Előadás: [audio:https://www.egyhazestarsadalom.hu/wp-content/uploads/2012/06/blankenstein.mp3]
Diszkusszió: [audio:https://www.egyhazestarsadalom.hu/wp-content/uploads/2012/06/blank_diszkusszio.mp3]
Mit vár a keresztény értelmiségtől Blanckenstein Miklós? (hangfelvétel)
Published in Konferenciák
More from KonferenciákMore posts in Konferenciák »
Kamarás István OJD:
Keresztény értelmiség a pluralista társadalomban
Egy szociológus szól most. Elore figyelmezteti hallgatóit arra, amit Dosztojevszkij Aljósával mondat:
„Minél butább a beszéd, annál jobban megközelíti az igazságot. És minél butább a beszéd, annál világosabb. A butaság szerény és oszinte, az ész meg köntörfalaz, és titkolózik. Az ész alávaló, a butaság meg nyílt és becsületes.” Mintha Aquinói Szent Tamás is megerosítené ezt az elso hallásra értelmiség-ellenes álláspontot, pedig ot aligha lehetne a buták közé sorolni: „Lehet, hogy a büszkék felfognak valamit az értelmükkel, de az ízére nem jönnek rá. Ha tudják is, mint vannak a dolgok, mégsem tudják, mi az ízük.” Persze, a buta és a ráérzo is lehet gogos, agressziv vagy sótlan. Akárhogyis, a szociológusnak, mint bármely más szakembernek a tudománya csak részhorizont. Márpedig az értelmiségi legfobb kritériuma – amely még a jelértelmezésnél és a kritikánál is fontosabb – az egészben látás képessége és felelossége kell legyen. Szociológusként szólok, de nem steril szaktudomány, amit közreadok, hanem egyházam tagjának gondolatai a megváltozott, a másságokat egyesíto társadalmunkban élo keresztény (s ezen belül is elsosorban a katolikus) értelmiség helyzetérol, hangula-táról és feladataíról, ami persze a kritikát is magába foglalja, az „érted haragszom, nem ellened” szellemében.
Szakemberek, funkcionáriusok, értelmiségiek
Tizennégy éve ül a kapubejáratban, egy kis toló-
ablak elott. Mindössze kétfélét kérdeznek tole:
– Merre vannak a Montex irodái?
Erre így válaszol:
– Az elso emeleten balra.
A második kérdés így szól:
– Hol található a Ruggyanta Hulladékfeldolgozó?
Amire o így felel:
– Második emelet jobbr az elso ajtó.
Tizennégy év óta sohase tévedett, mindenki megkapta
a kello útbaigazítást. Egyszer történt csak, hogy
ablakához odaált egy hölgy, s feltette a szokásos kérdések egyikét:
– Kérem szépen, merre van a Montex?
Erre o kivételesen elnézett a messzeségbe, aztán így szólt:
– Mindnyájan a semmibol jövünk, és visszamegyünk a nagy, büdös semmibe.
A hölgy panaszt tett, a panaszt megvizsgálták, megvitatták, aztán elejtették.
Tényleg nem olyan nagy eset.
Akik Örkény novellájában elejtették a panaszt (vagyis nem vették észre a rendkívülit, az értéket, a lényeget, a transzcendálást) a poziciójuk és a nomenklatura szerint értelmiségiek, szerintem azonban a portás inkább értel-mségi, ok meg (a szakemberek) inkább funkcionáriusként viselkedtek, miként a A Mester és Margaríta c. Bulgakov-regény Pilátusa. Aki olvasta ezt a regényt, talán szintén úgy gondolja, hogy ez a mu többek között roppant fontos üzenet az értelmiségrol az értelmiségnek. Berlioz, az ateista folyóírat foszerkesztoje például kituno szakember (profi vallástörténész), de mégis inkább funkcionárius (a TÖMEGÍR elnöke), és vele szemben még a Iván, a bugris költo is inkább értelmiségi, mint o. A regénybeli Lévi Máté huséges tanítvány, de o sem igazi értelmiség, mert bigott, mert fekete-fehér gondolkodású, mert hiányzik belole a rálátás. Ami Ivánt illeti persze csak azután válik igazán értelmiségivé, hogy Wolanddal találkozik (aki ebben a muben nem annyira az ördög, mint inkább az „ero része”). Az o szerepe aztán valóban az értelmiségé: világméretben minosit. Mégis ebben a regényben a Mester az igazi értelmiségi. Nem az ideáltípus – hiszen roppant esendo -, hanem vállalt feladata (az értelmiségié) értelmében.
