Tölgyessy Péter: Rohanunk a forradalomba?

A negyedik Fidesz-kétharmad után nem könnyű az ellenzék régi vezetőiben látni a szebb jövő ígéretét. A Gyurcsány-párt eltökélt híveinek kivételével alig akad ellenzéki szavazó, aki ne látná az oppozíció egészének tehetetlenségét. Az ellenzéki szerveződések régóta csekély előnyökért egymással rivalizáló törmelékpártok. Riasztó erőtlenségük tényei állandó felhívás eltakarításukra. Legkevésbé reményt tudnak kínálni táboruknak. Márpedig ez a pártok legfőbb portékája. Remény híján nincs számukra értelmes élet. Az évtizedes eredménytelenség okozta tömeges frusztráció az Orbán-rendszer megingásának friss élményébe kapaszkodva egyszerre új bizakodás felé fordította az ellenzéki közönséget.

Nem kétséges: Magyar Pétert régóta ápolt bosszúvágya hajtotta a színre lépésre. Ám megszólalása találkozott sok százezernyi állampolgár vágyakozásával. Ez vitte nyilatkozatait újabb és újabb kattintási csúcsok magaslatára. Ez szabályos felszólítás volt folyamatos szerepeltetésére az ellenzéki sajtó számára. A hatalomnak szóló, voltaképpen szokványos odamondogatásból így rövidesen kormánybuktató reménykedés következett, ami alig néhány hét alatt korábban elképzelhetetlen szintre emelte a támogatottságát. Elsőre az ellenzék tüzesen elégedetlen, újólag bizakodó, majd ismétlődően fájdalmasan csalódó közönsége mozdult meg, de a Fidesz hívei között is ott munkálnak az utóbbi évek bajainak tapasztalatai. A koronavírus-járvány kezdete, 2020 tavasza óta hiányzik idehaza a tartós gazdasági növekedés, Európa legfájóbb inflációját szenvedték el nemrégen a magyarok. Az Orbán-rendszer már öt éve főképp külső felelőst kínál a közvéleménynek, és nem az összegyűlt szerteágazó baj hihető orvoslását.

Az Orbán-rendszer megingása

A pártpolitikától egyébként általában ódzkodó családi, baráti, munkatársi beszélgetések nemrégen kezdtek ismét arról szólni: kire is célszerű szavazni? Érdemes-e esélyt adni az ismeretlenségből váratlanul előlépő jelentkezőnek? A mozgásban lévő választóközönségben a világszerte egyébként is korlátozottan megbízható közvélemény-kutatások nem adhatnak szilárd támpontot a várható eredményeket illetően. Az elvileg közvetlen belpolitikai téttel nem bíró európai választásokon akár valamennyi kisebb párt kiesése és a bejutó Gyurcsány-párt jókora visszaesése sem lehetetlen. Magyar Péter listája kivételesen magasra, akár harminc százalék fölé is emelkedhet, ellenben az öt százalék alatti pártokra adott, feltehetően együttesen számos voks következtében, a Fidesz a korábbiaknál lényegesen rosszabb eredménnyel is megtarthatja az európai parlamenti mandátumok többségét. (A kieső ellenzéki pártokra adott szavazatokból, nagyobb hányadban Fidesz-mandátum lehet.)

A váratlan jött kihívó lendülete kétségkívül rendkívüli. Bár országjárásának vonzása váltakozó: akadt, ahol publikuma csekély volt, de másutt igencsak jelentős, például a Fidesz számára szimbolikus fontosságú Debrecenben, Gyurcsány Ferenc két évvel ezelőtti kétszáz fős rendezvénye után tízezres tömeget mozgatott. Az önkormányzati választásokon szinte nincsenek jelöltjei, a plakátrengetegben észrevehetetlen jelenléte, a sokféle szavazólapon lesz, aki nehezen fogja megtalálni európai listáját. Mégis mind többen róla beszélnek a hatalom és az ellenzék táborában egyaránt. Összes médiaszereplése kiemelkedő érdeklődést vonz, a hit és az érzelem ereje hajtja akcióit. Magyar Péter hatásosan épít a régóta lázas ellenzéki közönség vágyaira. Ezek alapján nehezen elképzelhető az ország tényleges kormányzása. Csakhogy nem is a valóságos kormányzati alternatíva felmutatása, hanem a harag kifejezése és főleg az Orbán-rendszer megdöntésének bizakodása adja kivételes dinamikáját.

