Előadás: [audio:https://www.egyhazestarsadalom.hu/wp-content/uploads/2012/06/wildmann.mp3]
Diszkusszió: [audio:https://www.egyhazestarsadalom.hu/wp-content/uploads/2012/06/wildmann_diszkusszio.mp3]
Mit vár a keresztény értelmiségtől Wildmann János? (hangfelvétel)
Published in Konferenciák
More from KonferenciákMore posts in Konferenciák »
Kamarás István OJD:
A keresztény értelmiség feladata
(Felszólalás a Rendezzük közös dolgainkat konferencián)
Ha a teremtés alapvető minősége a jóság, akkor nincsenek keresztény értékek, figyelmeztet Balázs Zoltán keresztény társadalomfilozófus, majd így folytatja: vagyis csakis kizárólag keresztény értékek vannak, hiszen mindaz, ami érték, ami jó, ami istentől akart, az mind belefér a kereszténységbe. És ekképpen beleférnek a nyilatkozatunkban felsorolt konszenzus-értékek is. Természetesen vannak olyan értékek, melyeket a kereszténység különösen magáénak érez. Ilyenek az ember megváltottsága, az egyház, megbocsátás, a jog, a férfi és nő egyenrangú kapcsolata, a szabadság, a szabad választáson alapuló házasság, az egyetemes emberi szolidaritás, a betegek gyógyítása, a filozófia, a tudomány az egyetemek, az intézmények által fenntartott társadalom és az erkölcsileg is elszámoltatható hatalom, a bölcsesség, az igazságosság, a bátorság és a mértékleletesség. Nyilatkozatunk értéklistája jelentős mértékben átlapolja ezeket.
Egy kiváló piarista hittanár, Szabó László mesélte, hogy szakiskolások számára afféle beszélgetős hittant szándékozott tartani, csakhogy rá kellett döbbennie, tanítványai nem tudnak beszélgetni, így aztán változott a program: előbb megtanítja őket beszélgetni. És azóta is ezt teszi. Ez lenne szerintem a keresztény értelmiség egyik fontos feladata: segíteni a beszélgetést, a diskurzust, animátorként, tolmácsként, nyelvújítóként, méghozzá (Horányi Özséb kifejezésével) a participatív kommunikáció jegyében.
Másik fontos feladata a keresztény értelmiségnek (Herwig Büchele szóhasználatával) alulról építkezve államon és egyházon belül kisebb-nagyobb kontraszttársadalmakat létrehozni, principiummorál helyett az alkotó etika jegyében, elkerülve a zárvány, a szekta, a kisebbik rossz, az evilági messianizmus és az utópikus ellenmodell buktatóit, ugyanakkor a jézusi utópia-horizont szellemében. Ez pedig nem más, mint (Gerd Theissen terminusával) a jézusi erőszakmentes értékforradalom, melynek lényege a kisemberek és a szegények minden dimenzióban való fölemelése, ugyanis ezekben a kontraszttársadalmakban szorosan összekapcsolódik a lelki, a szellemi és a társadalmi dimenzió összekapcsolása. Ami az alkotó etikát illeti, szemben a törvény-erkölccsel, a felelős cselekvés etikája, mely felszabadítja az ember teremtő, vállalkozó és fantáziadús cselekvését, aki homo politicusként abban fáradozik, hogy az emberek kölcsönösen szabadságot biztosítsanak egymásnak.
Harmadik fontos feladatunk a megbékélés és a kiengesztelődés, ám ennek érdekében az ütközést jelentő dialógust is fel kell vállalni. Az ütközés azonban nem eredményezhet kizárást, sőt, Szalézi Szent Ferenccel valljuk, hogy mindenkit elfogadunk útitársnak.
Negyedik feladatunk (ahogyan Horányi Özséb írja), értékorientált reflexió és jövőre orientált ajánlattétel társadalmunknak, ugyanis számunkra Isten országa nem túlvilági álmodozás, hanem már az evilágban küszöbönálló és sürgető jövő, másképpen: közös dolgainkban való fáradozás, struktúramegőrzés helyett struktúraalakítás, ami persze nem lehetséges társadalomkritika nélkül.
Mi, keresztény értelmiségiek tudomásul vesszük, hogy az úgynevezett „keresztény társadalom”, a keresztény kurzus ideje végképpen lejárt. Az ezután következő paradigmaváltó, valóban keresztény egyházban az evangélium nem lehet államtörvény vagy totalitárius ideológia. Így aztán számunkra a paradigmaváltó egyház immár semmiképpen sem monarchikus, hanem az egyetlen Atya gyermekeinek krisztokratikus testvérisége.
Már nagyon várom, hogy végre megtörténjen az ajánlattétel (a cselekvésre)!
Időnként nézem a tv-t: ma is; mértéket nem ismerő ádázkodás folyt a parlamentben! Mintha ráérnénk. Mintha a sok társadalmat építő napi szorgalom után még mindig annyi energiánk volna, hogy akármit is képesek volnánk romba dönteni. Micsoda illúzió!
Hol vannak a kölcsönös megértés szavai? Hol vannak a közös erőfeszítéseket lehetővé tevő szavak? Hol vannak az egymást segítő szolidaritás szavai?
Nincsenek (G. Steinernek alighanem igaza van): most már csak abban hihetek, hogy a keresztény ókor oszlopos szentjei jártak a jó úton (bár inkább ültek): amikor a mai ember számára nyilvánvalóan bizarr gesztusukkal, az oszlop tetejéről hirdették, avagy csak némán tanúsították, hogy van egy jobb világ, ahova érdemes törekednünk.
Szavak helyett tettek: de vajon képesek vagyunk-e észre venni őket?