Adalék a keresztény diplomások természetrajzához
Jelentos részük hétfotol péntekig szakember, szombaton telkén kapálgató kispolgár, vasárnap misét hallgató és szentségi szolgáltatásokat igénybe vevo hívó.
Nagyobb részük testileg-lelkileg fáradt, ideges, mind egészségük és mind egész-ségük rossz állapotban van.
Jelentos részüknek még mindig kisebbségi érzésük van, ezért visszahúzódnak a szerepléstol, a közélettol, a politikától.
Nem kevesen vannak, akik identitásukban gyengék, és ezért állandóan azt bizonygatják, hogy ok azért, mert vallásosak, még normális emberek, sot még rá is tesznek egy lapáttal: olykor még ok botránkoztatják meg környezetükkel felvett „lezser” modorukkal, szabados stilusukkal, gusztustalan vicceikkel.
Mások kultúrfölényüket érzékletetik, ám hamar kide-rül, hogy Babitsnak, Adynak és József Attilának csak istenes verseit ismerik, ezzel szemben istelennek vagy legalább is nem katolikusnak való olvasmánynak minosítik Marquez,
Böll, Esterházy, Weöres és József Attila muveit.
Vannak köztük szép számmal nehézkesen, csikorogva becsületes, szögletes keresztények, akik minduntalan felhorzsolják felabarátaikat.
Vannak, akik visszasírják a nem is olyan régi szép idoket, amikor még istenigazából mártiromkodhattak.
Akadnak jöztük szép számmal, akik úgy érzik, most végre eljött az o idejük, a megpróbálják 1992-ben valahonnan az 1938-as évtol folytatni.
Akadnak – belolük is van boven -, akik tilalomfa-ültetéssel foglalkoznak, kijelölik, mit szabad, mit nem egy jó katolikusnak. És akik másképpen viselkednek, hamar megkapják a „nem katolikus”, az „eretnek”, a „liberális” vagy a „szabadkomuves” cimkét.
Bizony nem kevesen akadnak olyanok is, akikre ráillik Tarkovszkij Stalkerének megállapítása: „És még ezek nevezik magukat értelmiségieknek?! Nem hisznek semmiben. A hit szerve elsorvadt bennük, mert nem használták.”
És természetesen akadnak – szerencsére ok is szép számmal vannak – értelmiségiek is a keresztény diplo-mások között, talán még valamivel nagyobb arányban is, mint a nem keresztények körében.
A szellem embere
Az értelmiségi értelmezésre, tehát távolságtartásra és rálátásra rendeltetett ember. Ha ezt jól is csinálja, akkor sem csinálhatja jól, hiszen, ha felemelkedik szellemiekben, óhatatlanul eltávolodik a tömegektol, a mindennapoktól, bizonyos realitásoktól. Az értelmiségiben öszhangban kell lenni szavainak hangsúlyaival, eszének szívével, pszichéjének pneumájával (vagyis a hit szer-vével). Ennek az összhangnak a hiányát érzik meg a diákok tanáraikban, a betegek orvosaikban, a beosztottak fonökeikben, a hívek papjaikban. Nem könnyü létrehozni az összhangot. Nagyon tudom tisztelni például a muszaki diplomások között az értelmiségieket, hiszen ok – ha valóban értelmiségiek, s nem csak diplomások – nem mondhatják azt a humán értelmiségieknek, hogy amazok is értsenek annyira a robbanómotorokhoz, mint ok az emberhez. Akárhogy osztjuk-szorozzuk: az emberismeret, a jelismeret és az istenismeret a robbanómotorok ismereténél is fontosabb.
Az értelmiségi kultúraközvetíto. A kultúrát nem sormintának vagy szobadísznek tartja, hanem – mint Lotman – létfeltételnek, s tudja, hogy létezni annyi mint jelként szolgálni. Rahnerrel együtt vallja, hogy a a muvelt ember „szellemi megismerésére és szabadságára támaszkodva maga alakítja önmagát és világát”, Pilinszkyvel pedig azt, hogy a kultúra és az imádság azonos indítóoka halandóságunk és halhatalanságunk egymásba fonódása. Az értelmiség muvelt ember, vagyis viszonyban lévo ember: aki érdemi kapcsolatban van önmagával, társaival, a természettel ésa transzcendenssel, aki tehát
egész-séges.