Voltaképpen valamennyi létező párt masszívan ellenérdekelt a sikerében. Kezdetben még jobbára tanácstalanok voltak a válaszukat illetően. Az ellenzékiek örvendtek leleplezéseinek, a Fidesz pedig a baloldal ismétlődően elbukó újabb messiásának vélte személyét. Ám hamarosan érzékelve a veszélyt minden oldalról kereszttűzbe fogták. A támadások mindinkább vérre mennek. A Gyurcsány-párt szerint: Magyar a Fidesz küldötte, aki újra lerombolja az ellenzék építkezését, a Fidesz szerint viszont a régi baloldal embere. De hiába is igyekeznek, idáig nem igazán tudtak fogást venni rajta. Távolról sem hibátlan a szereplése, számos bántó ellentmondást hordoz a karaktere, azonban a reménység páncélját viseli egyelőre.

Az érdektelenség és nem a heves támadások képeznek általában áthághatatlan akadályt az újonnan induló pártok előtt. Pillanatnyilag a sértő állítások is csak arra jók, hogy még több szó essék Magyar Péterről. Általuk naponta kap hírértéket személye, tulajdonképpen ellenfelei teszik különösen izgalmassá megszólalásait. Főleg a Fidesz, részben az ellenzék, kétszázmilliós összeget költött hetente ténylegesen a Tisza Párt kampányára. A kormány sajtója folyamatosan fokozta a támadások intenzitását, ám naponta váltogatja témáit. A szélesebb közönség ebből leginkább arra következtethet: a magyar politika eddig elmozdíthatatlannak látott urai igencsak félnek váratlan kihívójuktól. Ez kétségkívül újabb szavazókat visz felé.

Budapestet egy huszárcsínnyel reméli a hatalom a baloldal kezéből kivenni. A lehetséges utolsó pillanatban visszalépteti jelöltjét, és Vitézy Dávid támogatására mozgósítja táborát. A két kampány között eleve megvolt egyfajta munkamegosztás: Vitézy az építő, Szentkirályi Alexandra inkább a támadó szerepét kapta. Vitathatatlan a baloldali városvezetés bántó gyengesége. A kezdeményezőnek és hozzáértőnek látszó Vitézy talán még középről legyőzhetné az erőtlen Karácsony Gergelyt, ám a visszalépés végképp Orbán Viktor kormányzásáról szóló népszavazássá fordíthatja a budapesti helyhatósági választásokat. Ez bármi másnál inkább részvételre bírhatja a fővárosi választók Fidesz-ellenes többségét, miközben alig érezhetően, de csorbítja a hatalom országos kampányának erejét. A budapesti önkormányzati eredmény így nem pragmatikus megfontolásokon, hanem inkább az Orbán-ellenes pszichózis erején múlik majd.

A Magyarország életében különleges jelentőségű székesfőváros közönségét módszeresen tüzelte maga ellen a hatalom. Utoljára a baloldal számára korábban szinte bevehetetlen budai zöldövezeti kerületek vesztek el részére, ahogy a világtendenciáknak megfelelően a magasabb státuszú szavazók végül sorra elhagyták az új jobboldal erőit. Eddig viszonylag kevésbé számított a fővárosiak többségének heves kormányellenessége, a hatalom megingása viszont akár döntővé teheti Budapest kiállását.

Ötödik éve nincs gazdasági növekedés

A hazai közéletet megmozdító legfontosabb változások azonban nem a politika felhőrégiójából jönnek. Tizennégy év múltán az Orbán-rendszer alighanem túljutott delelőjén, egy ideje határozottan érzékelhető leszálló ágba fordulása. Kormányzását a „megmentői” szereppel legitimáló Orbán Viktor kezdettől szakított a ’89-es berendezkedés alapjaival. A nyugati szövetségi rendszerben mindenki másnál előbb távolodott el a neoliberális gazdaságpolitikától, nyomban egyfajta irányított nemzeti kapitalizmussal kísérletezett. A régi baloldali társadalmi eliteket minden területen vezetéséhez hűséges emberekre cseréli, egyúttal messzemenően ösztönzi a hagyományos jobboldali értékhordozók, sokszor radikális személyiségek térnyerését. A piaci versengés viszonyait a főhatalom atyai gondoskodásával kívánja otthonosabbá tenni a Kádár János világából jövő magyarok számára. Hatalmát a nemzeti nagyság helyreállításának ígéretével igyekszik végképp tartóssá tenni. Mindez együtt: az új elit gazdagítása és az igyekvő kisemberek demonstratív patronálása, tetézve a kormány családpolitikájával, a reprezentatív építkezések tömegével előfeltételezi az állam erőforrásainak állandó bővülését.

