Lóránt Károly: A Letta- meg a Draghi-jelentés és az unió lemaradásának valós okai

Hogy az Európai Unióval valami baj van, az már az unió vezetőinek is feltűnt, és meg is bíztak két jeles és az unió jelenlegi vezetéséhez közel álló olasz politikust, Enrico Lettát és Mario Draghit, hogy mérjék fel a helyzetet, és dolgozzanak ki javaslatokat. A korábban publikált 147 oldalas Letta- és a most publikált 397 oldalas Draghi-jelentés alapvető következtetése, hogy a növekedési, versenyképességbeli problémákra a megoldás az Európai Unió további centralizálása, különösen a megtakarítások tekintetében. A most szeptemberben publikált Draghi-jelentés részletesen foglalkozik az egyes szektorokkal (például energetika, félvezetők, védelmi ipar, gyógyszergyártás, közlekedés), továbbá olyan átfogó iparpolitikai kérdésekkel, mint az innováció felgyorsítása vagy az irányítás javítása. Egybehangzó értékelések szerint a kórkép megállja a helyét, ám a javasolt terápia már vitatott.

Vitatott például, hogy a Draghi által javasolt évi 750-800 milliárd eurós kutatás-fejlesztési ráfordítás forrása (kölcsön) hogyan oldható meg, vitatott a megtakarítások központosítása, vitatott a mindehhez szükséges centralizáció és még sok minden egyéb.

Megítélésem szerint azonban a kritikusok alternatívái sem állják meg a helyüket, mégpedig azért, mert lényegében mind a neoliberális szemléletből indul ki. Az eddigi, több mint ötvenéves gazdaságpolitikai tapasztalatom alapján a közgazdasági vitákat (és gyakorlatot) két fő csoportra osztanám, az egyiket ideológikus-neoliberális, a másikat mérnöki-keynesiánus megközelítésnek nevezném. Az elsőt az jellemzi, hogy valamilyen elméleti megközelítésből, például kommunista eszmék, egységes Európa, a piac felsőbbrendűsége és hasonló ideákból kiindulva alakítja ki a gazdaságpolitikai elképzeléseket. A másodikat, amit én magaménak vallok, pedig a valóság mindennél jobban történő megismerése, az állam gazdaságirányító szerepének elismerése, a szociális érzékenység, a nagy jövedelemkülönbségek kialakulásának elkerülésére való törekvés jellemzi.

A mérnöki-keysianus megközelítésből az következik, hogy az Európai Unió konstrukciója eleve rossz. Nem lehet ennyire különböző országokra, mint mondjuk az északi skandináv államok, a déli mediterrán államok, vagy a szocializmus-viselt kelet-európai országokra ugyanazt a gazdaság- és társadalompolitikai kényszerzubbonyt ráhúzni. Mindegyiknek sajátos történelme, nyelve, saját értékrendje, mentalitása és geopolitikai helyzete van, ezt nem figyelembe venni eleve magában hordozza a kudarcnak nemcsak a lehetőségét, hanem a biztos beteljesülését is.

Az 1957-es Római szerződés figyelembe vette az egyes országok különböző adottságait, pedig akkor még csak hat ország volt az Európai Gazdasági Közösség tagja, és a lényegében vámszabadterületként működő rendszer igen figyelemre méltó eredményeket ért el. Gazdasági növekedés tekintetében messze megelőzte az Egyesült Államokat, és két évtized alatt általános jólétet tudott biztosítani állampolgárainak. Akkor alakult ki az „európai jóléti állam”, vagy az „európai szociális piacgazdaság”, aminek a lényege az volt, hogy mindenki keményen dolgozik (ahogy a harmincas évek nyomorúságos körülményei közt megszokta), és aki önhibáján kívül nem tud dolgozni, azt a közösség, az állam megfelelő szinten eltartja.

Na erre a rendszerre épült rá a migránsoknak az a rétege, amely – ostobának, dekadensnek tartva az uniót – ezzel a helyzettel visszaél. Természetesen nem mindenki. A bevándorlók nagy része keményen dolgozik. Ez például az Európai Parlamentben is látható, ahol a kiszolgáló személyzet szinte kivétel nélkül bevándorlókból áll.

De nem ez az alapvető baj, hanem az, hogy bizonyos hatalmi körök az európai gazdasági közösséget egy európai birodalommá akarják szervezni, amelynek uralkodó (leválthatatlan) oligarchiáját természetesen ők maguk alkotnák. Ennek érdekében vezették be az eurót, amely az európai országokat adósok és hitelezők egymással szemben álló táborára osztotta, és amelyről minden szakértő jó előre megmondta, hogy nem fog működni. Az euró stabilan tartása ugyanis olyan feltételek kielégítését igényli (maastrichti kritériumok), amelyek erőszakkal (túlzott deficit eljárás) való betartatása eleve lefogja a gazdasági növekedést. A dél-európai országok eladósodása is a gazdasági növekedés ellen hat, mert olyan restrikciót kényszerít rájuk, ami megakadályozza gazdasági fejlődésüket. Mindezek a hatások a GDP növekedésében világosan kimutathatók. Az ötvenes-hatvanas években az Európai Gazdasági Közösség gazdasági növekedése jóval meghaladta az Egyesült Államokét, az eurót bevezető Maastrichti Szerződés óta pedig jócskán elmarad tőle.