A kritikusság és a kritika nem annyira tulajdonsága, mint feladata az értelmiségnek. Nem ellenzékieskedésrol, hozöngésrol és kekeckedésrol van szó, hanem arról, amirol Hankiss Elemér beszél: „Szemem van a jóra, borömön is érzem, de szót nem vesztgetek rá, mert a jó megléte kézenfekvo és természetes, aki józan, örül neki, istápolja, de nincs szükség arra, hogy idegesen és önigazolásképpen állandóan fölmutogassuk. Teendo elsosorban nem a jóval, hanem a rosszal kapcsolatban van. Azokhoz szólok, akik keresik önmagukban és a világban a meglévonél, az adottnál, a már elértnél jobbat.”
Németh László a szellem emberérol ír, én most ezt az értelmiségre vonatkoztatom: „A szellem emberét mindig nehéz elviselni, mert nem takitikában, kis lépésekben, nyers prakticizmusban gondolkkodik, hanem jövoben, távlatokban, világdiplomáciában. Nemzete sorsát az emberek sorsán méri le, anyagi javaik, szabadságuk és demokráciájuk kultúrája alapján. A szellem embere optimista, bizik is még az emberben, hogy teljesíteni fogja régtol vállalt küldetését, hogy az ember képét végre emberivé formája, a világot végre emberlekuvé teszi és az embertol való félelem minden formájától, akár rendori, akár köznapi, akár nemzetközi, akár külso, akár belso eredetu, örökre megszabadul.” Hogy a szellem embere bárki lehet, aki a test, a lélek és a szellem egész-séges egysége? Valóban ez az értelmiségiség minimális feltétele, s ehhez még diploma sem kell. Az értelmiség tehát olyan egész-séges ember, akit amellett, hogy szakmájában mester, érdeklodo és nyitott, aki fejlett áttekinto, értelmezo és közvetíto képességgel rendelkezik, aki folyton megújítja és átlépi önmagát, aki
a Lét titkai körül is sürgolodik, aki ügyek és értékek elkötelzettje.
Másságok testvérisége
A keresztény értelmiség fo feladata a plurális társa-dalomban az lehetne, hogy a másságok békés egymásmellett élését fokozatosan a másságok testvéri egységévé alakítsa. Ez azzal kell kezdodjék, hogy felteszük magunknak a kérdést: tartom-e a kommunistát vagy a liberálist akkor is testvéremnek, ha lényeges kérdésekben különbözik véle-ményünk? Erre határozott igennel kellene válaszolni, s tiltakozni a „Miben vagyok különb kommunista, liberális stb testvéreimnél?” kérdés ellen. Egy keresztény értelmiségi egy plurális társadalomban a legtöbbször egy kisebbeség, de mindig az egyik lehetoség képviseloje. Kiválasztott, de nem a többiek fölé emelve, hanem a többiek mellé rendeltve felbarátnak, testvérnek. Természetesen fontos, hogy a keresztény értelmiségi világosan lássa a nézetek és érdekek közötti különbséget, de legalább annyira lényeges, hogy önmagával azonosan lépjen a társadalmi porondokra. Nem csak a keresztényeket szükséges a többiektol megkülönböztetni, hanem azt is világosan kell látni, hogy a keresztények sem egységes tömb. A keresztények (iiletve a katolikusok) a legkülönbözobb jelmezekben fellépo, különféle érdekeket és értékeket képviselo keresztényekkel találkozhatnak össze. Meg kell jeleníteniük a keresztény alternatívát, vagyis inkább a illetve a keresztény alternatívák valamelyikét, felelosséget kell érezniük azért, hogy megfelelo legyen a képviseletük az élet legkülönbözobb területein (miként a televizióban, ugyanúgy az adópolitikában is). Nem csak a létszámok, forintok és percek részarányos kiporciózásáról van szó. Nem csak az a fontos például, hogy X perc járjon a katolikusoknak a televizióban, hanem az is, hogy mivel, hogyan és milyen minoségben jelenjen meg a képernyon a kereszténység.