Ez leginkább még 2013 közepe és 2019 vége között teljesült. Az indulás nehezebb évei múltán hazánk ezalatt valamelyest a visegrádi államok átlaga felett fejlődhetett. Gazdasága egyértelmű felzárkózást mutatott a Nyugat magországaihoz, megelőzte előbb Görögországot, majd Portugáliát. Hat esztendőre a reálbér a korábbinál lényegesen ütemesebben és kiszámíthatóan gyarapodott. Az ország sikeresebb felén mutatkozó munkaerőhiány következtében ismét tér nyílott a dolgozói érdekérvényesítés Kádár-korszakban begyakorolt módszerei előtt. A hetvenes évek dereka óta visszatérő válságévekhez képest érdemlegesen bővülhetett az átlagemberek fogyasztói és munkavállalói szabadsága. Akik a végre javuló életkörülményeik között kevésbé lehettek fogékonyak az ellenzéki pártok demokrácia- és sajtószabadság-védő állításaira. A közvetlen adók jelentős csökkentése, összekötve a közvetett adók emelésével, és a közterhek módszeresebb behajtása segítette a jövedelmek kifehéredését, ami tovább emelte a költségvetés bevételeit. Hosszú évtizedek óta először a magyar kormány látványos költekezésbe, többek között a miniszterelnöknek különösen kedves sportberuházásokba kezdhetett.

Ezeknek a viszonylagos békeéveknek közvetlenül a koronavírus-járvány vetett végett. A járvány elmúltával, azonban továbbra sincs érdemi növekedés. 2020 után a magyar gazdaság mutatói újólag a térségbeli átlag alá süllyedtek. Előbb az infláció és az államháztartási hiány lett mindenki másénál magasabb, egyúttal a forint árfolyama és a kamatok elváltak Közép-Európa többi országától, majd a növekedés üteme lett határozottan alacsonyabb. A magyar állam hiába költi arányában kétszeresét gazdasági célokra a cseh, valamint a lengyel költéségvetésnél, és a nemzetgazdasági beruházási ráta is magasabb, a növekedés ereje mégis kisebb. A hazai vállalkozások versenyképessége sokszor még a saját belső piacainkon is elmarad a környező országok cégeitől. A hazai vállalkozók többsége nem annyira produktuma minőségét és árait igyekszik javítani, hanem továbbra is az államot óhajtja „lenyúlni”. Ebben jó eséllyel részben az orbáni irányított kapitalizmus rendszerszintű bajai mutatkoznak meg.

2024-ben a vágyott két csodaszer: a „magas nyomású gazdaság” állami ösztönzői és a kínai elektromosautó-ipari beruházások tömege sem hozott növekedési fordulatot. Ez utóbbiak termékei előtt hamarosan jelentékeny piacra jutási akadályok állhatnak. A Reuters híre szerint az Egyesült Államok radikális vámemelései következtében Mexikó máris leállítja a kínai e-autógyári beruházások központi állami támogatását. A kínai exportoffenzíva az Európai Uniót is rövidesen piacvédelmi intézkedések felé viheti. A következő éveket viszont már könnyebbé teheti az az európai konjunktúra javulása. Mégis belátható időn belül bizonyosan nem lesz elegendő költségvetési eszköz az Orbán-rendszer 2020 előtti szintű finanszírozására.

Lázadás a Nyugat régi elitjei ellen

Orbán Viktor kezdettől tudta, hogy rendszerének tartós fennmaradása kizárólag akkor lehetséges, amennyiben politikáját beilleszti a világ egészének mozgásába. Elejétől fogva igyekezett a hazai elégedetlenséget kifelé fordítani. Előbb a magyar sérelmi reflexeket terelte Brüsszel felé, mint tették elődjei, a dualizmus korában, Bécs irányában. Az eleve behatárolt konfliktusvállalás és a folyamatos alkudozás univerzumában felnőtt nyugati döntéshozók sokáig nem is értették a magyar kormányfő folytonos agresszióját. De a külföldi befektetők egyes ágazatokból történő kiszorítása, majd a migránsáradat kezelése mind karakteresebb tartalmat adott az Unió államaival történő ütközéseknek.

