspök második eltávolítására csak 1958 nyarán került sor, a katolikus egyháznak az új hatalom szájíze szerinti konszolidációja pedig csak az 1964-ben a Vatikánnal aláírt „részleges megállapodással” teljesedett be – innentől fogva a Vatikán elfogadta az egyházvezetés pártállammal folytatott nyílt és titkos kollaborációját, és nem bátorította, sőt esetenként maga is üldözte az egyházi erőszakmentes ellenállást.

(…)

Isten népe történetének bibliai elbeszéléseiben egyaránt találkozunk a nép erőszakos és erőszakmentes ellenállásának a kísérleteivel. Az erőszak az ókori közösségek általános gyakorlata volt, és nem kell csodálkoznunk azon, hogy Izrael népe is élt az erőszak eszközével a közösség védelmében. Annál figyelemre méltóbbak az erőszakot elkerülő kísérletek. Jézus élete és tanítása az erőszak elutasítását nagyon határozottan tükrözi, a feltámadott Krisztust követő közösségek pedig sokáig tisztában is voltak ezzel. Az erőszak a kereszténységben majd akkor fog újra jelentkezni, amikor az államhatalom igényt tart a keresztények támogatására, a keresztények pedig alkalmazni kezdik a hatalom erőszakos eszközeit. Innentől fogva az erőszak elutasítása a kereszténységen belül is a Krisztus-követés tudatosan vállalt útja lett, amiért az ezt az utat vállalók gyakran üldöztetéseket szenvedtek el. A 20. század polgárjogi küzdelmei során a korábbi passzív ellenállás, amelyre Bibó is utal, aktív erőszakmentes ellenállássá alakul át. Ennek az a lényege, hogy tartózkodik a fizikai erőszaktól és az ellenfél elpusztításától, viszont nyilvános vitákban aktív, és igyekszik a közvéleményt meggyőzni a maga igazáról. Az aktív erőszakmentes ellenállás mint keresztény életforma azokban az országokban alakulhatott ki, ahol a politikai kultúra helyet ad a szabad véleménynyilvánításnak. Bibó Magyarországa, a forradalom leverése után, megtorlások révén kialakult pártállam nem volt ilyen ország, 1990-től kezdve viszont a mi országunk is ilyen hely lehet.

Mit sorolhatunk a passzív ellenállás vagy az aktív erőszakmentes ellenállás bibliai előzményei közé? Az Ószövetségből főleg a próféták szolgálatát: Nátánt, aki megrója a házasságtörő és gyilkos királyt; Jeremiást, aki igát vesz a nyakába, és a népet a megtérés szükségességére figyelmezteti az üres és felelőtlen udvari propagandával szemben; utolsó prófétaként pedig Keresztelő Jánost, aki nemcsak a kisemberek életének megváltozásáról beszél, hanem a negyedes fejedelem bűnéről is. Az ószövetségi próféták sorából kiemelkedik Deutero-Ézsaiás szenvedő szolgája (Ézs 52,13–53,12), akinek a küldetése erőszakmentes teljesítése az életébe került, és akinek az üzenetén, karakterén, szenvedésén és erőszakos halálán később a közössége elgondolkodik, és a történetéből sokkoló, megvilágosító felismeréseket kap. Nem véletlen, hogy a feltámadott Krisztust követő közösség a szenvedő szolgában Jézus előképét fedezte fel.

Az erőszak vagy erőszakmentesség ószövetségi dilemmája az első keresztények számára eltűnt. A bűnök megbüntetése, a gonosz cselekedetek megtorlása egyedül Isten dolga, amint erről Pál is ír az Újszövetség legkorábbi iratában (1Thessz 4,1–7), és ami az újszövetségi kánont lezáró Jelenések könyvéből is sokszorosan kiderül. Krisztus követője szóvá teszi az erőszakot, de maga nem gyakorol erőszakot, vállalva ezzel azt a kockázatot is, hogy az erőszak áldozatává lesz. Az első keresztények abban a hitben éltek, hogy Krisztus hamar visszatér, ítéletet tart, Isten pedig újjáteremti a világot; nem gondoltak tehát arra, hogy az ő erőszakos cselekedeteiknek pozitív szerepe lehet a világ egyensúlyának fenntartásában, a nagyobb rossz elhárításában. Az igazságos háború vagy a jogos önvédelem jegyében elkövetett erőszak teológiai igazolását majd Augustinus kezdi kidolgozni akkor, amikor a kereszténység már a Római Birodalom államvallásává lett. Az európai történelmet kezdettől fogva jellemzik a háborúk, köztük a keresztények egymással vívott háborúi is, amivel vele jár az az erkölcsi kényszer, hogy a háborút igazságosnak, az erőszak alkalmazását elkerülhetetlennek kell beállítani. Ez az örökség igen változatos és megosztó, ma is heves viták folynak arról, hogy a keresztények gyakorolhatnak-e erőszakot.

Bibó Istvánnak az 1956-os forradalom kapcsán született alkalmi írásai és az egész életműve azt a meggyőződését tükrözi, hogy törekedni kell az erőszak elkerülésére, és kitartóan kell keresni az ellenállás passzív útjait akkor, ha a nyilvános ellenállásra nincs lehetőség, és az aktív, de erőszakmentes útjait akkor, ha a nyilvános szerveződésre és megszólalásra megvan a lehetőség. Van-e a mai közéletünknek olyan területe, ahol mérlegeljük a passzív ellenállás, az aktív erőszakmentes ellenállás és az erőszakos ellenállás lehetőségeit? Melyek ezek a területek? Mi alapján döntünk az egyik vagy a másik lehetőség mellett? 2021. november 4-én Bibó Istvánnal és minden problémaérzékeny honfitársunkkal együtt gondolkodhatunk ezekről a kérdésekről.

(A beszéd forrása: Csepregi András:” Boldogok a békét teremtők”. A keresztény erőszakmentességtől a nyugati demokráciáig. Bibó István politikai teológiai megközelítésben. Luther Kiadó, Budapest, 2021. 178-183. o.)

---

[1] EPMSZ 3. 879-880. o.; Magvető 4. 167-168. o.; Argumentum 4. 38-39. o.; Kalligram 2. 407–408 o.;