Ha nem is kizárólagos, de jellegzetes képviseloje lehet a keresztény értelmiség egy pluralista társadalomban az emberi tényezonek, a segítésnek, a kisebbségeknek, a perem-helyzetueknek, a környezet védelménének, az emberséges politizálásnak, a tisztes iparnak. Jelen lehet mint az egész társadalom által értékelt másság (amely esetleg mások számára is mintául szolgálhat) jó iskolákkal. Manapság azonban sajnos elofordul, hogy gyenge pedagógusok próbálnak keresztény iskolát csinálni. Pedig az igazi keresztény iskola keresztények által – természetesen keresztény szellemben – kigondolt és megvalósított jó iskola. Jelen lehet – mint professzionális irgalmas szamaritánus – kisebbségek szószólójaként. Nem hinném, hogy a keresztény értelmiség hathatós közremuködése nélkül a cigányság otthonra találhatna ebben az országban. „Nem szabad egy-ügyunek lennünk – figyelmeztetett egy pap barátom. – Az abortuszon és a pornográfián kívül küzdhetne egyházunk és értelmiségünk az antiszemitizmus és mindenféle kirekeszto izmus ellen, a lélektelen prakticizmus,, a szegénység, a teológiai provincilaizmus, a vállakozás-ellenesség, és még hetvenhét egyéb rossz ellen.”
Ha nincs is ma keresztény kurzus hazánkban, akadnak boven ilyen szellemu gesztusok. Az idenditásválságban szenvedo keresztények közül sokan kurzus-ihletlésu elképzelésekben, emklékekben keresnek fogódzót. Ez ellen fellépni elsosorban a keresztény értelmiségnek a feladata lenne. Ám legalább ennyire az övé, hogy a magukat liberá-lisnak nevezo vallás- és egyházellenes eroket arra fi-gyelmeztesse, amikor azzal járatják le hirdetett eszméjüket, hogy keresztény kurzust kiáltanak ott, ahol csupán egy vallásos kisebbség önszervezodése indul meg. Többségként viselkedni is meg kell tanulni a keresztényeknek. Jelenleg még csak 2-3 százalék a keresztény iskolák aránya, mégis több száz településen elofordulhat, hogy az ottani iskolák többsége keresztény kézbe kerül. Ez esetben a többségi érdek képviseletén kívül a kisebbség érdekeit is képviselniük kell, ha komolyan veszik saját világnézetüket.
Egy igazi keresztény értelmiségi lehet önérzetes, és büszke is lehet eredményeire, de csak akkor, ha ezt tapintattal és alázattat teszi. Nem sajátithatja ki magának azt, amit társzerzoségben muvelt, például a kommunizmus megdöntését. De még augusztus huszadikát is. Nem hinném, hogy egy igazi katolikus értelmiségi jól érezné magát a borében, ha a televizió csupán a misét és körmenetet közvetítené. Szent István ugyanis nem csak a katolikusoké, többféleképpen lehet ünnepelni s ebbol többfélét is sugározhatna a televizió. Ám mint megrögzött utópista el tudnék képzelni olyan központi ünnepséget is, amelynek koreográfiájában harmóikusan (testvériesern) ötvözodnék a harangzúgás és a koccintás, a körmenet és akörtánc, az úrvacsora és a új kenyér ünneplése, a miniszter és a ministráns, ahol áldást ad a papra a politikus, és áldomást mond a pap a póliszra, ahol egybefonódik az agapé és az agóra, ahol az asztalnál, s nem az emelvényen, egymás mellett ülnek Paskai László és Tölgyessy Péter, és liberális politikus majd a felszabadítás teológiájáról faggtja a fopapot, pedig o inkább jó egyházi vicceket mesélne, mennyei deruvel. Mindez történhetne akár a Bazilika, akár a Parlament elott, illetve itt is, ott is.