A miniszterelnök előbb a Nyugat alkonyának évszázados tételére és a keleti nyitásra alapozta külpolitikáját, majd a régi demokráciák elitjei ellen lázadó neopopulista jobboldal felé fordult. Európa vezetői közül elsőként állt ki nyíltan Donald Trump elnöksége mellett. Demonstratívan hangsúlyozza szembenállását a nyugati baloldali progresszió emberképével, genderelméletével és bevándorlási gyakorlatával. A hagyományos férfi- és családeszmény bajnokaként kifejezetten keresi az ütközést az egyetemi progresszió szinte összes hittételével. De szókimondóan szembeszáll az ezeknek jobbára behódoló mainstream jobb- és baloldali döntéshozókkal is. Mindezért a világ új jobboldalának csaknem valamennyi véleményvezére referenciaként hivatkozik rá. Példáját különösen vonzóvá teszi kivételesen régóta tartó kormányzása. Orbán Viktor tudatosan ápolt trendindító szerepe viszont szükségképpen teszi a régi elitek számára vörös posztóvá személyét. Szinte nincs olyan új jobboldallal kapcsolatos újságcikk, elemzés, amely ne szentelne legalább néhány szót gyakran sommás elítélésére.

A mainstream elitek demokráciaféltése és az új jobboldal rohamos belpolitikai térnyerése, párosulva a magyar kormányfő örökös ütközéskeresésével folyvást erősítette a késztetést Magyarország szankcionálására. A Fideszt előbb kiszorították az európai jobbközép pártok tömörüléséből, utóbb 22 milliárd euró nagyságban uniós forrásokat függesztettek fel. 2023 végén Európa jellegadó vezetői még jelentős engedményekkel törekedtek visszaterelni hazánkat Ukrajna támogatását illetően a többi tagállam közé, és ezért ebből 10,2 milliárd eurót felszabadítottak. Ám idén februárban már nemigen tárgyaltak, hanem inkább újabb szankciókkal fenyegettek. Az örökös konszenzuskeresés, az „adok, hogy adj” világának európai döntéshozói lassanként kényszerűen feltalálják orbáni politikára adható erőteljesebb válaszokat.

Orbán Viktor eltökélten hiszi: az erős vezetőké a jövendő. Már novemberben szerinte jön Donald Trump, előbb vagy utóbb Brüsszelt is meghódítják az új jobboldal emberei. Rendszere világméretekben is győzedelmeskedni fog. A Nyugat férfiatlan régi elitje éppen úgy a múlt skanzenébe kerül, mint a nemrégen még túlerőben lévő magyar baloldal. Csakhogy az alapvető nemzeti érdekeket nemigen írja felül az illiberális jobboldal kölcsönös rokonszenvérzése. Pontosan ezt és a kelet felé hajló politikája korlátait tapasztalhatta meg a magyar kormányfő a februári uniós csúcson különleges erővel.

A korábban rendszeresen a karmelitákba járó Giorgia Meloni Itália miniszterelnökeként végképp világossá tette számára, minden további vita, ha és de nélkül, meg kell szavaznia Ukrajna uniós támogatását. Kormányra lépve az új jobboldal sikere megköveteli Olaszország nemzeti érdekének követését, ez pedig atlanti politikát, uniós együttműködést és középre tartást igényel, amivel mára Európa talán legcselekvőképesebb vezetője lehet Meloni asszony.

Orbán Viktor jó ideje Donald Trump sikeréhez köti önmaga és Magyarország jövendőjét. Meggyőzően igazodik a volt elnök egójához, és bőven akad számára mondanivalója a világpolitikáról, valamint uralma megszilárdításának tapasztalatairól. Trump visszatérte káprázatos elégtétel lenne részére. Ám egyáltalán nem hozna megoldást a Fidesz külpolitika minden bajára. Elnöksége idején Donald Trump nem történelmi szövetségesként, hanem inkább otthoni halálos ellenfeleinek barátaiként tekintett az Unió meghatározó embereire. Miközben váltig elismerően beszélt Vlagyimir Putyinról vagy olykor egyenesen Észak-Korea kedves vezetőjéről. Nyugat-Európában elsősorban kereskedelmi riválist látott, és változatlanul erélyesen követeli NATO partnerei nagyobb teherviselését.

Csakhogy az Egyesült Államok eminens nemzeti érdeke globális hegemóniájának lehető legteljesebb megvédése. Ennek legfőbb veszélyeztetője jelenleg nem más, mint a mindinkább ellenfélnek számító Kína. Ebben lényegében teljes az egyetértés a demokraták és a republikánusok között. Az újra naggyá tenni Amerikát jegyében visszatérni kívánó Trump mindenki másnál keményebben választás elé állíthatja az egyébként általa nagyra becsült magyar miniszterelnököt: vagy az Egyesült Államok, vagy Kína és Oroszország. Márpedig az orbáni külpolitika lényege eddig a választás elkerülése volt. A miniszterelnök egyszerre kívánja élvezni a nyugati szövetségi rendszerhez tartozás összes előnyét, miközben hivatkozásaiban, mi több, a magyar jobboldali identitás módszeres indoktrinációjában inkább a Kelet szempontjait érvényesíti. Csakhogy a világ a gazdasági és politikai tömbök szétválása felé halad. India megteheti, hogy mindenki felé nyitott legyen, Magyarországnak ellenben választania kell.