De ha mindez nem lenne elég, erre jött az Európai Unió klímapolitikája, és különösen a német energiewende (energiaátállás). Az, hogy a klímaváltozást a szén-dioxid okozza, az nem egy bizonyított tény, hanem egy önkényes feltételezés, amelyet meteorológusok és „klímatudósok” fogadtak el kézfeltartással az ENSZ 1992-ben Rio de Janeiróban tartott Környezet és Fejlődés Konferenciáján. Ráadásul úgy, hogy nem is szerepelt a napirenden, hanem utólag Éghajlatváltozási Keretegyezmény formájában nyújtották be oda szavazásra.

A német méregzöldek rávették az Unió vezetését, hogy a szén-dioxid csökkentését állítsák az unió gazdaságpolitikájának középpontjába, amit azután az unió által szervezett 2015-ös párizsi egyezmény szentesített is. A méregzöldek azonban rögtön példát is akartak mutatni a világnak azzal, hogy a világ szén-dioxid-kibocsátásának nyolc százalékát kitevő unió hogyan tudja a kibocsátást zéróra csökkenteni 2050-ig. Ennek érdekében egyrészt hatalmas pénzeket fordítottak nap- és szélerőművek létesítésének támogatására (Kína nagy örömére), másrészt teljesíthetetlen előírások betartására kötelezték az ipart, sőt a mezőgazdaságot is. Ebben energiewendéjükkel a németek jártak az élen. Az eredmény: 500 milliárd euró elköltése és az a szén-dioxid-kibocsátás növekedése.

Ha már valaki a szén-dioxid-kibocsátást csökkenteni akarja, annak egyetlen módja (az energia megtakarítások mellett) az atomerőművek termelésének növelése. A németek azonban az összes atomerőművüket leállították, és amikor nem fúj a szél, vagy nem süt a nap, a francia atomerőművekből vagy a saját szénerőműveikből szerzik az áramot. Ezt egyszerűen nem lehet minősíteni, az hogy ostobaság, őrültség, túl enyhe kifejezések.

Minderre jött a háború. Ezt az amerikaiak, pontosabban az amerikai külpolitikát befolyásoló „mélyállam” kezdeményezte a NATO kiterjesztésével a volt szovjet köztársaságokra, tegyük hozzá, hogy miután 1991-ben megígérték az oroszoknak, hogy ha az egyesített Németország a NATO tagja maradhat, akkor a NATO egy centit sem fog keletre terjeszkedni. A NATO terjeszkedését az oroszok folyvást tiltakozva tűrték, de Ukrajna már vörös posztó volt a számukra. 2008-ban az Európai Gazdasági Közösséget alapító hat állam (Franciaország, Németország, Olaszország és a Benelux államok) vezetői (például Nicolas Sarkozy, Angela Merkel, Romano Prodi), sőt még Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök is a bukaresti NATO-csúcson Ukrajna és Grúzia NATO-tagsága ellen foglaltak állást, de a végén megadták magukat az angolszász hatalmak, Lengyelország és a balti államok nyomásának. Ez vezetett végül a jelenlegi háborúhoz, a megháromszorozódott energiaárakhoz és egy hatalmas és perspektivikus piac elvesztéséhez.

Na ez az oka az Európai Unió lassú növekedésének, világpiaci térvesztésének, versenyképtelenségének, de minderről sem a Letta-, sem a Draghi-jelentés, de még az őket kritizálók sem beszélnek. Mindez annyit jelent, hogy az unió vezetői centralizálhatnak, felvehetnek bármekkora kölcsönt, az unió leszakadása folytatódni fog mindaddig, amíg az alulról jövő józan kezdeményezések véget nem vetnek a jelenlegi ostoba oligarchia uralmának.

A szerző közgazdász

Lóránt Károly írásához – mérnöki szemmel

A cikk sokat segít az Európai Parlament vitáinak megértésében. Az Európai Bizottság, Ursula von der Leyen vezetésével, néhány tagország jogos és ésszerű tiltakozása ellenére is elfogadta a két jelentést. Magyarország elnökségi célkitűzései között pedig ezen problémák megoldása szerepel.

Csakhogy! A cikk szerzőjéhez hasonlóan Magyarország is fájó, de pontos diagnózist adott, és ehhez alternatív megoldásokat javasolt – amit az európai baloldal láthatóan nem értett meg. Ennek eredményeként az érdemi európai problémák megvitatása helyett olyan témák kerültek előtérbe, mint a felcsúti kisvasút. Ez szánalmas, hiszen még a Hyde Park Corner is magasabb színvonalat képvisel.

Orbán Viktor átvette a jelentések egyértelmű és megalapozott diagnózisát, amelyben nem volt semmi patriotizmus vagy szuverenitásvédelem, amit gyakran felróttak neki. Valójában (hívei legnagyobb bánatára, ha egyáltalán észrevették volna) nem ő állította össze a „magyarnak” mondott elnökségi programot. Viszont a megoldási javaslatai, ha nem is zseniálisak, de legalább jó vitaalapot képeznek.

Ezek között számos olyan is szerepel, amellyel egyetértenek a Draghi-jelentés kritikusai, különösen a hatalmas hitelfelvétel elutasítása tekintetében – lásd Németország alkotmányos korlátját az eladósodás szabályozására. Senki sem az, aminek mondja vagy gondolja magát, és véleményem szerint az úgynevezett európai baloldal áll ettől a legtávolabb. Ezért veszélyesek Európa jövőjére nézve.

Végeredményben egy olyan mértékű „parasztvakítás” zajlott le, amely párját ritkítja a történelemben. Sajnos ez akár a világ elpusztításához is vezethet.

Király János