Homo politicus christianus
A keresztény értelmiség, aki az ügyek embere is, szükség-szerunen kell hogy politizáljon, vagyis – természetesen ki-ki képessége, állapotbeli kötelessége, vérmérséklete és lehetosége szerint – a pólisz, vagyis a köz ügyeivel foglalkozzon. Keresztény diplomásaink nagy része ma ha-talom-undorban szenved. A hatalmat (és így a politikát) mocskos dolognak tartja, nem gondolva arra, hogy az ember az a lény, akinek lehetjékre lehet, hogy mindenki rendel-kezik több-kevesebb hatalommal, hogy a hatalmat vissza-utasító a felelosségétol is szabadulni akar, hogy a hata-lom nélküli ember nem adhat, hogy – bár nagyon nehéz – nem csak visszaélni, hanem élni is, sot éltetni is lehet a halatommal. Igen nagy fokú a bizonytalanság egyhá-zunkban és értelmiségünk körében ebben a tekintetben. Sokan távol tartják magukat még a közélettol is, mások a közéletre igennel, a politikára nemmel szavaznak (ami persze fából vaskarika), ismét mások csak a pártpoli-tikától határolják el magukat. A még a pártokat is elfogadók nagyobb része csak „keresztény” pártokban gondolkodik, kisebb részük bármilyen, az alapveto emberi értékeket tiszteletben tartó pártokban el tud képzelni keresztényeket. Ma még csak egy kisebbség vallja együtt Mihálffy Lászlóval, hogy „a társasdalmi élet irányításában nem jó, ha valamely világnézet vezeto szerephez jut, mert ez egyrészt hátrányos helyzetet teremthet a többi számára, másrészt saját nézetrend-szerének a felhigulásához vezet a politikai hatalommal való szövetség.” Erre éppen a közelmúlt szolgált meg-döbbento példákkal, amikor szélsoségesen antihumánus kijelentések hangzottak el ugynevezett keresztény pártok és politikai csoportosulások magas poziciójú, magukat kereszténynek nevezo képviseloitol. Mi sem jellemzi jobban egyházunk és keresztény értelmiségünk bizonyta-lanságát, hogy például Csurka István irására a történelmi egyházak vezetése hallgatással válaszolt, de hallgattak még sokan mások, például keresztény értelmiségek szövetségei is. A tiltakozó katolikus Zsinati Kör tagjai nevében nyilatkozó Balassa Péter jól látja, hogy „a katolikus egyháznak bizonyos pillanatokban egyszeruen evangéliumi kötelessége, hogy politizáljon. A Szent-írásból levezetheto a politizálás kötelessége. Azt gondolom, hogy most ilyen pillanat van. Máris késésben van a katolikus egyház püspöki gyülekezete. (…) Késégtelen, a hallgatás bizonyos ponton túl a belegyezés látszatát kelti, és ez annál súlyosabb, mert itt a ke-reszténység örve alatt történik az, ami történik. (…) Úgy gondolom, hogy az egyháznak azok az idonként kollaboráló tendenciái, amelyek a 70-esés 80-as években jellemzok voltak, öszefüggenek mostani magatartásával is. (…) Amikor szélsojobboldali veszély van keresztény jelszavakkal megspékelve, igen-igen sok, nagyon derék, demokratikus és liberális érzelmu hívo nem tud hangot adni véleményének. Szerintem a demokratikus és liberális értékek, valamint a keresztény értékek nagyon is egymásra mutatnak.” Azért idéztem hosszabban Balassa Pétert, mert úgy vélem, nem csak az ominózus eset, hanem a Zsinati Kör válasza is paradigma értéku: minta lehet a keresztény értelmiség számára.
H. Büchele szerint a tökéletes társadalmat megcélzó forradami út, és a kisebbik rossz logikáját követo evo-lutiv út is zsákutcának bizonyult. Az általa javasolt alkotó cselekvés „rendelkezik ugyan utópia-horizonttal (mint a forradalmi út), de ez csak amolyan tájékozódási pont, hogy mikor és hol kell utat törni: ebbol áll az alkotó cselekvés semmiféle ideális rend képzetébol le nem vezetheto feladata”. Erre az alkotó cselekvésre van hívatva a politizáló keresztény értelmiség. Ehelyett ma sokan meglégszenek azzal, hogy ellenség-képekkel (ez ma nálunk elsosorban a liberalizmus) bástyázzák körül ma-gukat, s onnan lövöldözzenek mindarra, ami más, holott
a politikai ellenfelet – mint Szent Ferenc a gubbiói farkast – ellenzék-testvérként kellene kezelni, vagyis szeretni.