Erős visszacsatolások nélküli kormányzás

A világpolitikát formáló, itthon legyőzhetetlennek látszó miniszterelnök körül megszűnt csaknem minden érdemi visszacsatolás. Idővel világosan csorbult a kormányfő korábban kimagasló valóságérzékelése, a magyar választók vágyainak mély ismerete. Pedig a hatalomban Orbán Viktor dönt, és mindenki más fut utána. Elhatározásai – például a felesleges lélegeztetőgép-beszerzések vagy még inkább a piac erejével nem számoló földgázvásárlások – sok száz milliárd forintos költségeket okoztak a költségvetésnek. Könnyen hasonlónak bizonyulhatnak a mértéktelen elektromos autóipari beruházások. A miniszterelnök folyamatosan terjeszti ki állama hatókörét újabb és újabb területekre, egyetlen hierarchiában igyekezve összefogni a társadalom szinte valamennyi életmegnyilvánulását. Az Orbán-rendszerben olyan sokan érzik magukat a gazdasági elitben is fenyegetve, hogy többen fontolgatják Magyar Péter támogatását. A kormányfő nem pusztán folyamatosan szűkíti a hatalomgyakorlását nem szolgáló magyarok mozgásterét, hanem örökösen provokálja a politikáját részben vagy egészében vitató embereket. Igazán meg sem kísérelt valamiféle konszolidációt, valamiféle együttélés megtalálását a másként gondolkodók különféle csoportjaival. Eltökélt táborán kívül a Fidesz kormányzását sokfelé lángoló harag övezi. Az ellenzéki érzelmű közönség számára az ország minden bajáért Orbán Viktor a felelős.

A Kádár-korszak tapasztalatai után a hazai közvélemény természetesnek véli a kiskapuk keresését, a hétköznapi korrupciót. Gyűlöli azonban a hivalkodó gazdagodást, és csak akkor elnézőbb, ha maga is ütemesen gyarapodhat. Most viszont öt éve egyik baj jön a másik után. Miközben a Fidesz-hatalom emberei nem ismernek mértéket. Ha mindenütt híjával van a pénz, akkor is felvásárolja az állam a miniszterelnök vejének a piac által vissza nem igazolt irodaberuházásait. A kormányfő a vagyonosodás irányításával tartja legbiztosabban kézben klientúráját. A korrupció eszköztárát a hazai politika mindig is használta. Ám az első számú vezetők és azok közvetlen családja nem szereztek újabb és újabb tulajdont. A közvélemény jelentős hányada szilárdan hiszi: a közszféra alulfinanszírozottságának legfőbb oka a határokat nem tartó tolvajlás.

Manapság nyugati világ szinte valamennyi országában sokkolóan alacsony a kormányzó politikusok állampolgári népszerűsége. A magyar és az olasz kormányfő voltaképpen nem is áll annyira drámaian rosszul, mint az angol, a német, a kanadai és a japán miniszterelnök vagy a francia és az amerikai államfő. Súlyos önkormányzati választási vereség érte a sokáig legyőzhetetlen autokrata török elnököt, a minap elveszítette egyedüli parlamenti többségét az indiai miniszterelnök. A legfőbb okok egyezők, az emberek jobbára még emlékeznek a régi árakra, és a járvány kezdete óta gazdasági növekedés sem igen van. Az erős vezetők államában ehhez adódik az elfogadhatatlan korrupció, valamint a gazdasági és a politikai oligarchák kiáltó gazdagodása.

Felgyorsult idő

A külpolitikára koncentráló miniszterelnököt a kegyelmi botrány hozta végképp vissza a magyar valóságba. Már a növekedési fordulat lehetetlensége, majd a külpolitikai mozgástér szűkösségének februári tapasztalata megingatta ítélőképességét. Mégis a megszokott tetterejével drámai gyorsasággal elhatározott vezéráldozattal kívánta az összes szálat sebesen elkötni. De ezen célja elérhetetlennek bizonyult. Táborának leglelkesebb hányada számára éppen a lemondás emelte ki a kegyelmi döntés védhetetlenségét. A felelősségvállalás ténye csupán részükre mutatta fel Orbán Viktor kormányzásának erkölcsi magasabbrendűségét. Az ellenzéki közönség eleve minden bajért a miniszterelnököt hibáztatja. Hatalmi szempontból jobban járt volna a kormányfő, ha megáll a püspök úr felelőssé tételénél és a köztársasági elnök bocsánatkérésénél. A merev védelem lényegesen kevesebb kárt okozott volna a Fidesznek, mint a hozott vezéráldozat.