A katolikus értelmiség egyházában
A szerkesztoség megjegyzése: Örömmel közöltük Kamarás István válaszát, hiszen személyében olyan valaki vitázik Giczy Györggyel, aki életét és muködését a magyar katolikus egyház belso életének tisztázására tette fel. Oszintén reméljük, hogy atisztázó munkája során továbbra is egyházunk keretei között marad, mint megújulásának alázatos munkása.
Hosszasan lehetne kommentálni ezt a szöveget, mely az egyházunkban uralkodó bizalmi válság tanpéldája. Úgy tunik, mintha honi egyházunk nem igazán igényelné az értelmiséget. Mintha a reneszánsz, a reformáció és a felvilágosodás protestáló, kritizáló és okoskodó értelemiségének rossz emléke befo-lyásolná. Pedig amaz esetekben nem az egyház és az értelmiség álltak szemben, hanem érteliségiek értelmiségiekkel, hiszen a klerikusok is azok voltak. Mivel az egyház intézmény is, legitimációra (igazoló magyarázatra) van szüksége, mint ezt Tomka Miklós is fejtegeti. Az o (és persze P. Berger, Th. Luckmann és M. Weber) gondolatmenetét követve megállapíthatom, hogy az állandó megújulásra ítélt egyháznak szüksége van tomácsolásra: például az egyház és a amunkásság, az egyház és a muvészek, az egyház és a fiatalok, a kereszténység és más vallások stb között, és az elsorenduen értelmiségi feladat. Az egyház nem nélkülözheti a hagyomány állandó újraértelmezését sem. Más megrendelések is érkeznek az egyháztól az értelmiségiek számára. A közösségi jellegu keresztény kultúra – mivel a történelembené – új és új szimbólumokat igényel. Az egyház mint szervezet szervezéshez és menedzseléshez érto szakemberekre szorul, légyen szó akár a vatikáni fohívatalról, akár a legalsószentbenedeki filiáról.
Honi egyházunk a klerikalizmus és a centralizmus betegségében szenved. Papságunk jelentos része elbizonytalanodott és sérült. Helyzetük javításában a gyógyító Lélek munkatársai lehetnének az ehhez érto keresztény értelmiségiek is, de csak akkor, ha odaengednék oket a bajhoz, ám sajnos a magyaroszági katolikus egyhás vezetése meglehetosen értelmiség-ellenes. Nem szükséges ezt hosszasan bizonygatni. Elég csak megemlíteni például azt, hogy több fopapunk is kezdeményezte saját szellemi agytrösztjüknek, az Országos Lelkipásztori Intézetnek a megszüntetését. Jó néhány katolikus értelmiségi kapta meg a közelmúltban püspökeitol és papjaitól, a „nem katolikus” és a”nem kereresztény” címet.
Az egyházunkban használatos nyelvezet igen gyakran kioktató, ítélkezo és személytelen. Paternalista ez a vezetés, de oly módon, hogy a gondoskodó atya helyén eléggé gyakran fobürokratát, szakfelügyelot vagy nevelo tanárt találunk.
Egyre gyakrabban figyelmeztetik „fentrol” értelmi-ségünket, hogy a katolikus egyház nem demokratikus szer-vezet. Ez igaz, ám egyfelol olyan hierarchiának kellene lennie, ahol a legalázatosabb szolgálók vannak felül, ahol a fejmosásnál fontosabb a lábmosás, másfelol a sze-retet egyházát nem gyengítené, hanem csak erosítené a fokozódó demokratizálódás. A magyar katolikus értelmiség új helyzetbe került, hiszen egy demokratikus társadalmat építhet, miközben egy hierarchikus (és több vonatkozásban még csak merevedo) egyház tagja. Ez a kettos kötés nagy-ban ronthatja közérzetét, gyengítheti identitását és nehezítheti szerepe betöltését. Nem ez az egyetlen kettos kötés, amely arra kényszeríti, hogy gúzsbakötve táncoljon: ilyen még a világi és egyházi hivatás szerepkonfliktusa, de ütközhet még egy értelmiségi tanítóhíva-talokkal, spiritualistákkal, szakralizátotkkal, egy-házközségi aktivizmussal és prakticizmussal, kisközösségi köldöknézéssel és egyebekkel.