Az Orbán-rendszerbe betagolódott ellenzék nemigen tudott bármi érdemlegeset kezdeni a botránnyal. Ám egy spontán kezdeményezés a Hősök terére hívta a rendszerváltás óta legnagyobb kormányellenes megmozdulást. Az eddigi tiltakozások állandó közönségét messze felülmúlva fiatalok és nem tüntető idősebbek mozdultak meg hirtelen. A „velünk van az erő” euforikus élményét adva a résztvevőknek. Egyetlen estére újraéledt a remény: Orbán Viktor rendszere nem tarthat örökké. Innét már nem volt megállás. A világpolitikát alakító kormányfő hirtelen egy volt minisztere hajdani férjében, a nemrégen még tizenkettedik lándzsás személyében kapott veszélyes kihívót.

A hatalom rendszerint szemtelenül magabiztos véleményvezérei egyszerre érezhetően szoronganak. Hosszú ideje nem volt ennyire tapintható a bizonytalanságuk. A kormányfő megszólalásai tőle szokatlanul védekezőek. Ismétlődően nem vette át a politikai kezdeményezést. Elmaradhatatlan témáit ismételte, fellépésének kisugárzása aligha oszlatta el táborának minden kudarcérzését. Ám a Fidesz közönsége alapvetően továbbra is egyben van, a miniszterelnök hatalmi erőforrásai rendkívüliek. Mégis, a közvetlen háborús veszély kórusban való emlegetésén túl az állampártnak nemigen akad erőteljes vezető témája, sem az „átlagmagyarok” vágyait kifejező mondatai. Valós hazai eredmények nélkül bizony nehéz ütős mondanivalót felépíteni.

A közéleti ellenfeleivel szemben évtizedek óta agresszív harci nyelvezetet alkalmazó kormányfő szájából szokatlanul hangzanak a békeharc mondatai. A Fidesz úgy akar nyerni, hogy közvetlenül nem kíván küzdeni: inkább alapvetően altatja kampányát. Békemenetét is a Margit-sziget nehezen áttekinthető füves-fás térségébe vezette. A tartalmi innováció beszédes hiánya a párt 1994-es, valamint 2006-os fájdalmas kudarccal járó országgyűlési kampányára emlékeztet. Jobb híján Orbán Viktor a személyes mozgósításban bízik, az alacsony részvételűnek gondolt választásokra régi választóit reméli hiánytalanul elvinni. De így sem elérhetetlenek kitűzött céljai. Negyvenöt százalék körüli eredménnyel a Fidesz már az Unió egyik legerősebb kormánypártja maradhat. Mivel az összes szavazat akár tíz-tizenöt százaléka is az öt százalék alatti pártokra eshet, ezzel megtarthatja az európai parlamenti mandátumok többségét.

Így két győztese is lehet a júniusi választásoknak. Ugyanakkor bármilyen sok voksot is szerez Magyar Péter európai listája, mozgalma két esztendőre bekerül az ellenzéki ingoványba. Ennek lehúzó reménytelensége, döntően nem az ellenzéki vezetők tehetségtelenségéből, hanem főleg az Orbán-rendszer szerkezetéből származik. Tiltakozó megmozdulások lángoló szónoklatai helyett az új erőnek hetente kell majd színt vallania Budapest közgyűlésében és az Európai Parlamentben. Az alapvetően egyetlen személy által sikerre vitt mozgalom nyomban a temérdek könyöklő ellenzéki pártocska közé kerül. Miközben sem hazai parlamenti képviselete, sem polgármesterei, sem némi stabilitást adó szervezete, sem az itthoni politika tűzében edzett emberei nem léteznek. Romlását akaró ellenfelei viszont annál többen lesznek majd mind a kormánypárti, mind az ellenzéki oldalon. Akik lépten-nyomon bizonyítani akarják: fellépése egy kalandor piramisjátékos szerencsejátéka. Az ellenzék régi szavazói pedig újólag megtapasztalhatják: habozás nélkül lép át a baloldal akár legszentebb tabuin is.

A legcsekélyebb megállás, akár egyetlen nyári szünet is, könnyen Magyar Péter mozgalmának elsüllyedését hozhatja. Ennél jobb esélyt kínálhat számára, amennyiben már a siker estéjén tovább viszi rohamát. Ha a Fidesz elveszíti a szavazatok többségét, különösen, ha lényegesen 45 százalék alá esik a támogatottsága, és a Tisza Párt listája kiemelkedik az ellenzéki mezőnyből, ott lesz a kísértés: Magyar Péter immáron a főhatalmat célozza meg. Az európai választások ellenzéki többségére hivatkozva következő tüntetésével már magát a Karmelitákat támadja. A kormány azonnali lemondásának és az előrehozott választásoknak a követelése a gordiuszi csomó egyetlen kardcsapással történő átvágásának reményét kínálva híveinek.

A magát a főhatalmat provokáló megmozdulásra adott esetleges erőteljes rendőrségi fellépés újabb, minden eddiginél keményebb szankciókat hozhat az Unió részéről. Tavaly még elenyésző volt az esélye bármiféle hazai felfordulásnak. Mostanra azonban már a törésszerű fordulat is lehetséges. Amennyiben ütközés felé rohanunk, kisebb lesz a jelentősége a Fidesz vidéki szavazótáborának és propagandagépezetének, döntővé a fővárosi ellenzéki tüntetők elszántsága válik. Egy ilyen robbanásnak azonban egyelőre csekély a lehetősége, bár táborok közötti gyűlölet megvan hozzá.

Zivataros idők következnek

Az internet és a közösségi média korában a Nyugat fejlett országain kívüli világban az elmúlt két évtizedben régebben sosem látott számban támadtak akár hatalmas megmozdulások. Ezek egy popkoncertnél vagy labdarúgó-mérkőzésnél is messze lelkesültebb közönséget hívtak utcára. Sokszor átmenetileg destabilizálták vagy egyenesen megbuktatták az elnyomó, korrupt hatalmat, de egyúttal vákuumot is teremtettek, amit hamarosan valaki más, a tüntetőknél szervezettebb erő töltött be. Valamilyen populista vezér, mozgalom vagy a hadsereg vette át az uralmat, a korábbinál is elnyomóbb rendszert felépítve. Néhol pedig tartósabb, akár polgárháborús káoszt okoztak. A tucatnyi nagyszabású megmozdulás egyedül Dél-Koreában és Chilében hozott inkább pozitív eredményeket. A kijevi Majdan forradalmának végkifejletéről majd háború végeztével lehet véglegesen állást foglalni. A többi ország utcai ellenállása viszont határozottan rontott hazája helyzetén.

Ez nálunk is bekövetkezhet. A magyar politika állapota gyökeresen más, mint 1989-ben volt. Először is, akkor létezett egy általánosan követhetőnek gondolt minta, a demokratikus kapitalizmus rendje. Ám mára a Nyugat világa válságba került. Kifejezetten jól működő demokrácia legfeljebb néhány gazdag kisországban létezik. A közhatalom, a nyilvánosság, a tudomány intézményei iránti állampolgári bizalom indexei harminc éve még elképzelhetetlen mélyponton vannak. Sem a társadalmi, sem a politikai polarizáció mérséklésére nincsenek kipróbált javaslatok. Egy közvélemény-kutatás szerint az emberek 43 százaléka lehetségesnek tartja a polgárháborút az Egyesült Államokban. Európában némileg mérsékeltebb a szembenállás az új jobboldal és a régi elitek között. Viszont az Unió államai a gazdasági innováció terén lényegesen rosszabbul állnak, mint az Egyesült Államok.

1989-ben a magyar pártállami vezetők már egyáltalán nem hittek rendszerük magasabb rendűségében, viszont remélték: a demokratikus fordulat után is megőrizhetik pozícióikat. Ma a miniszterelnök szilárdan bizakodik rendszere világméretű térnyerésében, és tudja, hatalomvesztése a Fidesz teljes megsemmisülését hozhatja. Bizonyosan minden tehetségével küzdeni fog rendszere megmentéséért, mert mást nem is tehet. A hatalomváltás most távolról sem lehet olyan békés és rendezett, mint 1989-ben volt.

A kormányfő a kihívásra válaszul jó eséllyel tovább erősíti állama centralizációját, a piaci szereplők központi regulációját és a hatalom átfogó ellenőrzését az állampolgárok felett. Ennek akadályát még leginkább az Unió valószínűsíthető szankciói képezhetik. A régi európai elitek könnyen Magyarország kiszorítása felé vehetik az irányt. Ez számunkra nem civilizált elválást, valamiféle magyar Brexitet jelentene, hanem az európai piacra jutás lényeges akadályoztatását, az európai munkavállalás lehetőségének korlátozását, visszahozott határellenőrzést jelentene. Kína és Oroszország számára is lényegesen veszítene hazánk mai jelentőségéből. Néhány jobboldali véleményvezérrel ellentétben Orbán Viktor is pontosan ismerheti az Unió elhagyásának vállalhatatlanságát.