Karácsony Sándorral mondhatom, hogy minden kapcsolat nyelvi kapcsolat, s ennek fényében kijelenthetjük, egyházunkban kommunikációs zurzavar van. „Jellemzo, hogy Isten népének legfelso szolgáját Szentatyának nevezzük, míg Istent csak Atyának, bár o arra bíztatott minket, hogy Abbának, vagyis Apucika nevezzük”, dohog egy diplo-más hívo, „Isten elott mindenki egyenlo, de a papok egyenlobbek és legegyenlobbek”, magyarázza egy másik, „Plébánosom a szószékrol harsányan tegez minket, de teljesen lekonyult, amikor négyszemközt visszategeztem”, meséli egy harmadik. Persze ha egy diplomás keresztény csak misét „hallgat”, ha „szentségi szolgáltatásokat vesz igénybe”, akkor összejátszik azzal, ami ellen tiltakozik. Torz istenkép, emberkép, egyházkép: lenne mit tisztázni, akadna értelmezo feladat elég.
Teendok
Mindezek után mit tehet egy katolikus értelmiségi?
Eloször is katolikus diplomásból katolikus értelmiségivé válik. Ez egyben lelki megújulást is jelent.
Az alkotó cselekvés jegyében ad, a szakmában és az eklézsiában egyaránt. (Az arányok persze egyénenként különbözoek.)
Segíti a helyi társasdalom erosodését, benne termé-szetesen a keresztény értékeket is képvielve, egyszerre két – egybeépülo – ország (hazánk és Isten országa) polgáraként.
Bátran és szeretettel kritizálja az állami és társadalmi szervezetek és intézmények fogyatékos-ságait, valamint egyháza klerikalizmusát, konzervati-vizmusát, félénkségét, butaságát, rendetleneségét és bigottságát.
Segít közelmúltunk (beleértve egyháza történetét is) feldolgozásában, nem az elszámoltatás, hanem a helyretevés szándékával.
Segít feltérképezni a bennünk (katolikusokban, keresztényekben) meglévo eloítéleteket, igyekszik megakadályozni az eloítéletes visekedlést, harcol a keresztény körökben még mindig felbukkanó antiszemitizmus és egyéb kirekeszto izmusok ellen.
Szakszeru, versenyképes és nyereséges gazdasági vállalkozások keretében a tisztes ipart üzve kamatoztatja akapott talentumokat, segití a gazdasági intézmények eti-kai kódezxeinek kidolgozását, szorgalmazza a környezet-kímélo, humanista gazdálkodást és fogyasztást.
Tapintattal és szakmai felvértezettséggel vesz részt a hívek tanításában, nevelésében és ízlésük formálásában.
Segít elorelépni a keresztény felnott-képzésben és értel-miség-nevelésben.
Magával viszi – elsosorban élete példájával – a keresztény szellemet az oktató-nevelo intézményekbe, a lehetséges pedagógiai rendszerek közül igyekszik a legjobbat választani, azt az adott helyzetre alkalmazni, és a legszínvonalasabban megvalósítani.
Politizál, vagyis a köz ügyeivel foglakozik, értékek és érdekek képviseletében, ki párttagként, ki parlamenti képviseloként, ki a szüloi munkaközösség tgjaként.
Közvetít, tolmácsol kényes ügyekben állam és egyház, hívek és az egyház vezetoi, katolikusok és protestánsok között és minden más esetben, amelyben felelosséget érez.
Keresi a helyét a helyi, az országos és az egyházi nyílvánosságban és tömegkommunikációban.
Mint demokrata keresztény önérzettel szolgálja egyházat, szeretettel vissza-tegezi felebarátait püspökéig bezárólag.
Törekszik az egész-ségre, levetközi a teljességet akadályozó izmusokat.
Fohász
Mi lehetne manapság a keresztény értelmiség imája? Talán ilyesmi: Uram, letargiámat gyógyítsd liturgiával! vedd le rólam a szemellenzot! Adj nekem teret, energiát, ihletet és hitet! Óvj meg attól hogy gogös porszem legyek, hadd válhassak alázatos világítótoronnyá, ahogy ezt Te elrendelted! Amen!
We’ve even decorated our schoolroom with owls this year. A couple of weeks ago, I shared my Bird Family Board from Poppy Seed Projects. With Halloween fast aphpracoing, the Happy Haunting Owl Plaque, from
August 6, 2010 – 5:31 am Although it’s been a while since the post was first published, I think the pyramid is still relevant. So many times we get focused on the third level that we might forget about the base. Matt, thanks for the awesome post!