Magyarország nem a fejlődő világ része, Európa közepén nem eleve esélytelen egy újabb demokratikus fordulat. Az ellenzéki közönség többségi véleménye szerint bármi jobb, mint az Orbán-rendszer. Ez azonban egyáltalán nem ilyen egyszerű. A Fidesz-hatalom a ’89-es demokrácia sikertelenségére válaszul keletkezett. A bajok egy kisebb részét megoldotta, ezek helyére viszont gyakran súlyosabbakat teremtett. Az Orbán-rendszerhez hasonlítható hatalmi szerkezeteknek rendszerint van egy problémamegoldó felfelé ívelő ága, majd haladásuk már inkább lefelé vezet. Rövid és középtávon aligha van visszaút a járvány előtti évek viszonylagos közéleti stabilitásához és ütemes növekedéséhez. Ha most végül a miniszterelnök elreteszeli a változást, a Fidesz-hatalom válságának megoldása nélkül valaki nemsokára újra megkísérli kikényszeríteni a hatalomváltást. Itthon és külföldön túlságosan sokan akarják az Orbán-rendszer mielőbbi bukását.

A Fidesz-hatalom esetleges összeomlása után Magyarország bajai továbbra is itt maradnak velünk. Magyar Péter megszólalásai tömegével tartalmaznak csábítóan könnyű megoldásokat. Például a nálunk sokkal gazdagabb országokban is rendszerint gondokkal terhes a különféle közszolgáltatások működése. Bántó hiányjelenségektől mentes állami egészségügy csupán a miénknél sokkal magasabb közterheket vállaló államokban létezik. Köztes-Európa valamennyi országát újólag megkísérti a semmiből jött megváltó. Minél nagyobb a kudarcérzés, annál erőteljesebb a szokványos politikán átlépő karizmatikus vezető iránti vágyakozás. Orbán Viktor erejét is nem kis részben ebből az állampolgári kívánságból merítette. Magyar Péter még inkább a csodát ígéri közönségének, ám ezzel roppant igazolási kényszerbe is hozza magát.

Megszólalásai, minden hisztérikusságuk, felajzottságuk ellenére, közönsége lelkiállapotához igazodnak. Országjárása kifejezetten jól szervezett, nyilatkozatai gyors tanulékonyságot jeleznek. Egy hatalomváltás után azonban aligha adható a lakosságnak rögvest jóléti osztalék. Első lépésként annyi történhet: az állampolgárok visszanyerik szabadságukat és felelősségüket hazánk jövendő irányának meghatározásában, ami bármilyen új kezdet nyitja. Máskülönben azon nyomban elindul a kíméletlen hatalmi küzdelem a keletkezett vákuum betöltéséért. Egészen más készségek szükségesek a hatalomváltás kiharcolásához, mint egy új rendszer felépítéséhez és konszolidációjához. Itt marad velünk még sokáig az Orbán-rendszer összes reflexe, tapasztalata, ahogy a Kádár Jánosé is velünk él. Magyarországon eddig az összes párt megbízhatóan csupán ellenzékben demokrata. Ám sokban mindannyiunkon múlik, mit kezdünk majd a kapott lehetőséggel. De az országunk sorsát illető végső verdiktet ezúttal is a rendszervíziók világméretű küzdelme fogja eldönteni.

A modern tömegdemokrácia erőinek megjelenését érzékelve Ady Endre 1912-ben tiszta szívvel hitte: „Rohanunk a forradalomba”. Valójában nemsokára vesztes világháborúba, két rövid életű, elvetélt baloldali rendszerváltási kísérletbe és Trianonba futottunk. Bethlen István végül az új pénznem, a pengő bevezetésének tájára, 1927-re konszolidálta átmenetileg ismét az országot, alapvetően a világháború előtti hatalmi szerkezet valamelyest felújított változatával.

Most újra az egész világ mozgásba lendült. Sem az új jobboldal, sem a régi elitek nem aratnak végső diadalt csakhamar a másik felett. Az irányított kapitalizmus kínai modellje sem fog rövidesen felülkerekedni a Nyugat kiterjedt szövetségi rendszerén. Az illiberális neopopulizmus előretörése új embereket és új eszméket mozgósíthat a demokrácia mellett. Hosszabb távon semmiképpen sem fogadnék a versengő piacgazdaság és a hatalommegosztásos parlamenti váltógazdaság ellen. De gyors megoldás aligha következik. Ismét Kölcsey Ferenc nemzeti himnuszában megénekelt zivataros idők jöhetnek szegény Magyarországra.